Más bolygón – Ballai Attila publicisztikája

Még sohasem vártam olyan izgalommal női labdarúgó-mérkőzést, mint szerda reggel fél tízkor a Nagy-Britannia–Chile találkozót. Pedig az igazat megvallva futballban nem vagyok a női szakág rabja, ez nem is a legrangosabb párosítás, ráadásul egyetlen, itthon fogható tévécsatorna sem közvetítette. Ez azonban teljességgel lényegtelen ahhoz képest, hogy ezzel a meccsel elkezdődött a tokiói olimpia! Mostantól – a magyar sikerek mellett – azért szurkolhatunk, hogy rendben be is fejeződjön. Már az elején leszögezem, nem akartam én bármi áron az olimpiát, csupán azt, hogy a józan ész és saját kompetenciája határain belül mindenki tegyen meg mindent azért, hogy megrendezhessék. Mert még így, ebben a pandémiától, valós és talán vélt aggályoktól körbebástyázott és bezárt formájában is az emberiség legnagyszerűbb és legnépszerűbb közös játéka. Az emberiségre pedig, ha valamikor, most igazán ráfér a közös játék.

Még nézők és a helyszíni élmény nélkül is. A majdnem nyolcmilliárd földlakóból, ha minden rendben menne, akkor is legfeljebb nyolcvanezer lehetne személyesen jelen a mai megnyitón. Minden százezredik szerencsés. Mi, magyar sportbarátok különösen jól megvoltunk sokáig a televízió előtt; apám például, mint mesélte, az 1964-es, szintén tokiói játékok miatt határozott úgy, hogy ideje megvenni az első tévét a családban. Korábban a rádió mellett, a gangon vagy a községháza, a kocsma előtt kuksolt a lépcsőház, a falu népe. A hatás így is döbbenetes volt, és egyáltalán nem csak itthon. A kilenc évet ártatlanul a Gulágon töltő Rózsás János Keserű ifjúság című könyvében le is írta, hogy szovjet őreik az 1952-es helsinki játékok után kezdtek ember módjára bánni velük, mert elismerték, nem lehetnek annyira rongy nemzet fiai azok, akiknek a honfitársai tizenhat aranyat nyertek.

Olimpiát testközelből átélni persze semmi máshoz nem fogható beteljesülés. Ezért nem csak idejét múlt szólam, hogy a részvétel a fontos. Nekem (is) elhihetik, hiszen jó sorsomnak köszönhetően többször lehettem jelen a játékokon, mint számos világklasszis. Időrendben Atlantában, Sydneyben, Athénban, Pekingben, Londonban, mindenütt tizenhat versenynapon át, ötször tizenhat, az pontosan nyolcvan nap a Föld körül. Azaz mintha nem is a Földön jártunk volna, hanem az olimpia nevű bolygón. Egészen más szférában. Ezért is felmérhetetlenül pozitív a hatása annak, hogy a sportolók végül nem fosztatnak meg e lehetőségtől, és attól sem, hogy a négy- helyett ezúttal ötesztendei munkájuk, nem ritkán önsanyargatásuk eredményét learassák.

Még akkor is, ha a miliő már az én ötkarikás pályafutásom során is gyökeresen megváltozott. Hogy mást ne mondjak, kereken negyedszázada, 1996 júliusában versenyzők, mindenféle kisegítők, újságírók még egy gépen utazhattak, ennek köszönhetően már a rajt előtt számos élménnyel gazdagodtunk. Azzal az alábbi, rejtői ihletettségű párbeszéddel is, amely a légikisasszony és a mögöttem helyet foglaló úriember – kilétét fedje jótékony homály – között így zajlott le:
– Uram, hozhatok önnek inni valamit?
– Igen, egy pohár konyakot kérek.
– Elnézést, ez a sportolói különjárat, alkoholt nem szolgálunk fel.
– Akkor csak egy üres poharat kérek. Konyakom van.

