Bab és hús – Malonyai Péter publicisztikája

Ha megkérdezik tőlem, mi az, amit a legtöbbet emlegetek nem éppen szépreményű úszópályafutásomból, legtöbbször edzőm életre szóló intelmét említem. Amikor befejeztük a nyolcadik általánost, ki gimnáziumba ment, ki technikumba, ki szakközépbe, Vili bá leültetett bennünket a fűbe a Sportuszoda harminchármas medencéje mellett, felemelte az ujját, s szinte szótagolva mondta: „Jegyezzétek meg, hogy jobb szépnek lenni, egészségesnek és gazdagnak, mint rondának, betegnek és szegénynek!”

Nem tudom, miért éppen ez jött elő Vili bácsiból, de igazságát évtizedek elteltével sem tudom cáfolni. Annak pedig, hogy inkább emlékszem az intelmére, mint legendás győzelmeimre, érmeimre és kupáimra, egyszerű az oka: nem voltak legendás győzelmeim, érmeim és kupáim. Gyarló az ember, nem mentes a hiúságtól, így aztán nem írom le könnyen: roppant tehetségtelen voltam. Arra viszont rájöttem, hogy az úszás az a sportág, ahol azért is rengeteget kell edzeni, hogy kiderüljön, nem leszel a világ legjobbja. Sőt.

Ezért mondom, hogy aki elődöntőbe jut egy-egy olimpián és világbajnokságon, nagyon nagy úszó, sportember a javából. Megérdemel minden tiszteletet.
És a felejthetetlen vizes világbajnokságon meg is kapta nálunk.

Figyelem! Nem a sportról a szociológia, a társadalom-lélektan vagy akármilyen más tudomány berkeiből okoskodóktól, hanem a – közönségtől. Szűkítve a kört, a drukkertől, aki ugyebár semmi mást nem kíván, mint az övéi – esetünkben a magyarok – diadalát.

Hogy ünnepelhessen, a saját sikereként is elraktározhassa a győzelmet.

Nos, a nép ezúttal azoknak is tapsolt, akik nem úgy teljesítettek, ahogyan várták, vártuk. Akik nem úgy szálltak ki a vízből, hol labdával, hol anélkül, ahogy álmaikban elképzelték.

Blogjában Gundel Takács Gábor azt írja, átalakult a magyar drukker, már tud örülni a helyezéseknek is, köszönhetően annak, hogy kinyílt a világ, jobban tudjuk, hol a helyünk benne, mint évtizedekkel ezelőtt.
Biztosan így van, pontosabban ez is benne van a szurkolói – nem tudok rá jobb kifejezést – megbocsátásban. De nem csak ez. A drukkert az érzelmei mozgatják, ahogy képes magából kivetkőzve örülni, keblére ölelni az egész világot, nem áll távol tőle az empátia sem. A diadaloknál azt érzi, hogy na ja, ilyenek vagyunk „mi”, a kudarcoknál viszont azzal hízeleg magának, hogy ő „jó ember”, megértő, megbocsát (többnyire „most az egyszer”, s persze, „majd legközelebb”).

Megteheti, hiszen, ha a televízió, a marketing meg a haszon korában meg nem is esküszöm rá, de érte vannak a meccsek, a versenyek, kell a tömeg, hogy a szervezők, a támogatók legközelebb is el tudják adni – magukat.

Persze itt sem minden fekete vagy fehér. A megbocsátás, ha úgy tetszik, a józan helyzetértékelés csak akkor működhet hatásosan, ha előtte minden rendben volt.

Példám a Fradié és a régmúlté. Amikor a csapatnak három meccsen egy pont kellett volna csak, hogy megnyerje az egyidényes futballbajnokságot (1963 ősz), hiába kapott ki előbb a Bp. Honvédtól, majd Szegeden, a drukkoló ezrek mindkét meccs után odahívták maguk elé a kedvenceket (csak mutatóba: Mátrai, Páncsics, Novák, Juhász, Albert, Rákosi, Fenyvesi), és meghatottan a közelségüktől zúgták, hogy „Nem baj, fiúk!”. Aztán Dorogon, egy korábbról elhalasztott mérkőzésen sem járt sikerrel a csapat (a Győri ETO ölébe hullott így a bajnoki cím), s akkor már az „Aranylábú gyerekek, mi a f...sz van veletek?!” rigmus járta.

