Ötkarikás jövő – Csurka Gergely publicisztikája

Egyvalamiben tán nincs vita: az olimpiai játékok nélkül sokkal szegényebb lenne a világ.

Abba most ne gabalyodjunk bele, mivé lett Coubertin báró álma: immár látszik, szinte hét esztendő sem elég, hogy igazán tökéletesen felkészüljön egy rendező – irdatlan energia, nem kevés pénz, rengeteg józan ész, intuíció, tapasztalat invesztálódik bele abba a hét esztendőbe, hogy aztán 16 nap alatt az ötkarikás forgószél végigsöpörjön az adott városon, milliókat vonzzon a helyszínre, milliárdokat szögezzen a tévék elé, emberi sorsokat alakítson, majd távozzon ugyanazzal a lendülettel.

Több mint 2500 nap készülés – plusz előtte vagy 500 a kandidálásra fordítódik – 16 napért.

Jó, az a 16 nap mindent megér, meg még annál is többet, de…

Jövő héten rendkívüli összejövetelre hivatalos majd' száz NOB-tag. Lausanne-ban, a szervezet székhelyén arról vitáznak majd, először a históriában odaítéljenek-e egyszerre két egymást követő olimpiát a ringben maradt két kandidálónak. Ez is jelzi: az olimpizmus brutális krízis felé tart. Egyesek szerint már kötésig benne is van – na, abban.

Korábban, ha egy város nekilódult az ötkarikás pályázatnak, hatalmas lelkesedés övezte az elhatározást sajátjai körében. Az egész olimpiának volt egy olyan varázsa, aminek automatikusan átadta magát az ember. Ez a hetvenes években sérült kissé, először a müncheni terror, majd a montreali csődhelyzet miatt – első ízben 1976-ban legyintette meg az egész ötkarikás mozgalmat az a dilemma, hogy hát ebbe a nagy csodába egy település akár bele is rokkanhat. Los Angeles száz százalékban magántőkéből finanszírozott és parádés nyereséggel záruló olimpiája lendítette vissza a normál pályára a játékokat, igaz, a bojkottok azért árnyat vetítettek a nyolcvanas évek első felére is.

Aztán Szöulban tényleg helyrebillent minden, Barcelonával pedig új fejezet indult: a katalánok az olimpia ürügyén teljesen rendbe tették a városukat, és attól fogva minden pályázó azzal kezdett nyomulni, hogy micsoda fejlesztések mennek majd végbe a játékok ürügyén, és hogy ebből mennyit profitál a város, a lakosság. Ez működött is egy ideig, Sebastian Coe volt az első, aki azzal nyerte meg Londonnak 2012-re az olimpiát, hogy egy máig feledhetetlen beszédben az olimpizmusnak a jövő generációira gyakorolt fantasztikus hatásáról értekezett, s nem az infrastrukturális beruházásokkal roadshow-zott. Ez volt 2005-ben. Mondhatni, az utolsó békeév, amikor még öt briliáns pályázatról döntöttek a NOB-tagok Szingapúrban.

Aztán kezdődött a nagy lekonyulás. Amikor Rio befutott 2009-ben, már mutatkoztak a globális válság jelei, ám az akkor még őrült felszálló spirálban lévő braziloknak odaadtak mindent a vezető sportdiplomaták, ami a kezük ügyébe került úgymond (futball-vb-t, nyári olimpiát), írjanak történelmet az olajbevételeikből.

Csakhogy hét év nem csupán a felkészülésre elég – ha egyáltalán –, de arra is, hogy egy ingatag lábakon álló ország úgy megzuhanjon, mint a kétórás tejszínhab.

Sem Athén és Görögország, sem Rio és Brazília nem konkrétan a játékok miatt szánkázott a mélybe, ám tény, ami korábban páratlan lehetőségnek tűnt, az végül csak fokozta a gazdasági gyötrelmeiket. Így pedig máris kreálódott két olyan példa, amellyel elsőrangúan lehet sokkolni, ha olimpiaellenes hangokat kell hallatni nagy erőkkel. Anno csak a montreali csonka tornyot mutogatták jelképként (amúgy aztán befejezték, csupán a játékokra nem készült el) – most már gaztól felvert olimpiai faluról, rohadó létesítményekről készült fotókkal lehet démonizálni (hamarosan dúsítható a galéria a riói romnyomokkal).

Holott lehetne mást is mutogatni bőven: Barcelona, Atlanta, Sydney, London – csodálatos példák arra, miként lehet egy örökséget a lehető legmagasabb színvonalon becsben tartani. Pekinget pusztán azért nem raknám ide, mert különösen a két ikonikus létesítmény, a Madárfészek és a Vizeskocka valóban lélegzetelállító, de egyrészt az a szmog is, másrészt ott olyan irdatlan pénzt öltek az országpíárként kezelt eseménybe, ami normál közgazdasági léptékkel felfoghatatlan.