Atlantában még megeshetett, hogy miután lemaradtam az első bajnoki címünkről – Rózsa Norbert három nappal korábban 100 mellen nagy csalódást keltett, ezért nem hittem, hogy 200-on nyerni fog, inkább a magyar–orosz kardcsapatdöntőt választottam –, a vívócsarnokból kirohanva megkérdeztem egy ott várakozó motorost, mennyiért vinne el az uszodába, és amikor némi tűnődés után hét dollárban állapította meg a díjszabást, felugrottam mögé, és rávágtam: gyerünk! Rózsát és Széchyt az eredményhirdetés után még a medencetérben elcsíptem – manapság elméleti esély sincs ilyesmire. Másnap ennél is nagyobb csoda történt: Egerszegi Krisztina 200 háton aratott papírforma-diadala előtt Czene Attila is győzött 200 vegyesen, én pedig két arany között kezet rázhattam az Amerikai Egyesült Álla­mok elnökével. Az első sorba, közvetlenül a korlát mellé ültem – még nem voltak kötött, számozott helyek a sajtótribünön, aki kapja, marja –, és a női 800 gyors döntője után az árkádok alól, mintegy tíz méterre hirtelen felbukkant Bill Clinton! Már csak két, csak egy lépés­re, csak egy karnyújtásnyira volt előttem. Bátorítást adott bal oldali – mint később kiderült, izlandi – szomszédom, aki afféle régi ismerősként üdvözölte az elnököt. „Hi, Bill!” – kedélyeskedte oda neki. Clinton a tenyerébe csapott, és ekkor már én következtem. Ő választási hadjárathoz illő, optimista, nyílt mosolyát elővarázsol­va úgy köszöntött: Hi! Mintha „hájjal” kenegettek volna.

Annyira emberközeli volt még minden... De semmi értelme a további nosztalgiázásnak, mára nem csak a világjárvány miatt kell elfogadnunk az alapvető változásokat, esetenként torzulásokat. A Tokióból tudósító kollégáknak sokkal nehezebb lesz, mint hajdan nekem; nem pattannak ismeretlenek mögé motorra, nem száguldozhatnak a vívócsarnokból spontán az uszodába, hiszen jó előre ki kell jelölniük a meglátogatandó versenyszínhelyeket, ezáltal akár a Szerencsejáték Zrt. is szakértőként alkalmazhatná őket, nemhogy az amerikai elnökkel vagy a japán császárral, de egymással sem parolázhatnak. Mégis meggyőződésem, hogy különlegesen érdekfeszítő írásokkal kényeztetik el a Nemzeti Sport olvasóit, mert rendkívüli helyzetben, helyzetről írhatnak.

Mielőtt azonban túlelemeznénk a külső körülményeket, szögezzük le, hogy a tokiói olimpia szerencsére legfontosabb elemében fog leginkább hasonlítani a korábbi játékokhoz: a versenyeket, a mérkőzéseket megrendezik, azokon a földkerekség legjobbjai küzdenek meg egymással, magukkal – és ezúttal a körülményekkel – a sportvilág legbecsesebb címeiért.

A sport, az olimpia az ember ősi, zsigeri vetélkedése. Nem 1896, hanem időszámításunk előtt 776 óta, idestova 2800 esztendeje. Idézzük csak fel magunkban – akinek nem megy, keressen rá a világhálón, érdemes – Mürón bronzszobrát, illetve annak mását, a Diszkoszvetőt: a versenyszám idei győztese szinte ugyanazzal a mozdulattal indítja majd útjára a szert, mint a Diszkobolosz két és fél évezreddel ezelőtt. Mert a sport annak a régi – ám egyáltalán nem letűnt – világnak a legérintetlenebbül megőrzött szelete, amely hitem szerint a túlnyomó, de hangját, véleményét ritkán hallató többségnek még eszményeiben él.

A szurkolók máris, a rajt előtt olimpiai sebességre kapcsoltak, most éppen azt találgatják, elemezgetik, mekkora jelentőséget tulajdonítsanak annak, hogy női kézilabda-válogatottunkat csütörtöki tesztmérkőzésén tíz góllal elkalapálta Norvégia. Hadd javasoljam, hogy semekkorát. Sydneyben, 2000-ben ugyancsak a norvégoktól kaptak ki a mieink a helyi ráhangolás zárásaként, hogy aztán az elődöntőben tündökletes játékkal vágjanak vissza nekik – igaz, akkor a felkészülés során Mocsai Lajos még „elrejtette” Bojana Radulovicsot –, 2008-ban, Pekingben pedig a kínaiakkal és a kazahokkal szemben elvesztett próbameccsek hatására Hajdu János szövetségi kapitány még azt is megpendítette, hogy ha kell, lemond, ám természetesen maradt, és négybe vitte a csapatot.

A kézilabdásokkal persze foglalkozunk még eleget, az előttünk álló hétvégén úszóink és vívóink indíthatják be az olimpiát. Helyesen tesszük, ha hajnalban kelünk, mert az időeltolódás miatt ismét érvényessé válhat Török László szöuli klasszikusa: „Jó reggelt, Magyarország! Jó reggelt, aranyérem!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!