Sci-fire jön egy sokk – Moncz Attila publicisztikája

Japán számára történelmi hét kezdődik. Ha az AFP francia hírügynökség jelentésének csak az első mondatát néznénk, azt is hihetnénk, jelenkori szöveget olvasunk a nyári olimpiával kapcsolatban. De a folytatás már így hangzik: „Korábban sohasem láttak szívesen annyi külföldit, mint most.” Ennek viszont mostanság éppen az ellenkezője igaz, hiszen egyes felmérések szerint a japánok több mint 60 százaléka a koronavírus-járvány miatt hallani sem akar az ötkarikás játékokról és vele együtt a beutazó külföldiekről. Még akkor sem, ha szurkolók immár nem jöhetnek, csak olyan látogatók, akiknek jelenléte elengedhetetlenül szükséges a 17 napos eseménysorozat lebonyolításához. (Na jó, a VIP-vendégek felett hunyjunk szemet, nélkülük vidáman meglenne a sorozat.) Amíg 1964-ben az volt a legfontosabb, hogy Tokió és Japán a nyári játékok segítségével levetkőzhesse a második világháború miatti kitaszítottságát (itt jegyezzük meg: a világégés miatt elmaradt az 1940-es, szintén Tokióba tervezett olimpia), hogy az ország militarista páriából a nemzetközi közösség teljes jogú tagja legyen, addig ma arrafelé mindenki inkább leküzdené a közösségi egészségügyi krízist, mintsem aközben – legalábbis szerintük – kolosszális fizetőnapot tartson az olimpiai mozgalomnak. De ha úgy jobban tetszik, 57 évvel ezelőtt sci-fi olimpiát rendezett Tokió, most pedig jön egy posztapokaliptikus valami, amiből egyelőre nem tudom, mi sül ki. Mintha a moziban a Csillagok háborúja után be kellene ülni a Mad Maxre...

Pedig 1964-ben nem lehetett tudni, mi várható a bezárkózó ország fővárosától. Robert Whiting amerikai író, aki 1962-ben katonaként érkezett meg Tokióba, a Tokyo Junkie című 2021-ben megjelent memoárjában így fogalmazott a hajdani előkészületekről: „Az olimpia előtt Tokió egy szennyezett, bűzös mocsok volt, amit kevesen akartak meglátogatni. A helyiek folyton feltették maguknak a kérdést: »Hogy a fenébe készül el időben a város?« Aztán az olimpia jelezte Japán visszatérését a globális közösségbe, illetve Tokió átalakulását a harmadik világbeli, betegségektől hemzsegő isten háta mögötti területből egy high-tech mega­poliszba.” Az időben elkészülés azóta gyakorlatilag minden rendező városnál mantra lett, Tokió akkori műve pedig a feltörekvő városoknak jelentett rengeteg inspirációt, elég, ha a következő két ázsiai helyszínre, Szöulra (1988) és Pekingre (2008) gondolunk. Mindkettő a gazdasági előnyök és a világszínpadon való bemutatkozás miatt kereste a kapcsolatot a játékokkal, és persze a hátsó politikai szándékokat sem volt szabad figyelmen kívül hagyni.

Amikor Tokió 1959-ben elnyerte az 1964-es olimpia rendezési jogát, a boom még csak alakulóban volt. A víz- és légszennyezettségi adatok borzalmasak voltak, az infrastruktúra sok kívánnivalót hagyott maga után, de például még udvari (a magyar nyelvben pottyantósként is definiált) WC-ből is sokkal több volt, mint vízöblítésesből. Tokió ekkor felgyorsította a régióra vonatkozó fejlesztési tervet, amelynek keretében ötéves őrület kezdődött. Akadnak olyan források, amelyek a történelem legnagyobb városi átalakulásának minősítették a történteket. Erről hiteles információim nincsenek, de az biztos, hogy az ország és a város olyan büszkeséggel és a saját teljesítménye felett érzett örömmel üdvözölte a világot, amilyet néhány évvel korábban senki sem tudott elképzelni. Ráadásul a megnyitóval még pluszszerencséjük is volt, hiszen az előző napok esőzései még a szennyezést is eltüntették. „A megnyitóünnepség, amelyet élőben és színesben közvetítettek világszerte, tiszta kék égbolt alatt zajlott. Ez jelezte Japán visszatérését a világba a megsemmisítő háborús vereség után, és sok japán szemébe könnyeket csalt” – emlékezett vissza fentebb már idézett művében Whiting.„Korábban sohasem láttak szívesen annyi külföldit, mint most.” Ennek viszont mostanság éppen az ellenkezője igaz, hiszen egyes felmérések szerint a japánok több mint 60 százaléka a koronavírus-járvány miatt hallani sem akar az ötkarikás játékokról és vele együtt a beutazó külföldiekről. Még akkor sem, ha szurkolók immár nem jöhetnek, csak olyan látogatók, akiknek jelenléte elengedhetetlenül szükséges a 17 napos eseménysorozat lebonyolításához. (Na jó, a VIP-vendégek felett hunyjunk szemet, nélkülük vidáman meglenne a sorozat.) Amíg 1964-ben az volt a legfontosabb, hogy Tokió és Japán a nyári játékok segítségével levetkőzhesse a második világháború miatti kitaszítottságát (itt jegyezzük meg: a világégés miatt elmaradt az 1940-es, szintén Tokióba tervezett olimpia), hogy az ország militarista páriából a nemzetközi közösség teljes jogú tagja legyen, addig ma arrafelé mindenki inkább leküzdené a közösségi egészségügyi krízist, mintsem aközben – legalábbis szerintük – kolosszális fizetőnapot tartson az olimpiai mozgalomnak. De ha úgy jobban tetszik, 57 évvel ezelőtt sci-fi olimpiát rendezett Tokió, most pedig jön egy posztapokaliptikus valami, amiből egyelőre nem tudom, mi sül ki. Mintha a moziban a Csillagok háborúja után be kellene ülni a Mad Maxre...