És itt érkeztünk el ahhoz, ami a krízist okozza. Ami miatt jövő héten Lausanne-ban tanácskozni kell, ami miatt egymás után másodszor (a 2022-es téli játékok finiséhez hasonlóan) csupán ketten maradtak versenyben a potenciális rendezők közül.

Merthogy az olimpia túlnőtte magát. Nincs még egy hozzá hasonlítható globális rendezvény. Egy futball-vb-hez, amely egy hónapig tart, de egy ország rendezi, nem egy város (némi segítséggel), csak focistadionok kellenek hozzá, amelyekből elvben amúgy is akad, az öt karika jegyében viszont kell pálya, csarnok, uszoda – 33 világbajnokság zajlik szinte egy helyen, 16 napig. Nem napi három meccs, hanem reggeltől estig egyszerre tucatnyi esemény, mindenhonnan tévéközvetítés van, a legmagasabb színvonalú (irdatlan különbségek vannak közvetítés és közvetítés között), médiamunkások hada özönlik, többezernyi szurkoló, maximális fényerő, maximális biztonság, maximális szálláskapacitás, emellett a sportolókat, bírókat, tisztviselőket kell buszokkal, autókkal szállítani, továbbá mindenki éhes, szomjas, és előbb-utóbb toalettet keres.

A számla egyre nagyobb. Az imént említett Peking kapcsán dobott mindenki egy hátast először, a kínaiak 40 milliárd dollárt vallottak be, ám az értők szerint bőven volt az 60 is. Persze pörgött a gazdaságuk, mindenki úgy volt vele, annyit vernek el, amennyit akarnak, egészségükre. Amikor kiderült, hogy az oroszok egy téli olimpiára pancsoltak el 51 milliárdot – mivel Szocsi mellett felépítettek egy új várost jóformán, és mindenki jól járt, akinek jól kellett járnia –, az kapásból kinyírta a téli játékokra ácsingózó nyugat-európaiak nagy részét. Egymást érték az olimpiai pályázatokat lebombázó népszavazások, a nemek pedig mindenütt ugyanabból táplálkoznak: Athén és immár Rio tökéletes példa a riogatáshoz, de hogy őszinték legyünk, London is 2.3 milliárdos pénzügyi tervvel vágott neki a nagy útnak, hogy aztán kilencnél álljon meg. Rióban nemrég készült el a mérleg, 13 milliárdot vallottak be, elvben megfelelve a saját várakozásoknak, más kérdés, hogy jóval többől kívánták ezt elkölteni, mint amennyi az utolsó években becsörgedezett az államkasszába. Tokió már most 13 milliárd dollárnál tart, holott a startvonalon hat és felet lengettek még.

És ez, akárhogy is nézzük, az adófizetők pénze. Akiket egyre könnyebb felhergelni. Manapság, ahogy nézem, bármi ellen. A világ pedig olyan, hogy ma az internet okán a kommunikációs csatornák mindenki számára nyitottak, és nem létezik olyasmi, amibe ne lehetne beleverni a csúfot.

Az olimpia – jelen állapotában – belesodródott ebbe a körbe. Korábban afféle szent dolognak számított, ám a NOB vezetése nemigen tudott lépést tartani a XXI. századdal, legalábbis ezen a téren. Nagyon sok pénzt költött el nagyon felesleges dolgokra (nem keveset önmagára) – miközben büszkén jelentette be, hogy 1.5 milliárddal járult hozzá a rióiak költségeihez, félmilliárd dollárt tapsolt el az olimpiai csatorna elindítására és fenntartására, amin archív anyagokat lehet nézegetni, és legalábbis kétséges, hogy pont ezzel tartja fenn a játékok iránti rajongást a fiatalok körében. Az Agenda2020 szép törekvés, ám egyelőre nem látszik, hogy igazán látványosan megvalósítható. Budapest jó tesztnek ígérkezett (Párizs, Los Angeles e tekintetben nem feltétlenül jó mérce), legalább a szemlebizottság értékelésére kíváncsiak lettünk volna – más kérdés, hogy amit nemrég közzétettek a két versenyben maradt városról, abból sok nagy dolog nem derül ki. Fényezték őket, előkészítendő a terepet a kettős győzteshirdetésnek. Ez a soron következő három ázsiai olimpia (Pjongcsang 2018, Tokió 2020, Peking 2022) mellett némi időt adhat a NOB-nak, hogy végre megalkosson egy olyan struktúrát, amelyik működik is.

Mert sokkal jobb a világ az olimpiával, mint anélkül. Nem kellene megvárni, hogy a túlélés legyen a tét.