Normálisnak maradni – Csurka Gergely publicisztikája

Kíváncsi volnék, hogy a középkorú sportrajongók közül hánynak dereng egyáltalán bármi, ha azt mondom: Peter Norman. Tommie Smith és John Carlos neve nyilván jobban, pláne, ha felvillantjuk az ikonikus fotót a két kiváló fekete futóról, amint az 1968-as mexikóvárosi olimpiai dobogón állva, egy-egy fél pár fekete kesztyűt viselve feltartják a karjukat a faji elnyomás elleni tiltakozásként. No most Norman az a fehér fickó, aki még ott van azon a képen, második lett amúgy, némi meglepetésre megelőzte Carlost 200 síkon.

Az egész tiltakozás utóéletéből a világ nagyjából annyit tud, hogy a két fekete sprinter tette hatalmas botrányt okozott, azonnal hazaküldték a játékokról, és életük végéig eltiltották őket – mármint az amerikai döntéshozók. Igaz, a fekete közösség hősként ünnepelte a két bátor ifjút, akiket utóbb pajzsra emelt a történelem, közmegbecsültségnek örvendenek ma is.

Hanem ott van Norman, akit még az eredményhirdetés előtt megkérdeztek Smithék, hogy hisz-e a fajok egyenlőségében, hisz-e Istenben, felkészítették, hogy ők ezt és ezt fogják csinálni, és az ausztrál azt felelte, hogy jó, ez tőle rendben van, sőt, maga is felrakott a melegítőjére egy kisebb kitűzőt, amelyen az „Olympic Project for Human Rights” felirat volt látható (Olimpiai projekt az emberi jogokért – a mozgalom, nem nagy csinnadrattával, de egy évvel korábban indult a sportban tapasztalható rasszizmus ellen). Ahhoz képest, hogy totális esélytelenként érkezett Mexikóba (csapatvezetői csak annyit kértek tőle: ne végezzen utolsóként egyetlen futamban sem, és ha lehet, egy brit se előzze meg), a második helye elvben mennyekbe kellett volna repítenie az övéi körében.

Ám az eredményhirdetésen viselt kitűző miatt gyakorlatilag feltörölték vele a padlót. Hivatalosan soha senki sem mondta ki, hogy nem kérnek belőle, ám attól fogva közutálat tárgyává lett, hiába futotta meg a szinteket, Münchenbe már nem vitték ki. Olyannyira ráégett az egész, hogy több mint harminc évvel később, a sydneyi játékokra sem igen akarták meghívni, holott oda minden korábbi ausztrál olimpiai érmes hivatalosnak számított. Így, szinte páriaként élte életét, amely igen korán véget ért: 64 évesen hunyt el, elfeledve, megkeseredve.

Hogy ez történt vele, azért persze leginkább az a korszak a felelős, az akkoriban még erősen a fehér felsőbbrendűségben hívő ausztrál közeg, mégis érdemes felidézni a történetet a maga teljességében. Merthogy többek között ez is visszaigazolja, miért gondolja úgy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy az olimpiai játéktéren, de különösen a dobogón semmiféle politikai megnyilvánulásnak nem kíván teret adni. Azaz a pódiumon ne legyen se térdelés, se molinó, se kesztyűs kéz, se tenyérre írt üzenet.

Amire persze hiszteroliberálisék máris felhorkantak, hogy a NOB gátolja a szabad véleménynyilvánítást, az amerikai olimpiai bizottság faji és társadalmi igazságosságért felelős tanácsa – nekik ilyen is van persze – egyenesen odáig ment, hogy a NOB ezzel tovább asszisztál a sportolók „dehumanizálásához, amely ellentétes az egyetemes olimpiai értékekkel.” És még azt is képesek voltak leírni, hogy „amíg a NOB a sport semlegességének mítoszát egyengetve a jelenlegi status quo fenntartásában érdekelt, a társadalom perifériájára szoruló sportolók hangja továbbra is elnyomva marad”.

Az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága – amelynek nimbuszán nemhogy rontott, de gyakorlatilag eltüntette a tornászválogatott orvosának éveken át eltussolt pedofíliája – az adott helyzetben pedig gyorsan kijelentette, hogy részükről bármi belefér, ők nem fognak szankcionálni senkit és semmit, azaz felőlük lehet térdelni vagy kesztyűs kezet villantani, sőt, akár letérdelve kesztyűs kezet feltartani.

Még jó, hogy a NOB számíthat az egyik legfontosabbnak vélt tagszervezetére... Holott Lausanne-ban nem holmi arisztokratikus dölyfösség szülte az ötkarikás charta 50. pontját megerősítő kommünikét. Négyezer sportolót kérdeztek meg online arról, mi a véleményük, mi fér bele és mi nem, lazítsanak-e bármit a szabályozáson. És a különféle nációk kiválóságaitól kapott visszajelzések elég egyértelműek voltak – kiugróan sokan, 86 százalékuk válaszolta azt: az olimpiai dobogó maradjon meg tisztán az eredményhirdetések helyszínének, ott ne lehessen mást tenni, mint örülni (esetleg bánkódni, ha az ezüst vagy a bronz nem boldogít egy esélyest), integetni, himnuszt hallgatni, az éremmel fotózkodni – és pont. Ennyit, és nem többet.

