Rashow – Csurka Gergely publicisztikája

Szerintem ne próbáljuk beleélni magunkat, hogy mi jár Rasovszky Kristóf fejében úgy a huszadik kilométer környékén. Arra se keressünk választ, hogy miként bírja ezt úgy összességében. Tekintsünk rá és a többi nyílt vízi úszóra úgy, hogy ők a kiválasztottak. Akik erre vannak kódolva. Tempózni öt órán át, versenyszerűen, időnként test test elleni küzdelembe gabalyodva (bár ez inkább a rövidebb távokon szokás), sós vízben, édes vízben, napsütésben, esőben, egy hosszabb gatyában vagy egésztestes, testre tapadó szerkóban, 20-22 fokos vízhőmérséklet mellett, vagy amikor csak 17.2 fokos a tó (a közepén, ahová kimentek, már csak 15.6; többségünk már a 17 fokosba sem menne bele, csak ha petrencerúddal kergetnék, lásd még: drágám, holnapra jobb lesz, inkább csak sétáljunk a parton, jó, esetleg egy kávé? – ezt szintén szögezzük le kiindulásként).

Szóval vannak ők, a nyílt vízi úszók, és azon belül azok, akik elvállalják a 25 kilométert. Csupán érzékeltetésül: vasárnap délelőtt ugyebár szépen kimentünk a Loch Lomondhoz, megnéztük a rajtot, dumáltunk, elmentünk kávézni, a part melletti plázában ajándékot vettünk, időnként megkérdeztük a magyar mestereket, hogy akkor most mire számítsunk, aztán volt kis ebéd is…

Eközben Kristóf és a többiek úsztak. A 17.2 fokos vízben, folyamatosan. Gyorsúszásban. Nagyjából félóránként teljesítenek 2.5 kilométert. Időnként isznak, az kábé tíz másodperc lassítás – nem megállás. És aztán tovább. Tovább. Tovább. Tovább. Jár a kar folyamatosan. Egy méterhez nagyjából két csapás kell. Igen, az ötvenezer úszómozdulat mindösszesen. Plusz a láb is dolgozik.

Szóval ehhez genetika kell, egy olyan speciálisan összerakott test és a társuló szellem, ami kevesek sajátja.

Még kevesebbeké, hogy ebben a legjobbakká váljanak.

Olyat meg eddig konkrétan senki sem csinált, amit Rasovszky Kristóf az elmúlt héten – Európa-bajnokságon (ebben a szakágban ez egyenlő a világbajnoksággal, a krém az öreg kontinensen versenyez) mindhárom egyéni számban érmet szerezni, ráadásul „két és fél” aranyat… Korábban is akadtak, akik ott voltak mindhárom rajtnál, most is – de öt nap alatt a sprintes 5 kilométeren, a klasszikus 10-en és az évente maximum kétszer leúszott 25-ön a legjobbak közé kerülni, az valami olyan egészen speciális felkészültséget igényel, olyan energiákat és mentális tartást, amire eddig Eb-n senki sem volt képes. (Minden idők legnagyobbja, a német acélember, Thomas Lurz megcsinálta a 2013-as vb-n – neki a háromból egy arany jött össze).

A lényeg: férfiak közt, Eb-n Rasovszky az első, ráadásul ez nem három érem volt, hanem majdnem három arany. Amúgy meg itt volt az ideje, hogy robbanjon: az elmúlt két szezonban küldött elég sok jelet, hogy valami nagy dolog van készülőben. Először is, olyat sem csinált még senki, hogy két hónap leforgása alatt megnyerje a junior-világ- és Európa-bajnokságot a középső távon (és a kettő között még ússzon 1500-on a riói olimpián). Ám ez még csak a 2016-os rákanyarodás volt. Tavaly úgy nyerte meg az Európa-kupa összetettet, hogy ötből ötször győzött, ami példátlan a sorozat történetében, s noha tudjuk, hogy ez a széria nem mérhető a világkupához, ettől ne gondoljuk, hogy a 10 kilométeres versenyek első helyeit pofára osztogatják. Ráadásul a világkupa-sorozatban is homorított szépen: ő volt az egyetlen, aki három viadalt is meg tudott nyerni, mindenki másnak egy sikerült. A füredi vb-n már vártuk, hogy na, majd most… Kevesen emlékeznek, hogy az 5 kilométeren valami hasonló készülődött, mint a múlt héten, csakhogy egy vetélytárs alattomos mozdulata kivette az éremért folyó küzdelemből. A 10 kilométeres viadalon meg még hiányzott az az extra, ami az idén megvolt – azt azonban szögezzük le: képességektől függetlenül valami egészen elképesztő energiák mozgósíttatnak egy királykategóriás futamban. Ötvenen-hatvanan is végignyomják a 10 ezer métert, ám érmes csupán három lesz közülük, az 5. helyezett – mint Kristóf Füreden – nagyjából másfél méterrel ér be a dobogós mögött. Ő is leúszta mind a 10 kilométert, végigharcolta a csaknem két órát, mégis, csupán hárman mennek át a dobogóhoz ünnepelni. Neki, aki 10 ezer méter után maradt le tőlük másféllel, marad a törülközés és a tanulságok levonása, egy évvel később pedig már csak a családja emlékszik arra, mennyi hiányzott ahhoz, hogy hazai közönség előtt mennybe menjen. Mert itt már egy bronz is a beteljesülést jelentette volna. (Úgy általában: ebben a sportágban bármilyen érmet megbecsülnek, pontosan a fentebb leírt irtózatos testi és lelki megpróbáltatások okán.)