De előtte jó oka volt a népnek a könyörületre. Hosszabb magyarázat helyett legyen elég annyi, hogy a megelőző idényben (1962–1963) több mint egy évtizedet követően lett bajnok a csapat (lelátói túlzás: „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!”), és nem mellesleg, egy évvel később, 1964-ben is első lett.

Mostanság ritka a futballkönyörület – ehhez nem kell kommentár, elég a felületes tájékozottság, minden második eredmény ismerete.

Úszóink és vízilabdázóink helyzete egészen más.

Úszásban olyan hölgyeknek és uraknak, olyan klasszisoknak kellett vigasztaló szavakat küldeni a lelátóról, akikről már akkor nyilvánvaló volt, hogy szakmájuk legnagyobbjai közé tartoznak, amikor még el sem kezdődött a világbajnokság. A vízilabda pedig hungarikum, kilenc olimpiai, három világ- és tizenkét Európa-bajnoki cím úgy is rangot ad, hogy az éppen aktuális vízbe ugrók éppen nem járnak sikerrel.
Mint most is – mondhat akárki, akármit. Mert a lányok igazi (hétköznapi) hősök, egy rondán elbukott negyeddöntő után voltak képesek ötödiknek befutni, a fiúk pedig nulla néggyel kezdték a világbajnoki finálét – ez önmagáért beszél. De megemelem a kalapom előttük, mert a legcudarabb helyzetből is igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni.

Ezzel együtt persze az ezüst nem arany, az ötödik hely nem dobogó. Köszönteni, ünnepelni a mi lányainkat-fiainkat lehet, de csak – a lelátóról. Ugyanez a helyzet a legjobbjuktól elmaradó úszóinknál is. Örüljünk annak, hogy a közönség megtapsolta őket is, emlékezett korábbi sikereikre, gondolva talán egy-egy esetleges majdani diadalra is, velük örvendezek én is, ám ne tegye – a szakma.
Gerendás Györgyöt idézem, aki három nappal a magyar–horvát pólódöntő után mondta a vízilabda-szövetség honlapján: „Új csapat, új edzővel, új stábbal, új szellemiséggel hagyta elveszni a soha vissza nem térő lehetőséget. De továbbmegyek: ellökte magától a győzelmet! Lehet, hogy közhely, attól még így van: gólokat ajándékoztunk az ellenfélnek. Olyan gólokat, amelyek ha csak egy kicsit rangosabb ifimeccsen történnek, az edző leüvölti a gyerek fejét...”

Tudom, hogy a Montrealban olimpiai bajnok Gerendás is tagja volt a stábnak, ám ez csak növeli gesztusa értékét. Határtalan düh munkál benne, azért is, mert – újabb idézet: „Ha tizenkét éve a Kemény Dénes vezette válogatott ilyen lehetőséget szalaszt el, azt mondják, zágson. Szécsi, Biros, Benedek, Kásás, Madaras, Molnár behúzzák a következőt. De ennek a csapatnak ez volt élete nagy lehetősége, valakinek ez volt az utolsó vb-döntője, valakinek az első és az utolsó...”.

És itt van a kutya elásva. Mi, kívülállók lehetünk „jó emberek”, jöhetünk ezer és egy „igen, de”-vel (miközben vagy igen vagy de), ám az edzőknek nem az a dolguk, hogy beépítsék a munkájukba a mi együttérzésünket, hogy tompítsák vele a – lásd: Gerendás – dühüket. Mert ne feledjük, más a megbocsátás és más – a felmentés. Akármennyi bennem (is) a tisztelet a világbajnokságon a világgal versenyre kelő honfitársaim iránt, nem felejtem, hogy a sportban mindig az nyer, aki a jobb. Lehet, hogy csak abban a percben, negyedórában, meccsen, a bírói szándékban, de ott a végeredmény („Nézzetek a táblára...!” – hogy újabb közönségklasszikust idézzek).

Szerencsére sem a pólókapitányok, sem az úszóedzők nem akarták bemesélni nekünk, hogy a bab is hús, ez mindenképpen valós gondolkodásra vall. Kérdés, hogy a csapatukon belül hogyan – korszerű leszek – kommunikálják a történteket. Elmagyarázzák-e, hogy szép, szép, hogy mindenki velünk volt a Margitszigeten meg a Duna pesti oldalán, nagyszerű, sőt, jó modorra vall, hogy tanítványaik minden percben könnyes szemmel emlékeztek meg a közönség nagyszerűségéről, ám attól még az ezüst nem arany, az ötödik hely nem dobogó (nem árt ismételni), a döntőben pedig mások úsztak.