Kevés olyan médiamunkást ismerek, aki a liberalizmus értékrendjét jobban magáénak vallaná, mint a Kaliforniában élő Alan Abrahamson. Ő egyike azoknak, akikre még a felsőbb ötkarikás körökben is figyelnek. Sokszor szapulja a NOB-ot, mert túl lassan reagál az idők szavára, ha reagál egyáltalán, túl konzervatívnak tartja a szervezetet, amely rémesen nehezen képes (akar) szabadulni a százéves tradíciók diktálta beidegződéseitől.

Most mégis ott tart, hogy ebben az ügyben a legteljesebb mértékben a NOB-bal ért egyet, miközben az amerikai olimpiai mozgalom hisztikézői kapcsán egyenesen odáig megy: mindaz, amit leírtak, egyértelműen fake news. Hiszen az összes sportoló szabadon beszélhet a sajtótájékoztatókon, a verseny előtti és utáni interjúk alatt, azaz szó sincs arról, hogy bárki el lenne nyomva. A NOB és a nemzetközi szövetségek is közleményekben erősítették meg: aki akar, fejtse ki a véleményét nyugodtan a megfelelő fórumokon – a versenyeken, de különösen a dobogón tilos bárminemű demonstráció.

Tudom, ezzel csak 86 százalék értett egyet, azaz, ha feltesszük a nem is tudom milyen színű – tán a szivárvány összes színében pompázó? – szemüvegünket, azonnal elkezdhetjük követelni, hogy na de a maradék 14 százalékot ne tessenek visszaszorítani, igenis hagyják zajongani. Csak elsőre tűnik anakronisztikusnak, hogy anno a nácik és a kommunisták is húsz százalék alatt kezdtek, és a többség csak vonogatta a vállát, hogy jól van, hát azért hadd meneteljenek meg vircsaftoljanak, ha az tetszik nekik – a többit meg nagyjából ismerjük.

Nyilván nem egy az egyes párhuzamról van szó az értékrendeket tekintve, arról viszont igen, hogy a többség véleményének tiszteletben tartása legalább ugyanolyan alapvető, mint a szólásszabadság. Ami nem lehet korlátlan, mert sérthet magasabb rendű érdekeket is.

Abrahamson is amondó, és ezzel nem lehet eléggé egyetérteni, hogy vannak az életben úgymond megszentelt helyek. Vélekedjünk bárhogy is bármely vallás templomairól, oda nem megyünk be zajt csapni, meg hamburgert zabálni. Mert nem. Mert csak.

És a sport világában ugyanilyen szent helynek számít az olimpiai dobogó. Csak azért, mert rajta állva emberek milliárdjai figyelnek, még nem tehetem azt, amit akarok. Vannak bizonyos normák, amelyeket muszáj betartani. Ez ugyanis az olimpia, aminek éppen az volna a fő üzenete, hogy itt mindenki egyenlő, a sport összehoz, ez az emberiség közös ünnepe (még ha globális fegyvernyugvást nemigen remélhetünk, elvégre jócskán elszakadtunk az ókori görögök fennkölt erkölcsiségétől), ahol épp azért nem kezdem el a saját értékrendemet fennen hirdetni, mert ezzel esetleg épp azt sértem, aki mellettem áll a dobogón. Ő nem azért jött ide, hogy részese legyen bármiféle demonstrációnak, ő azért van itt, hogy megmutassa, egyike a legjobbaknak, és ha elérte élete célját, akkor annak az ünnepe is legyen olyan, amilyennek mindenki elképzelte, ne vigye félre valamiféle trendi őrületkeltés.

Már most az a kérdés, hogy a mostanság teljesen kisiklófélben lévő világunkban mindez még fenntartható-e? Az angolok térdelnek, és a médiájuk nem érti, miért fütyülik ki őket a saját szurkolóik (amúgy a térdeléssel megtámogatott BLM-mozgalom vezetőjének zavarba ejtő luxusingatlan-vásárlássorozatáról akadt egy hír, aztán mintha elvágták volna – miért is?). Minket térdepeltet az UEFA, de az nem zavarja, hogy a Himnuszunk alatt szivárványos zászlóval vágtázik valaki a mi játékosaink mellett, holott a játéktérre rohanás ugyebár az egyik legfőbb kihágásnak számít. A szponzorhirdetések átmennek szivárványosba, de Azerbajdzsánban még véletlenül sem merik ugyanazokat kitenni a táblákra. Boris Becker dob egy verbális bókot Fucsovics Marci barátnőjének a wimbledoni közvetítés alatt, másnap egy közepesen marginális női szervezet szexizmust kiált, és ebből vernek irdatlan habot; az, hogy a megjegyzés főszereplője kifejezetten megköszöni Beckernek a kedves szavakat, és finom eleganciával jelzi, hogy annak a fejében van zavar, aki ezt kikéri magának – ez már senkit sem érdekel.

Ezek után kíváncsi vagyok arra, mennyire lesz képes a NOB érvényt szerezni az akaratának, mert sok jel mutat afelé, hogy jelentős akciózások várhatók minden fronton. Nem tudom, Peter Norman viselte volna-e a kitűzőt, ha nem terelik finoman efelé Smithék. Azt viszont igen, hogy sokakból kreálhat a tömegmédia Peter Normant, ha pusztán közönyös marad a demonstrációk közepette. Azaz, ha mindössze normálisan viselkedik. Klasszikus sportolóhoz méltón.

Holott az olimpiai dobogón legalábbis mindenképpen, csakis ez lehet a kizárólagos norma.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!