Ércnél maradóbb – Ballai Attila publicisztikája

Félidőben kockázatos mérleget vonni. Kivéve akkor, ha nem a csapat egészéről, hanem a szünetben lecserélt játékosok egyéni teljesítményéről mondunk ítéletet. Az alábbiakban ezt tesszük, hiszen a tokiói olimpián szombat estére elérkeztünk a tizenhatból a nyolcadik versenynap végéhez, és három, immár hagyományos „nemesfémtermelő” sportágunkból kettőben, úszásban és vívásban a mieink befejezték szereplésüket.

Mielőtt azonban elmerülnénk a részletekben, szögezzük le: a legfontosabb, hogy elkezdődtek és eddig rendben zajlanak a játékok. Felesleges taglalni ennek a rendkívüli jelentőségét. Azt viszont említsük meg, hogy a várakozásnál gyengébben záró magyar sportolók egyike sem keresett felmentést, ürügyet a világjárványból és a japán mentalitásból együttesen fakadó esetleges túlbiztosításban, a laboratóriumi körülményekben, a relatíve hervatag hangulatban.

Ott, lent a pályán, a páston, a vízben ugyanis a korábbiakhoz hasonló, igazi olimpia és küzdelem folyik, azzal a szembeötlő különbséggel, hogy egyre szédítőbb ütemben nyílik ki, tágul a sportvilág, folyamatosan növekszik, erősödik a konkurencia. Mire kényelmesen elhelyezkedtem a tévéfotelemben, Koszovó már szerzett két aranyat, bermudai győzelmen hüledezhettünk női triatlonban, Bahrein csak egy elrontott időn túli hetes miatt nem rabolt pontot Svédországtól férfi kézilabdában, Szilágyi Áron a kard egyéni döntője felé vezető úton nem orosz, francia és olasz, hanem venezuelai, iráni és grúz vetélytársakat kaszabolt le. Az információ és a munkaerő, azaz a szakértelem szabad áramlásának köszönhetően szinte már minden tudás elsajátítható, átültethető, konvertálható. Főhajtás jár annak, aki ebben a forgatagban egyáltalán még favoritnak tekinthető. És hozsánna annak, aki esélyét be is váltva diadalmaskodik. Mint két héroszunk, Szilágyi Áron és Milák Kristóf. Róluk bővebben picit később.

Folytassuk azzal, hogy sikereink csúcsán, 1952-ben, Helsinkiben 69 nemzet vonult fel, az érmek száma alapján második legsikeresebben – milyen érdekes, hogy mi leginkább aranyakban gondolkodunk, ezért Szöul és Barcelona 11 elsősége ugrik be – 1972-ben, Münchenben, ahol fiaink és leányaink 35 medáliát nyertek, már 121. Most, Tokióban 207. Bevallom, a MOB által előzetesen kalkulált 13 dobogós helyezést így is kissé pesszimista becslésnek tartottam, de úgy tetszik, nálam volt a hiba. Pedig az eszemmel pontosan tudtam, hogy három tradicionális sikersportágunk – ökölvívás, súlyemelés, torna – mindössze egy-egy versenyzőt delegált, és ők sem extraklasszisok, részben ezért összvissz nincs tíz sportág, amelyben akár elméleti lehetőség nyílna még csak a viszonylagos bravúrra is. Rio de Janeiróban nyolc bajnoki címünket a kajak-kenu, az úszás és a vívás szállította, sőt, egy kivétellel (Márton Anita bronza női súlylökésben) mindegyik érmünket is.

Most, fél távnál két elsőségnél, hat dobogós helyezésnél és néhány hősies vagy keserves csalódásnál tartunk. Kezdjük a boldogabb végén! Két aranyérmesünk a klasszikus és örök bajnok megtestesítője; ők sohasem lesznek puszta számok, rovátkák a dicsőségtáblán, nevüket és emléküket egy évszázad múltán is tisztelni fogják, persze, ha lesz még akkor a mai fogalmaink szerinti ember és sport. Ebben tökéletesen egyformák, egyébként gyökeresen eltérő a két karakter és helyzet.

Szilágyi Áron a fényes magyar kardhagyomány megtestesítője. Nem csak a triplázása miatt. Hajdan, majd' száz esztendeje az atyamester, Italo Santelli korholta úgy egyik tanoncát, hogy „ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít”; nos, Áron kétszer is kiélezett helyzetben mutatta a zsűrinek, hogy így van, egy ujjnyival ő maradt le a tusról. Még a londoni olimpia előtt beszélgettünk hosszasan, és megdöbbentem, mert sohasem találkoztam árnyaltabb gondolkodású sportolóval. Meggyőződésemmé vált, hogy minden műfajban, ahol meghatározó az intelligencia, elérné a világszínvonalat, ő – például a matematika helyett – a vívást választotta. Ahol nem azzal nyer a legélesebb szituációkban, hogy a kardot forgatja virtuózabban az ellenfeleknél, hanem azzal, hogy más szellemi szférában mozog.