Pedig 1964-ben nem lehetett tudni, mi várható a bezárkózó ország fővárosától. Robert Whiting amerikai író, aki 1962-ben katonaként érkezett meg Tokióba, a Tokyo Junkie című 2021-ben megjelent memoárjában így fogalmazott a hajdani előkészületekről: „Az olimpia előtt Tokió egy szennyezett, bűzös mocsok volt, amit kevesen akartak meglátogatni. A helyiek folyton feltették maguknak a kérdést: »Hogy a fenébe készül el időben a város?« Aztán az olimpia jelezte Japán visszatérését a globális közösségbe, illetve Tokió átalakulását a harmadik világbeli, betegségektől hemzsegő isten háta mögötti területből egy high-tech mega­poliszba.” Az időben elkészülés azóta gyakorlatilag minden rendező városnál mantra lett, Tokió akkori műve pedig a feltörekvő városoknak jelentett rengeteg inspirációt, elég, ha a következő két ázsiai helyszínre, Szöulra (1988) és Pekingre (2008) gondolunk. Mindkettő a gazdasági előnyök és a világszínpadon való bemutatkozás miatt kereste a kapcsolatot a játékokkal, és persze a hátsó politikai szándékokat sem volt szabad figyelmen kívül hagyni.

Amikor Tokió 1959-ben elnyerte az 1964-es olimpia rendezési jogát, a boom még csak alakulóban volt. A víz- és légszennyezettségi adatok borzalmasak voltak, az infrastruktúra sok kívánnivalót hagyott maga után, de például még udvari (a magyar nyelvben pottyantósként is definiált) WC-ből is sokkal több volt, mint vízöblítésesből. Tokió ekkor felgyorsította a régióra vonatkozó fejlesztési tervet, amelynek keretében ötéves őrület kezdődött. Akadnak olyan források, amelyek a történelem legnagyobb városi átalakulásának minősítették a történteket. Erről hiteles információim nincsenek, de az biztos, hogy az ország és a város olyan büszkeséggel és a saját teljesítménye felett érzett örömmel üdvözölte a világot, amilyet néhány évvel korábban senki sem tudott elképzelni. Ráadásul a megnyitóval még pluszszerencséjük is volt, hiszen az előző napok esőzései még a szennyezést is eltüntették. „A megnyitóünnepség, amelyet élőben és színesben közvetítettek világszerte, tiszta kék égbolt alatt zajlott. Ez jelezte Japán visszatérését a világba a megsemmisítő háborús vereség után, és sok japán szemébe könnyeket csalt” – emlékezett vissza fentebb már idézett művében Whiting.

Az olimpiára készülő japánok bíztak benne, hogy szerencsés esetben 40 millió, sokat költő turista újabb idegenforgalmi fellendülést hoz el, ezt is elbukták, ahogyan a jegyeladásból tervezett 800 millió dollárt is.

Ráadásul ezt már világszerte láthatták valós időben, csak hogy szakmába vágó újítással kezdhessem a legek felsorolását. Ez az olimpia volt ugyanis az első, amelyről már élő, műholdas jelet is lehetett fogni, aminek köszönhetően a világ egyharmada élőben nézhette az eseményeket. Hasonlóan nagy újítás volt az első számítógépek használata, a célfotó, a piktogramok segítségével kialakított új kommunikációs nyelv vagy éppen az eredmények megjelenítése a képernyőn is. A játékok hivatalos időmérője a Seiko lett, óriási sikerrel, hiszen az itt szerzett tapasztalatoknak és tőkének köszönhetően öt évvel később ez a cég lett az első, amely a kvarcórákhoz köthetően világméretű kereskedelmi kampányt tudott indítani.

