Édes, keserédes – Iglói-Nagy István publicisztikája

Ül a magamfajta teniszkedvelő a BOK-csarnok előterében, várakozik az esti program kezdetére, s azon töpreng, hogy mivel csillapítsa az étvágyát. Sós vagy édes? Nem könnyű a döntés. Ekkor lép mellénk a budapesti challengerverseny mindig legjobb helyen lévő sajtófőnöke, s arról érdeklődik, hogy megízleltük-e már Marci süteményét. Bár édességfronton elég gyakorlott tesztelő vagyok, erről a desszertről még nem hallottam. Pillanatok alatt kiderül, hogy a Marci fantázianév mögött valójában Fucsovics Márton rejtőzik, s állítólag a közelmúlt sikereit szállító, éppen huszonhatodik születésnapjához érkező nyíregyházi teniszező nem veti meg az édes falatokat. Ezúttal a nevét egy süteményhez és egy jótékonysági akcióhoz adta. Elkészült 600 adag kandírozott naranccsal megbolondított csokoládé mousse, Marci kedvence, s a tornára kilátogatók kóstolhattak, adakozhattak. Mindenki belátása szerint, meg nem erősített hírek szerint akadt, aki 10 ezer forintot sem sajnált egy falatért, másoknak csak 300-at ért meg. A nap végére majd’ 200 ezer forint került a gyűjtődobozokba, a névadó Fucsovics is ennyivel fejelte meg az összeget, plusz a Magyar Teniszszövetség gáláns felajánlásával 756 ezer forint jött össze, ennyit tudtak juttatni egy péceli családsegítő szolgálatnak, a forintok pedig élelmiszerré és tüzelővé változnak. Nagy elismerés jár az ötletgazdáknak, jó étvágyat és kellemes meleget a rászorulóknak.

Talán furcsa, hogy Fucsovicsról és a narancsos csokoládécsodáról (valóban kitűnő volt!) Lionel Messi és tavaly nyári esküvője jutott eszembe. A Barcelona argentin futballzsenije nem kevesebb mint 260 vendéget invitált hazájába, egészen pontosan Rosario városába, hogy tanúi legyenek, amint párjával kimondják a boldogító igent. Boldogok voltak ők már jó néhány éve együtt, ez az érzés gyermekek képében is megjelent, de Antonella és Lionel hivatalosan is meg kívánta pecsételni kapcsolatukat, és úgy látták jónak, ha erre az aktusra a „szűk” baráti kör jelenlétében kerül sor. A szociálisan érzékeny futballista arra kérte a meghívottakat, azon túl, hogy érezzék jól magukat, némi készpénzzel is támogassanak egy általa megnevezett argentin civil szervezetet, amely hajléktalanokat segít. Minek Dunába vizet önteni, vagy hogy átfordítsuk a magyar mondást dél-amerikaira, minek vizet loccsantani a Paraná folyóba? Végtére is a multimilliomos Messinek nem az volt a legnagyobb gondja, hogy majd összejön-e a menyasszonytáncból a nászútra való. A hozzá hasonlóan viszonylag jól eleresztett barátoktól a kutya sem kérdezte, hogy mekkora summával gondolják megsegíteni a Messi hajléktalanjait, önkéntes adakozásra kérte őket a házigazda, vélhetően bízott a nagyvonalúságukban. A meglepetés a végső leltár elkészítésekor érkezett, a több mint két és félszáz tehetős vendég nagy adakozókedvében összesen 9562 eurót hagyott a becsületkasszában. (Kérdés, ilyen arcátlanul csekély összeg hallatán lehet-e egyáltalán a becsület szót használni…) Elosztva a vendégek számával, ez fejenként 36 eurót jelent. A magyar átlag persze elmaradt ettől, de ne feledjük, Budapesten voltunk, a BOK-csarnokban, és a publikum sem Lamborghinivel, Bentleyvel vagy Ferrarival érkezett. Elképzelhető, hogy Messi mennyire volt büszke a „barátaira”…

Lehet, a rosariói cukrászok szaktudása elmarad magyar kollégáik képességeitől, ha volt egyáltalán desszert a bizonyára gondosan kimunkált menüsorban, szóval az összeseregletteknek olyannyira nem tetszett az ő süteményük, hogy csak jelképes összeggel „jótékonykodtak”. Aligha. Egyébként a rosariói élelmiszerbank önkéntesei lettek volna a legboldogabbak, ha a vendégek sok ételt hagynak, mert a Messi família a vacsora után megmaradó étkeket nagyvonalúan felajánlotta a közétkeztetésnek. Még inkább arcpirító a történet, ha még e jeles nap krónikájához hozzáteszünk egy, a bulvármédiában akkortájt megjelent hírt, amit utóbb az érdekelt is megerősített. A csapattárs, Gerard Piqué a lagzi éjszakáján 11 ezer eurót bukott a szálloda kaszinójában. Arról nem szólnak a híradások és maga a katalán hátvéd sem, hogy talán előbb vesztett, s ezért nem maradt pénze az adakozásra. Persze nem valószínű, hogy ez bármit is befolyásolt volna, miként az is eléggé életszerűtlen megközelítés, hogy az estély előtt netán mindenki „legatyásodott” a kaszinóban…