Azt pedig ne feledjük, hogy vannak és lesznek világversenyek, ahol nem mi leszünk a lelátón, tőlünk messze küzdenek lányaink-fiaink, és ha nem megy a szekér, marad a lényegi információ: kikapott, kiesett, nem jutott be a döntőbe.

Mi pedig hiába is kiáltoznánk a televízió előtt.

Nem tudom, miért éppen ez jött elő Vili bácsiból, de igazságát évtizedek elteltével sem tudom cáfolni. Annak pedig, hogy inkább emlékszem az intelmére, mint legendás győzelmeimre, érmeimre és kupáimra, egyszerű az oka: nem voltak legendás győzelmeim, érmeim és kupáim. Gyarló az ember, nem mentes a hiúságtól, így aztán nem írom le könnyen: roppant tehetségtelen voltam. Arra viszont rájöttem, hogy az úszás az a sportág, ahol azért is rengeteget kell edzeni, hogy kiderüljön, nem leszel a világ legjobbja. Sőt.

Ezért mondom, hogy aki elődöntőbe jut egy-egy olimpián és világbajnokságon, nagyon nagy úszó, sportember a javából. Megérdemel minden tiszteletet.
És a felejthetetlen vizes világbajnokságon meg is kapta nálunk.

Figyelem! Nem a sportról a szociológia, a társadalom-lélektan vagy akármilyen más tudomány berkeiből okoskodóktól, hanem a – közönségtől. Szűkítve a kört, a drukkertől, aki ugyebár semmi mást nem kíván, mint az övéi – esetünkben a magyarok – diadalát.

Hogy ünnepelhessen, a saját sikereként is elraktározhassa a győzelmet.

Nos, a nép ezúttal azoknak is tapsolt, akik nem úgy teljesítettek, ahogyan várták, vártuk. Akik nem úgy szálltak ki a vízből, hol labdával, hol anélkül, ahogy álmaikban elképzelték.

Blogjában Gundel Takács Gábor azt írja, átalakult a magyar drukker, már tud örülni a helyezéseknek is, köszönhetően annak, hogy kinyílt a világ, jobban tudjuk, hol a helyünk benne, mint évtizedekkel ezelőtt.
Biztosan így van, pontosabban ez is benne van a szurkolói – nem tudok rá jobb kifejezést – megbocsátásban. De nem csak ez. A drukkert az érzelmei mozgatják, ahogy képes magából kivetkőzve örülni, keblére ölelni az egész világot, nem áll távol tőle az empátia sem. A diadaloknál azt érzi, hogy na ja, ilyenek vagyunk „mi”, a kudarcoknál viszont azzal hízeleg magának, hogy ő „jó ember”, megértő, megbocsát (többnyire „most az egyszer”, s persze, „majd legközelebb”).

Megteheti, hiszen, ha a televízió, a marketing meg a haszon korában meg nem is esküszöm rá, de érte vannak a meccsek, a versenyek, kell a tömeg, hogy a szervezők, a támogatók legközelebb is el tudják adni – magukat.

Persze itt sem minden fekete vagy fehér. A megbocsátás, ha úgy tetszik, a józan helyzetértékelés csak akkor működhet hatásosan, ha előtte minden rendben volt.

Példám a Fradié és a régmúlté. Amikor a csapatnak három meccsen egy pont kellett volna csak, hogy megnyerje az egyidényes futballbajnokságot (1963 ősz), hiába kapott ki előbb a Bp. Honvédtól, majd Szegeden, a drukkoló ezrek mindkét meccs után odahívták maguk elé a kedvenceket (csak mutatóba: Mátrai, Páncsics, Novák, Juhász, Albert, Rákosi, Fenyvesi), és meghatottan a közelségüktől zúgták, hogy „Nem baj, fiúk!”. Aztán Dorogon, egy korábbról elhalasztott mérkőzésen sem járt sikerrel a csapat (a Győri ETO ölébe hullott így a bajnoki cím), s akkor már az „Aranylábú gyerekek, mi a f...sz van veletek?!” rigmus járta.

De előtte jó oka volt a népnek a könyörületre. Hosszabb magyarázat helyett legyen elég annyi, hogy a megelőző idényben (1962–1963) több mint egy évtizedet követően lett bajnok a csapat (lelátói túlzás: „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!”), és nem mellesleg, egy évvel később, 1964-ben is első lett.

Mostanság ritka a futballkönyörület – ehhez nem kell kommentár, elég a felületes tájékozottság, minden második eredmény ismerete.

