A számkivetett – Ballai Attila publicisztikája

Magyar sportbarát számára a nyári olimpia után a vizes világbajnokság a második legizgalmasabb, legszínesebb viadal. Hiszen míg az – egyébként „dobogóesélyes” – atlétikai vb-n vagy a téli olimpián jó, ha egy-két klasszisunkért szoríthatunk, labdarúgó-vb-re pedig 1986 óta legfeljebb játékvezetőt és partjelzőt delegáltunk, Magyarország úszásban és vízilabdában globális hatalom. Utóbbiban ugyan a ma záruló kvangdzsui vb két negyedik helyezése többféleképpen elemezhető, de nem is teszünk kísérletet az ítélethirdetésre; talán csak annyiban, hogy a mostani az első vb, amelyen az úszás nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai értékrendben is egyértelműen elhomályosította, felülmúlta a pólót.

Már azt is képtelenség eldönteni, kinek a teljesítménye kívánkozik az élre. Milák Kristófé, aki tizenkilenc esztendősen megdöntötte Michael Phelps 2009-es, kozmikus világcsúcsát? Hosszú Katinkáé, akiről egy éve azt írtam, már azt is bravúrnak tartanám, ha 2020-ban Tokióban bármilyen színű érmet szerezne, de ezennel bevallom, tévedtem? Kapás Bogié, aki saját maga őszinte meglepetésére is elsőként csapott célba a 200 pillangó fináléjában, bizonyítva, hogy úszásban is a fej a legfontosabb testrész? Vagy Rasovszky Kristófé, aki magától értetődő természetességgel és mosolyogva nyert az egyetemes sport egyik legősibb, legkegyetlenebb vetélkedőjében, a nyílt vízi úszásban?

A részletek kibontását innentől meghagynám a szakíróknak. Annál is inkább, mert ha a magyar sikereken túllépve, egyetlen, általános érdeklődésre számot tartó és jelentőségű szegmensét kell kiemelnem a Kvangdzsuban történteknek, a doppingellenes demonstráció merőben új formáját választom. Szándékosan nem a harc kifejezést használom, az ugyanis ezen a „fronton”, hagyományosan vívott fegyverekkel megnyerhetetlen. Hogy miért, azt számos alkalommal leírták, leírtam. Egyrészt, mert kizárólag az tekinthető doppingolónak, aki pozitív tesztet produkált, másrészt, mert csupán az a dopping, ami a tiltólistán rajta van. Ami nincs, lévén vadonatúj találmány, az kiló- és literszám ehető, iható, bármilyen, nem hagyományos módon a szervezetbe juttatható, még akkor is, ha napi szinten sokkal többet épít és évtizedek távlatában sokkal többet rombol. Aki pedig mindenét feltette a győzelemre, és éveken át heti hétszer huszonnégy órát képes lenne dolgozni, élni, halni, ölni érte, azt nem fogja elrettenteni a lebukás és az eltiltás veszélye sem. Hiszen egyetlen bűncselekmény sem szűnt meg az emberiség történelme során pusztán attól, hogy elkövetőjét nyilvános megszégyenítés, kerékbe törés, karóba húzás fenyegette; akkor néhány ledorongoló újságcikk, esetleg évekkel a „diadal” után igazán belefér. Röviden: a boszorkánykonyha főszakácsai mindig a boszorkányüldözők előtt járnak, csak a követési távolság a kérdéses.

Mindezeken túl korunk olykor legalább annyira óvja a vétkeseket, mint az áldozatokat, hiszen előbbieknek az ártatlanság kötelező vélelme mellett is vannak egyéb és erős jogai. Ha a 2006 őszén Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos bestiális gyilkosainak egyike a minap jó magaviselete miatt négy évvel korábban szabadulhatott a rá kirótt büntetés tételénél, ráadásul ötmillió forint „kompenzációban” részesült a mostoha börtönviszonyok miatt, akkor egy egyszerű doppingolót a modern igazságszolgáltatásnak szinte már dédelgetnie illenék.

Mielőtt azonban a fentiek miatt legyintenénk, hogy hagyjuk is a témát, mert semmi esély, Kvangdzsuban bebizonyosodott, hogy igenis van. Méghozzá statáriális, azonnali ítélettel. Igaz, nem jogi, hanem morális értelemben és relevanciával, viszont a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt és a leglátványosabb, leghatásosabb módon.

Berta kolléga a hét közepén már szemléletes és informatív írásban elevenítette fel a kínai Szun Jang részben pirruszi győzelmeit. A 400 gyors eredményhirdetésén a második helyezett ausztrál Mack Horton nem állt fel mellé a dobogó második fokára, majd a 200 gyorsot követő ceremónián a holtversenyben harmadik skót Duncan Scott nem fogott vele kezet. Utóbbi alkalommal az ázsiai ki is esett addigi „robot” szerepéből, és üvöltözött, mert bizonyára megérezte, megértette, mi történik vele, körülötte.