Botorság lenne olyan következtetést levonni, hogy bezzeg a magyar teniszbarátok névtelenül is milyen nagylelkűek, az agyonsztárolt, eurómilliókkal kitömött focisták pedig zsugoriak, vaskos pénztárcájuk inkább nyílik meg a rulett- vagy a pókerasztal mellett, nem hatja meg őket a fedél nélküliek sorsa, legyenek azok Argentínában vagy bárhol a világban. Szó sincs erről, csupán csóválja a fejét az ember a Rosarióban történtek után, miközben például a fentebb nevesített barcelonai hátvéd hozzá hasonlóan világhírű párjával, Shakirával a UNICEF, az ENSZ Gyermek Gyorssegély Alapja képviseletében jelentős médiakampánnyal megtámogatott akció honlapján a földkerekség szenvedő gyermekeinek megsegítésére buzdít. Meg lehet venni „Shakira könyveskosarát” hét dollárért vagy „Gerard futball-labdáját” ugyanennyiért, és a sok kis összeg hatalmasra duzzadhat, ha hiszünk az énekes-futballista párnak, s indulhatnak a segélyek a glóbusz arra rászoruló vidékeire. És a házaspár mosolyog a címlapokon, mindenki elkönyvelheti, hogy ők jók, és mivel van mit adniuk, hát adnak, és adakozásra biztatnak másokat is. Tulajdonképpen ez így van rendjén, akinek sok van, az segítse azokat, akiknek ilyen-olyan oknál fogva a sors a nélkülözést osztotta. Csak az a rosariói esküvő, ahol névtelenül várták az adományokat, ahol nem fotózták a jótékonykodókat, csak az ne lett volna… Természetesen nem maradt visszhang nélkül az eset, érvek és ellenérvek röpködtek, de a legdühösebb kirohanást egy ismert argentin tévés, bizonyos Alejandro Fantino tette, népszerű és szókimondó programjában egyenesen patkányoknak nevezte az összeseregletteket.

Nehéz okosnak lenni a hírességek jótékonysági akciói kapcsán, s legfőképpen illik óvatosan fogalmazni. Végtére is az „igazi” adakozó többnyire azért ad a magáéból, mert ez neki belülről, a lelke mélyéről jövő természetes igény, nem a külvilág reakcióit várja, az elismerő szavakat. Juttat, mert van miből, s érzi, hogy ez a gazdagok, a gazdagabbak felelőssége. Ugyanakkor tamáskodva csóválhatjuk a fejünket, amikor a jótékonykodás kapcsán inkább imázsépítő marketingakciót érzünk, egy-egy ismert figura arcának népszerűsítésére kreált kampánynak gondoljuk a tettet. Nehéz elválasztani a kettőt, de talán nem is kell. Azt gondolom, a kérdésre adandó válasz ott dől el, hogy az ismert közszereplők, legyenek azok sportolók, művészek, üzletemberek, milyen arcukat mutatják a médiamentes időkben, amikor az emberség valóban az emberről szól, nem a sajtómegjelenésről.

Marci süteményét valóban kitűnő minősége mellett azért is majszoltam jó étvággyal, mert az ízek mögül kiérződött az érdek nélküli segíteni akarás. Annak ellenére, hogy az ötletet kiagyalóknak is elismerés jár, mert kedves, hogy ne mondjam, édes akciójukkal nálam jelesre vizsgáztak arculatépítésből, ennek a szakmának a legnehezebben megvalósítható válfajából. Amikor természetesen ott van az ismert és kedvelt arc is, de csak mint háttér, és nem mint főszereplő. Ha nem azt érezzük, hogy kilóg a lóláb, vagy stílszerűbben fogalmazva, nem esik le a narancs a sütemény tetejéről, nem lesz keserű a szánk íze. Ilyenkor tud igazán édes lenni a sütemény. És mi, a megszólítottak sem azt nézzük, hogy elég sokan látnak-e bennünket, amikor elhelyezzük a forintjainkat a perselyben. Legyen az 300 vagy akár 10 ezer forint. Hiszen az adakozás a fontos, nem a külvilág reakciója.