Epigrammák és eposzok – Ballai Attila publicisztikája

Első olimpiámon, amelyről élőben tudósíthattam, 1996-ban, Atlantában, kölcsönösen irigyeltük egymást a horvát kollégákkal. Ők engem a hét aranyunk, négy ezüstünk, tíz bronzunk miatt, én őket azért, mert bár csupán két érmet nyertek, de férfi kézilabdában aratták egyetlen diadalukat, és pólósaik is bejutottak a döntőbe. Az én egy-egy napos révületeimmel szemben ők két héten át folyamatos transzban voltak. Félreértés ne essék, nem gondolom, nem is állítom, hogy az úszásban, ökölvívásban, kajak-kenuban, kontra a labdajátékokban elért sikerek értéke különbözik egymástól; a sikerhez vezető út azonban nagyon is. Ez is, az is hősköltemény, de az egyéni sportágakban inkább epigramma, míg a csapatsportokban valóságos eposz. Amelynek fordulópontja a résztvevők számától függően az ötödik vagy a hatodik „ének”: a negyeddöntő. Aki azt túléli, nagy baj már nem érheti.

Ezért Sydney az eddigi legkedvesebb olimpiám. Amikor a program ismertté vált, azonnal a férfi vízi- és a női kézilabda fináléjának időpontját kerestem ki, és riadtan észleltem, hogy a kettő „üti” egymást. A következő percben viszont már megmosolyogtam magamat, mondván, előbb jussunk be mindkét döntőbe, akkor majd ráérek tépelődni, mit tegyek. Bejutottunk, én pedig tépelődtem. Végül úgy határoztam, az uszodában kezdek, és ha onnan jó tempóban átfutok a kézicsarnokba, a szünetre oda is érek. A próba biztatóan sikerült, csak éppen kora reggel teszteltem, amikor útközben két kukással találkoztam. Éles helyzetben, az utolsó versenynapon, vasárnap délután bezzeg mintegy kétezer szurkolóval. Így a második félidő elején, háromgólos előnyünknél értem át, Kásásék dicsőségének hírvivőjeként, és mire kissé kifújtam magam, már Kökényék is hattal vezettek...

Ezt a történetet most engedelmükkel nem folytatom, a két 2000-es negyeddöntőt viszont nem árt röviden felidézni. Kézilabdában az osztrákok három és fél perccel a meccs vége előtt négy góllal léptek meg, innen fordítottak a sportági történelem egyik legvalószínűtlenebb, legnőiesebb végjátékában a mieink. Ha nincs ez a sci-fibe illő hajrá, válogatottunk „nyomtalanul” eltűnik, félúton a finálé felé. Pólósaink a csoportban elszenvedett két vereség kételyeivel vágtak bele az olaszok elleni ki-ki mérkőzésbe, amelyen Kásás Tamás négy góljával taroltak. „Kása” a huszonhárom évesek minden bölcsességével előre megmondta: nyugi, csak most kezdődik az olimpia.

Tokióban ezzel három csapatunk nyugtathatta – vagy nyugtalaníthatta – magát. Női kézilabdázóinknak lehetett a legtöbb okuk a nyugtalanságra. Három vereséggel kezdtek a csoportban, a világháló önjelölt statáriális bírósága ekkor ki is hirdette halálos ítéletét. Végre azonban nem hajthatta, ennek köszönhetően együttesünk új életre kelt, a vb-ezüstérmes spanyolok és a svédek legyőzésével továbblépett. Akinek nagy lelki megrázkódtatást okoz a magyar kézilabda bármilyen eredménye, az sietett megjegyezni, szerencsénk volt, mert a skandinávok biztos elsőségük tudatában tartalékosan álltak fel. Ez igaz. Az igazság egyik fele. Ám nem árt a másikról is szót ejteni: példátlan balszerencse, hogy válogatottunk az olimpia első hetében elveszítette mindkét tapasztalt irányítóját, a súlyos sérülést szenvedett Kovacsics Anikót és Szucsánszki Zitát. Nélkülük kellett legyűrni az egyáltalán nem szándékos vereségre hajtó svédeket, majd megvívni a negyeddöntőt. Ráadásul Norvégia ellen, amely, ha jelenleg talán nem is a világ legjobb, de számunkra legkellemetlenebb ellenfele, mert más sebességen játszik, erre pillanatnyi formájától függetlenül mindig képes, és ez a hátrány a legnehezebben eltüntethető. Az utolsó percekig így is döntetlenre állt az összecsapás, és valljuk be egymás között: a vereség legelviselhetőbb formája volt e 22–26. Nem a végén fordítottak a norvégok, és nem is mészárolták le a mieinket. A hetedik helyen zárt csapatunk egy „vállalhatatlan” mérkőzést produkált, a brazilok ellen, a cél a decemberi, spanyolországi vb-n sem lehet más, mint a nyolc közé kerülés. A játékosok megvannak hozzá, az Elek Gábor vezette szakmai stáb megbízatása viszont lejárt. A kapitány minden gesztusából, mondatából folyamatosan érződött, hogy nem fürkészi az olimpia utáni időszakot, most ennek is eljött az ideje.