Aztán eljött 2018, és a kép kezdett végérvényesen összeállni, függetlenül attól, hogy aranyérmek váltakoztak 12. helyekkel. Ám Rasovszky Kristóf pont azért vált ezen a nyáron a világ első számú nyílt vízi úszójává, mert az összes balul sikerült versenyből tanul valamit. És ez nem a szokásos blabla, hogy tudom, mi nem sikerült, és legközelebb más lesz… Mert nála valóban más lesz. Mert tényleg tudja, mit rontott el. Na meg azzal is tökéletesen tisztában van, mit csinált jól (lásd még: intelligencia). Glasgow-ban minden pórusából áradt az a fajta lenyűgöző magabiztosság, ami egy elsőrangúan felkészült sportoló sajátja. Pontosan tudja, mit akar, pontosan tudja, miként fogja elérni, amint azt is, mit kell kizárni, hogy senki és semmi ne téríthesse le az útról, amely a célig vezet. Ő az a versenyzőtípus, akiből sajnos alig akad mutatóba a mai magyar élsportban. Mert ugyan érzékeli, hogy ő azért egy másik, felsőbb kasztba tartozik immár a sportágában, ám a nagyképűségnek a szikráját sem lehet felfedezni egyetlen gesztusában, félmondatában, hangsúlyában sem. Irigylésre méltó humorérzékének hála mindenen túláradó derűvel szemléli a világot, azaz egyvalamiben biztosak lehetünk: nem létezik olyan téthelyzet, amelyben ő egyetlen pillanatra is összecsinálná magát. Az elmúlt napokban ugyanakkor bizonyította, hogy a jókedv sosem csap át könnyelmű bohémságba. Amikor „meccs van”, akkor gránitszilárdságú arcéllel érvényesíti mindazt, amiért harcba szállt. Ő nem keresi a bunyót, de odaver, ha az tetszik szükségesnek, akkor és úgy kapcsolgatja fantasztikusan megedzett testén a sebességeket, amikor és ahogy a helyzet kívánja, mert két év alatt megismerte az összes vetélytársát, azaz szépen belövi, melyiküktől mit várhat. Amellett, hogy a 25 kilométer – pláne 17 fokban és egésztestes tapadósban – elsősorban arra csábít, hogy egy-egy versenyző rendre nemet mondjon a lelke mélyéről feltörő „szálljunk most már ki” kísértésnek, Kristóf egészen hihetetlen precizitással oldotta meg a legfontosabb részt, az utolsó egy kilométert. Ahogy elengedte picit a többieket, egy utolsó erőgyűjtés után felbőgette a motorokat, nyitott magának egy új sávot, majd amikor elérte a csúcssebességet, szimplán beúszott eléjük, majd tüntetőleg otthagyta őket – 24 500-nál, az ötödik óra végén bődületes lelki terrort jelent, ha valaki elmegy tőled négy-öt méterrel, amikor a célig vezető bóják már feltűntek a horizonton –, és mindezt úgy, hogy életében másodszor úszta végig a 25 kilométert, az elsőről pedig kizárólag rémes emlékei vannak…

Persze, láttuk már keserűnek, például a füredi vb-n, de ilyenkor sem megy át durcásba, hárommondatos közhelyesbe – pacekba elmondja, mit gondol a történtekről, és nagyjából egy órával a verseny után már túl is van az egészen, azaz nem kreál magának temetői hangulatot, mint ahogy most a harmadik eredményhirdetés után sem vonult úgy, hogy helló, itt jön a király, mindenki barnítsa össze magát.

Szóval ismételjük meg: ma ő a világ legjobb nyílt vízi úszója. Öt kilométeren lebucizta a világbajnokot, Marc-Antoine Olivier-t, 25-ön az utolsó két nagy viadalt (2016-os Eb, 2017-es vb) megnyerő másik franciát, Axel Reymond-t, 10-en pedig az ő kezét emelte magasba a rutinosabban benyúló holland olimpiai és világbajnok Ferry Weertman.

Persze ez pillanatnyi állapot – mindenki tisztában van azzal, hogy a nyílt víz kiszámíthatatlansága miatt itt ama bizonyos kasztból bárki nyerhet legközelebb, és bárkiből lehet hetedik. Egy különös világ az övék, ahol mindenki, aki rendszeresen végigússza az 5-10 kilométereket, ugyanolyan megbecsültségnek örvend – mert tudják egymásról, hogy aki ebbe a klubba tartozik, az naponta eltölt hét órát a medencében, és lenyom 10-12-15 kilométert (még egyszer: naponta – megint ne képzeljük magunkat a helyükbe). Errefelé valahogy nem vibrál az a fajta túlfeszültség, ami a mai élsport egyik alapeleme lett sajnos – épp azok a sportolók képesek még a rajt előtt öt perccel és a beérkezés után néggyel a legemberibbek maradni (még ha minden ízükben remegnek is), akik mind közül a leginkább emberfeletti teljesítményt préselik ki magukból.

Öt óra fagyás után együtt nevetnek a forró jacuzziban ülve, és igen, nagy élvezettel járnak rá a magyarok pálinkájára, akár már rögtön a verseny után (mert öt óra után kell valami extra a testnek és a léleknek is – és hát két korty a Rasó-féle legfinomabb balatoni páleszből valóban klasszikus életelixír egy ilyen viadalt követően).

Akármennyire is értéktagadó és a csúfot mindenbe beleverő világ a miénk, most egy picit próbáljunk kilépni a napi szennyből, és hálát adni az Úristennek, hogy ebben a csudálatos világban manapság mindenki egy 21 éves magyar srácot ünnepel.