Milák Kristófnak ellenben semmit sem segíthetett a hagyomány. Mert bár úszásban is Hajós Alfrédtól eredeztetjük sikereinket, pillangón sohasem tündökölt egyetlen honfitársunk sem. Ezért is legalább kétszeres csoda, hogy a harmadik évezredben, amikor centiméterek, századmásodpercek, villanások és sóhajok döntenek mindenben, ő testhossznyinál is nagyobb különbséggel veri a világot. Először: hogyan lehetséges, hogy egy földi halandó egyetlen tevékenységformában ennyivel a többi, majdnem nyolcmilliárd előtt jár? Olyan adottság ez, mint Egerszegi Krisztina rendkívüli vízfekvése háton, mint Kovács Ági mellúszólábtempóra „teremtett” lába. Másodszor: micsoda ajándéka a sorsnak, hogy ez egyáltalán kiderült Milákról! Hogy nem a focipálya, a vívóterem, az internet café vagy a kocsma felé vette az irányt. Hogy a régi szlogen szerint a vizek és a sportok fővárosában, Budapesten született. Mert nem zárható ki, hogy Szudánban, Grönlandon vagy Kambodzsában is él egy-egy hozzá fogható talentum, csak éppen sohasem járt uszoda közelében sem.

Tokiói hőseink méltatását Cseh Lászlóval kellene folytatni, de Csurka kolléga tegnap e hasábokon külön míves publicisztikát szentelt neki, ahhoz nincs értelme itt hozzábiggyeszteni egy bekezdést. Legfeljebb annyit, hogy ott voltam Laci első felnőttvilágversenyén, a történelem előtti időkben, 2002-ben, a berlini Eb-n, majd minden korszakos diadalát és csalódását élőben tudósíthattam. Aligha ismertem rajta kívül olyan sportolót, aki minden szélsőséget, magasságot és mélységet hozzá fogható méltósággal, kifelé mutatott bölcs belátással, de gyanítom, belül önmarcangolással fogadott.

Talán ünnepelni illenék másik „időtlen” versenyzőnket, tokiói zászlóvivőnket, a hetedik olimpiáján járó Mohamed Aidát is, de sajnálom, nem tehetem. Messze nem csupán miatta; amit kettészakadt női tőrcsapatunk művelt magával a játékok előtt és alatt, illetve amit a döntéshozók műveltek vele, az minden szeletében méltatlan volt a magyar sport múltjához, jelenéhez.

Végül szót kell ejtenünk Rio két pozitív, Tokió két negatív szenzációjáról. Az elsőről, Simone Bilesról csak a második, Hosszú Katinka miatt. Az öt éve négyszeres olimpiai bajnok tornász a mostani csapatversenyben egyetlen rosszul sikerült gyakorlata után visszalépett, ami az amerikaiak elsőségébe került. Biles utóbb azzal indokolta e „cserbenhagyást”, hogy megsérült a büszkesége, és a nap végén ő is ember. Sőt, szerintem nap és verseny közben is. Mint Katinka, akire ezúttal érvényes Faragó Tamás eredetileg edzőkre szabott tézise: nem akkor rúgnak beléjük, amikor kellene, hanem amikor lehet. Én ettől óvakodnék. Darnyi Tamás, ugyancsak a vegyes úszás többszörösen koronázott királya az 1993-as sheffieldi Eb közben vonult vissza, mert 400-as elsősége után megérezte, hogy 200-on már nem győzné le a finn Sievinent, és neki a legfontosabb a veretlenség megőrzése volt. Katka ezzel szemben vállalta a vereséget. Hiszen tudnia kellett, hogy az lesz a vége, az úszás nem vívás. Itt a nagy bajnok rutinja, egy-egy emlékezetből elővarázsolt mozdulata nem segít, csak az őrületes mennyiségű munka. Ami nála most hiányzott. Nem tudom, miben bízott és azt mire alapozta (ha a mezőny relatív gyengeségére, akkor joggal tette), de azt igen, hogy a múlt az ő esetében sem változik. Ő Hosszú Katinka háromszoros olimpiai bajnok, és e címeit nem kellett Tokióban megvédenie – ez a magyar sport rendre visszaköszönő furcsa és helytelen fordulata –, mert azok elvehetetlenek, ott ragyognak a vitrinben, a Nemzeti Sportuszoda márványtábláján, a magyar és a nemzetközi úszósport aranykönyvében. Horatius után szabadon rá is igaz: áll ércnél maradóbb műve.

Mint Szilágyi Ároné, Milák Kristófé, Cseh Lászlóé. És mindenképpen Siklósi Gergelyé, Tóth Krisztiáné, Márton Annáé, minden negyedik helyezetté, még ha a terjedelem most határt is szab a méltatásuknak. Vagy Novak Djokovicsé, aki szombaton Tokióban kikapott a férfi tenisz egyéni versenyében, a harmadik helyért rendezett mérkőzésen. Lám, csupa képtelenség: teniszben bronzmeccs, Djokovics játssza, és még veszít is. Az olimpián minden megtörténhet. Én ebből az előttünk álló „második félidőre” inkább reményt, mintsem kishitűséget merítenék.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!