A pólósoknál ellenben még nem. Ott még nem a jövő a téma, hanem a jelen. Dacára annak, hogy fiaink a csoportban egyszer sem tündököltek. És milyen jó, hogy nem! Így ugyanis harmadikként a másik ágon második horvátokkal akadtak össze a negyeddöntőben. Bezzeg ha másodikok lettek volna, a nyakukba szakadnak az odaát harmadik szerbek. Kásás tézisének megfelelően, a tizenkettedik versenynapon meg is kezdték az olimpia érdemi részét. Olyannyira, hogy szinte lemásolták az évszázad – mármint a huszadik század – meccsének kikiáltott 1999-es firenzei Eb-döntőt. Akkor 15–12-re verték meg a horvátokat, most – hiába szurkoltam, hogy a tökéletes ismétlés érdekében az ellenfél valahogy találjon még egy gólt – 15–11-re. A horvátok huszonkét éve is három gólt lőttek az első negyedben, és ezzel vezettek is; mindkétszer a második periódus hozta meg az áttörést, akkor 6–2-vel, most 5–2-vel, a félidőben mindkétszer 7–5 állt a táblán. Firenzében Biros Péter öt gólja és Kásás Tamás hét gólpassza jelentette az egyéni minőségi különbséget, Tokióban Manhercz Krisztián ütött hetet a riválison. Vízilabda olimpiai negyeddöntőben ő az első földi halandó, aki hét gólt ért el. Olimpián, ki-ki meccsen 2004-ben, Athénban a kazah Zajcev volt képes hasonlóra, Egyiptom ellen, a 11. helyért. „Kicsit” más színvonalon, más tétért. Nagy Viktort azért illendő kiemelnünk, mert a trénerek rendre jelentős kockázatot vállalnak azzal, hogy egyetlen kapust neveznek a találkozókra – így szorítva helyet tíz mezőnyembernek –, és Nagy a legélesebb szakaszokban remek bravúrokat mutatott be. Szükség lesz ezekre pénteken, a görögök elleni elődöntőben is. Mert vannak annyira erősek, hogy legyőzzék a mieinket; remélhetőleg egy tornán csak egyszer. Ez a már ködbe veszett, a múlt vasárnapi nyitányon megtörtént...

Női vízilabdázóink rutinosan hozzák a negyeddöntőket, az előző három olimpián háromból három a mérlegük. Ötkarikás érmük ellenben még egy sincs. Pedig ahhoz elegendő lett volna a négy között egyetlen összecsapást nyerni, az elmúlt három alkalommal, Pekingben, Londonban és Rióban háromszor kettő, összesen hat mérkőzésen egyet. Csakhogy nem sikerült. A 2016-ban simán elvesztett elődöntőtől – 10–14, Egyesült Államok – eltekintve öt infarktusos vereség a mérleg: két egygólos, egy hosszabbításos, két ötméterespárbaj.

A tokiói előcsatározások két szélsőség között zajlottak. A pozitív „végtelenben” az Egyesült Államok feletti 10–9 – az előző két játékokon aranyérmes amerikaiak legutóbb 2008-ban vesztettek olimpián mérkőzést –, a negatív póluson a kínaiakkal szembeni 9–11, benne 2–8-as, egészen hihetetlen részeredménnyel. Ám ez is, az is elhanyagolható jelentőséggel. A negyeddöntőben ugyanis a hollandok elleni 14–11 minden előzményt felülírt. Következett a négy között a negyedik nekirugaszkodás. Sajnos „hanyatt esés” lett belőle. Támadásban két tetszhalott negyeddel az elején, elképesztő ziccerekkel, elpackázott fórokkal, a helyzetből adódó pánikvízilabdával és 8–6-os vereséggel a végén.

A női póló húszéves olimpiai históriája óta áhított érem persze még így is elérhető. A csütörtöki teljesítmény szombatra nem mérvadó, ebben a műfajban gyökeres változások nem két nap, hanem két perc alatt mehetnek végbe. Az oroszokkal július 26-án 10–10-re mentek a mieink, csak annyi biztos, hogy a bronzcsatában ez kizárt. Annak a mérkőzésnek ugyanis el kell dőlnie – most végre remélhetőleg a mi javunkra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!