Ugyanakkor Japán az élet más területein is alkalmazta az olimpia mottóját, a „Gyorsabban, magasabbra, erősebben!” (Citius, altius, fortius!) szlogent. „A betonkeverők, a sár és a faanyag dzsungeléből, amely évek óta Tokiót jelenti, a város előbújt egy kriptából, és csillogóan készen állt az olimpiára. Az újdonságok neonködbe homályosulnak, az újonnan érkezőnek az az érzése, hogy délibábot lát” – ájuldozott a londoni Times tudósítója a korabeli Tokióról. A tízezer új épület (benne ötcsillagos hotelek egész sorával), a nyolc gyorsforgalmi út, a két metróvonal, illetve a Haneda repteret a várossal összekötő egy nyomvonalú vasút mindegyike már egy jövőbeli korszakot idézett (természetesen az alapszolgáltatások helyreállításán túl), nem beszélve a kilenc nappal a megnyitó előtt átadott, Oszakát és a fővárost összekötő sinkanzenről, amit azóta hatmilliárd utas használt. Az utat három­órásra rövidítő gyorsvasutat szánták az egyik fő attrakciónak, nem véletlen, hogy Hirohito császár adta át, akinek ezzel lett teljes a rehabilitációja a második világháborút követően.

Igazságtalan lenne elhallgatni a nagy nekibuzdulás árnyoldalait is. Az új nemzeti stadion miatt sokan elveszítették az otthonukat, a vízközeli építkezések és szemétlerakók miatt a halászok a munkájukat bukták, a magasba törő építkezések rontottak a varázson, a kóbor állatok megszaporodtak, ettől még vitathatatlan tény, hogy Tokió és Japán újra felkerült a térképre. És nem csupán azért, mert az olimpia rajtjáig nem egészen két évtized alatt Tokió 3.49 milliós városból tízmilliós metropolisz lett. A játékok sikeresen elindították a globális kultúrába való visszatérés folyamatát, a main­streambe visszakapcsolódás pedig akkor lett teljes, amikor két évvel később Sean Connery főszereplésével itt kezdték forgatni a Csak kétszer élsz című James Bond-mozit.

Muto Tosiro, a 2020-as olimpiai pályázat vezérigazgatója néhány évvel ezelőtt még az akkori esemény szellemének folytatását ígérte. „Az 1964-es játékok számtalan felbecsülhetetlen értékű örökséget hagyott maga után, amelyet fél évszázaddal később is nagyra tartanak. 2020-ra ugyanilyen szintű környezeti, társadalmi és gazdasági örökség elérése a végső célunk.” A helyszínekben ez sikerül is (az 57 évvel ezelőtti létesítmények közül – természetesen itt-ott átalakított formában – a Jojogi Nemzeti Csarnok (új nevén a Jojogi Nemzeti Stadion), a Nippon Budokan Sportcsarnok, az Eno­sima Jachtkikötő, az Equestrian Park (Lovaspark) és az Aszaka Lőtér most is szerepet kap), az infrastruktúra az egyik legnagyobb adu volt a bírálati fázisban, arról viszont nem a japánok, hanem az átkozott Covid–19 tehet, hogy ezúttal nem százmillió ember eksztázisáról lehet majd beszámolni a megnyitó kapcsán, mint 57 évvel ezelőtt. A japánok a pandémia előtt még sokkal nagyobb lelkesedéssel akarták megmutatni a világnak, kik is ők valójában, most viszont szinte semmit sem akarnak láttatni magukból. Reménykedtek, hogy ha nem is egy világégést, de a fukusimai atomkatasztrófát csak sikerül feledtetni, ám ebből nem lesz semmi. Bíztak benne, hogy szerencsés esetben 40 millió, sokat költő turista újabb idegenforgalmi fellendülést hoz el, ezt is elbukták, ahogyan a jegyeladásból tervezett 800 millió dollárt is.

Maradt nekik az önbecsülésükért végzett munkájuk, illetve az, hogy most ők adhatnak reményt mindenkinek a járvány után. Végül is ez hasonlóan nehéz cél, mint amit 1964-ben kitűztek maguk elé. Akkor mindenkinek meg akarták mutatni a világot Japánban, illetve azt akarták, hogy mindenki megtalálja Japánt a világban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!