Tavaly ősszel egyórás késéssel érkezett egy előre bejelentett doppingellenőrzésre, és miután ezt – szabályellenesen – elnézték neki, eljárási hibára hivatkozva még ő tiltakozott, és ennek sajátos módját választva stábja egyik tagja a helyszínen darabokra törte a mintát tartalmazó fiolát. Majdnem egy évvel a történtek után mégis versenyezhet, mert ügyében még nem született ítélet. Ám félreértés ne essék, nem elsősorban ezért vált saját közegében számkivetetté. Hanem mert a legbelsőbb szakmai körök és vetélytársai szemében minősített csaló. Horton és Scott találkozott már olyan riválisokkal, akik a C-vitaminnál hatékonyabb teljesítményfokozó szerrel is éltek, sőt, ez talán velük, magukkal is megesett. Nem a konkrét versenyszámok kapcsán, hanem általánosságban egyébként is gyakran felvetődik: ha a néhány századmásodperccel mindenkinél gyorsabb első helyezett alávaló doppingoló, akkor mennyire valószínű, hogy a centikkel mögötte beérkező ezüst- és bronzérmes olyan tiszta, mint az újszülött? A közvélekedés szerint egyes sportágakban az írott szabályt néhány kivételtől eltekintve a többség megszegi, de ettől még a valós erőviszonyoknak megfelelő sorrendek alakulnak ki, igaz, más abszolút számokkal. E sajátos status quo akkor borul, ha valaki az íratlan szabály ellen is vét; a betyárbecsület sem szent neki, vállalja a „betyárbecstelenséget” is. Így jobb eséllyel nyer, de saját közegében minden elveszít, kitaszítottá válik. Nehéz szívvel éltük meg 2004-ben Athénban hogy ez egy-két magyar sportolóval – kell-e hangsúlyozni, nem úszóval? – is megesett, az a történet is szájról szájra jár, amint másik sikersportágunkban egy eredményhirdetéskor a második helyezett így szólt fel az „örökös” bajnoknak: így könnyű.

Az úszókra a legkevésbé sem jellemző a vádaskodás. Egyáltalán, az ellenfelekkel is csupán a szükséges mértékben foglalkoznak nyilatkozataikban – beérik egy-egy udvarias, semmitmondó klisével. Inkább magukra, az egyéni legjobbjukra összpontosítanak a külvilág helyett. Csak Atlanta háromszoros aranyérmese, az ír „hölgy”, Michelle Smith érdemelte ki a Mister Smith gúnynevet, később be is teljesedett a sorsa. De még Egerszegi Krisztina 1994-es római végzete, a kinézetében is jetit idéző Ho Ce-hung is megúszta néhány sanda pillantással, akkor is, amikor sajtótájékoztatón azt merészelte állítani, hogy erőállapotát egy ősi kínai receptnek, a teknőcvérnek köszönheti. Pedig már akkor köztudott volt, hogy az egységes Németország megalakulása és az NDK megszűnése után a keletnémet doppingguruk jelentős része Kínába „emigrált”. Az is egyértelmű, hogy némely európai „lókötő” réme, a rajtaütésszerű nemzetközi ellenőrzés Kínában kivitelezhetetlen, és ott az országos doppingellenes ügynökség is – árnyaltan fogalmazva – az állami sportvezetőséggel folyamatosan egyeztetve, annak szempontjait szem előtt tartva működik.

Az általában roppant éles spontán igazságérzettel megáldott – olykor megvert – sportolók mégsem élnek a kollektív bűnösség intézményével, hanem Szun Jangot állítják pellengérre. Ők tudják, miért. A megbélyegzett is tudja. Bizonyára a nemzetközi szövetség tisztségviselői is. Valószínűleg csak azt nem tudják, mit tegyenek. Mert a helyzet – különösen a látszatra alapozó „píszí” világunkban – kirívóan kellemetlen. Hiszen, miközben a szabályszegő felelősségre vonása lassan egy éve késik, groteszk lenne azokat megfegyelmezni, akik a bűnössel éreztetik, hogy bűnös.

Ezzel egyszersmind a mi igazságérzetünket is helyrebillentve valamelyest. Mert mostantól Szun Jangnak nem az a fő jellemzője, hogy tizenegyszeres világbajnok. Hanem az, hogy ő az az úszó, akivel a vetélytársai nem mutatkoznak egy dobogón, egy fotón és akivel nem ráznak kezet.