Úszóink és vízilabdázóink helyzete egészen más.

Úszásban olyan hölgyeknek és uraknak, olyan klasszisoknak kellett vigasztaló szavakat küldeni a lelátóról, akikről már akkor nyilvánvaló volt, hogy szakmájuk legnagyobbjai közé tartoznak, amikor még el sem kezdődött a világbajnokság. A vízilabda pedig hungarikum, kilenc olimpiai, három világ- és tizenkét Európa-bajnoki cím úgy is rangot ad, hogy az éppen aktuális vízbe ugrók éppen nem járnak sikerrel.
Mint most is – mondhat akárki, akármit. Mert a lányok igazi (hétköznapi) hősök, egy rondán elbukott negyeddöntő után voltak képesek ötödiknek befutni, a fiúk pedig nulla néggyel kezdték a világbajnoki finálét – ez önmagáért beszél. De megemelem a kalapom előttük, mert a legcudarabb helyzetből is igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni.

Ezzel együtt persze az ezüst nem arany, az ötödik hely nem dobogó. Köszönteni, ünnepelni a mi lányainkat-fiainkat lehet, de csak – a lelátóról. Ugyanez a helyzet a legjobbjuktól elmaradó úszóinknál is. Örüljünk annak, hogy a közönség megtapsolta őket is, emlékezett korábbi sikereikre, gondolva talán egy-egy esetleges majdani diadalra is, velük örvendezek én is, ám ne tegye – a szakma.
Gerendás Györgyöt idézem, aki három nappal a magyar–horvát pólódöntő után mondta a vízilabda-szövetség honlapján: „Új csapat, új edzővel, új stábbal, új szellemiséggel hagyta elveszni a soha vissza nem térő lehetőséget. De továbbmegyek: ellökte magától a győzelmet! Lehet, hogy közhely, attól még így van: gólokat ajándékoztunk az ellenfélnek. Olyan gólokat, amelyek ha csak egy kicsit rangosabb ifimeccsen történnek, az edző leüvölti a gyerek fejét...”

Tudom, hogy a Montrealban olimpiai bajnok Gerendás is tagja volt a stábnak, ám ez csak növeli gesztusa értékét. Határtalan düh munkál benne, azért is, mert – újabb idézet: „Ha tizenkét éve a Kemény Dénes vezette válogatott ilyen lehetőséget szalaszt el, azt mondják, zágson. Szécsi, Biros, Benedek, Kásás, Madaras, Molnár behúzzák a következőt. De ennek a csapatnak ez volt élete nagy lehetősége, valakinek ez volt az utolsó vb-döntője, valakinek az első és az utolsó...”.

És itt van a kutya elásva. Mi, kívülállók lehetünk „jó emberek”, jöhetünk ezer és egy „igen, de”-vel (miközben vagy igen vagy de), ám az edzőknek nem az a dolguk, hogy beépítsék a munkájukba a mi együttérzésünket, hogy tompítsák vele a – lásd: Gerendás – dühüket. Mert ne feledjük, más a megbocsátás és más – a felmentés. Akármennyi bennem (is) a tisztelet a világbajnokságon a világgal versenyre kelő honfitársaim iránt, nem felejtem, hogy a sportban mindig az nyer, aki a jobb. Lehet, hogy csak abban a percben, negyedórában, meccsen, a bírói szándékban, de ott a végeredmény („Nézzetek a táblára...!” – hogy újabb közönségklasszikust idézzek).

Szerencsére sem a pólókapitányok, sem az úszóedzők nem akarták bemesélni nekünk, hogy a bab is hús, ez mindenképpen valós gondolkodásra vall. Kérdés, hogy a csapatukon belül hogyan – korszerű leszek – kommunikálják a történteket. Elmagyarázzák-e, hogy szép, szép, hogy mindenki velünk volt a Margitszigeten meg a Duna pesti oldalán, nagyszerű, sőt, jó modorra vall, hogy tanítványaik minden percben könnyes szemmel emlékeztek meg a közönség nagyszerűségéről, ám attól még az ezüst nem arany, az ötödik hely nem dobogó (nem árt ismételni), a döntőben pedig mások úsztak.

Azt pedig ne feledjük, hogy vannak és lesznek világversenyek, ahol nem mi leszünk a lelátón, tőlünk messze küzdenek lányaink-fiaink, és ha nem megy a szekér, marad a lényegi információ: kikapott, kiesett, nem jutott be a döntőbe.

Mi pedig hiába is kiáltoznánk a televízió előtt.