Ellentétpárok vonzása – Csurka Gergely publicisztikája

Egyetlen sportág sem annyira igazságtalan a művelőivel szemben, mint ahol a víz a legfontosabb elem – különösen, ha benne kell haladni. Az úszósport – és persze az összes rokon, így a szinkron­úszás meg a póló – elképesztő odaadást követel azoktól, akik vinni akarják valamire is a medencében. Elvégre naponta 10-12 kilométert kell megtenni edzéseken heteken, hónapokon át azért, hogy az év legfontosabb versenyein 100-200-400 méteren a lehető leggyorsabban pörögjön az ember. Még egyszer: tízezer métert – kétszázért. És ez rengetegszer tíz­ezer néhányszor kétszázért. De nézhetjük időalapon is. Egy, az elitbe csupán készülő ifjú a szárazföldi tréningekkel együtt kábé hét órát tölt készüléssel. Minden egyes nap. Azaz nagyon sok napon át tréningezik hét órákat – hogy aztán egy egyhetes versenyen néhányszor két percekbe sűrűsödjék mindaz, amit addig gyakorolt.

Ilyen aránypárok egyetlen más sportágban sincsenek az edzésmennyiség/idő és az aktuális verseny/mérkőzés hossza között. Ennek ellenére amondó vagyok, az sem vinne közelebb az egész átérzéséhez, ha valaki végignézne egy napot. Vagy egy hetet. Esetleg elmenne egy magaslati edzőtáborba. Mert az továbbra is pusztán egy picike szelet. Hiszen sok ezer kilométer megy bele a karokba és a lábakba a tizenéves kor első éveiben, amikor az ifjakról még csak sejteni sem lehet, viszik-e egyáltalán valamire. Mégis ott vannak, csinálják, mert hisznek. Magukban – és az edzőjükben.

E hasábokon legutóbbi írásomban is utaltam rá, hogy épp a bevezetőben említett ellentétpárok miatt, illetve a felkészüléssel töltött végtelen órák hossza okán szinte egyetlen sportágban sincs olyan súlya az edző-versenyző kapcsolatnak, mint az uszodában. Nem véletlenül mondogatják a régi nagyok is, hogy fiatalon több időt töltöttek el a trénerükkel, mint a szüleikkel. Egészen elképesztő bizalomra van szükség a versenyző részéről, hogy megcsináljon mindent, amit kérnek tőle – mert az, pláne fiatalon, ép ésszel összerakhatatlan, amire nap nap után ráveszik.

Ráadásul – fáj. Nem úgy és nem állandóan, ám ahogy haladunk előre az időben az edzésen belül, meg nagyobb léptékben egy-egy pályafutásban, egyre inkább. Különleges fájdalom persze, míg az ifjú sportolónak pedig azt is meg kell tanulnia, hogy akkor működik az egész, ha jól­esően vagy kevésbé jólesően, de sajog... És megtanulják mind, el is fogadják – ám azért ami sajog, az sajog.

Annak idején Kiss László magyarázta meglehetősen plasztikusan, hogy úszásban a legmagasabb szinten összességében a fájdalomküszöb maximális kitolása történik. A végén az nyer, akinek a legkevésbé fáj. Mert a tejsav előbb-utóbb elönti az izmot a mind nagyobb oxigénadósság miatt – hiszen a víz az úr, ezt sosem feledhetjük –, és akkor az hasogat, a tüdő égő kályhává alakul, és aki kellően edzett, meg persze a legkisebb energiaveszteséggel járó, kiváló technikával úszik, az tudja igazán egyben tartani a mozgását ahhoz, hogy a lehető legnagyobb sebességgel szelje a vizet a táv legvégén, amikor minden eldől.

És a tehetség? Hát, az is számít persze. Meg az adottság is. Ám egyik sem mentesít a napi 10-12 kilométer alól.

Az öt karika jegyében négyévenként rendeznek 14 egyéni számot, férfiaknak-nőknek mindösszesen 28-at, ennyi egyéni olimpiai aranyérmes lehet, de a duplázások okán inkább 20-22-en jutnak fel a csúcsra, a dobogóra pedig 60-65-en állhatnak fel. A maradék nyolcszázötven üres kézzel megy haza. És ez megint csupán egy pici szelet. Elvégre csak Magyarországról általában harmincan–harmincöten jutnak ki – sokaknak már ez maga a nagy cél: egyszer a játékokon úszni. Egy ob-n általában indulnak nagyjából négyszázan – mondjuk azt, ez a krém. Tehát: négyszázból kiválasztódik harminc, közülük lesz dobogós néhány. Aranyérmes az új évezredben rendre egy lett a medencében egy adott olimpián, egyetlenegy (ha egyáltalán). Négyszázból – egy. Csakhogy a négyszáz mellett vagy háromezer sokkal fiatalabb már rója a hosszakat, esténként arról álmodik, hogy egyszer ő lesz az az egy. Vagy legalább egy a harminc utazóból.

És hasonló vagy még durvábban alacsony százalékok jönnek ki másutt. Az olyan szuperhatalmaknál, mint az amerikaiak vagy az ausztrálok, egy sor olyan versenyző nézi otthonról a játékokat, aki bármelyik másik nációban körülrajongott vezérbika lenne.

Mégis, az összes, aki nem az az egy, meg nem lesz egy a harmincból, lenyomta a maga napi tízeseit a múlt héten, és jó eséllyel az első jelentősebb adagon már túl is van ma, amikor ön, kedves olvasó, idáig jut e fejtegetésben.

Hangsúlyozandó újfent, hogy az a tízezer méter nem rekreációs úszkálás, hanem olykor úgynevezett határterheléses edzés, amikor a szív valóban úgy kalimpál, hogy szinte hullámot ver... Megesett, hogy egy fiatal medika szakdolgozatot írt, és ezért mérések sorát végezte az egyik klubban. Nos, egy valóban nagyobb adag után, amikor 200-hoz közeli pulzust tapintott, felsikoltott: „Úristen, ez a klinikai halál állapota!” Mert neki azt tanították, hogy ennyit nem bír ki az ember.

Az átlagos nem is, csak a versenyúszó.

Már az, akiben megvan az alázat, az elhivatottság, a hit.

Ez utóbbi erősítéséhez viszont, írom ezredszer, ott kell állnia az edzőnek a parton, hogy egy éretlen ifjút rávegyen: érdemes végigmenni az úton minden megpróbáltatás ellenére, mert a végén ott várja a... Mi is? Hogy ő lesz az az egy? Vagy egy a harmincból? Vagy csupán azon kiválasztott a négyszázból, aki egy ob-n egyszer elcsíp egy érmet? Mi általában a győzteseket istenítjük, igaz, az utóbbi időben megtanultuk becsülni a dobogósokat is, sőt lassan rájövünk arra is, amilyen őrült módon fejlődik a világ úszósportja – mert egyre több és több gyerek ússza le a maga napi tíz­ezer méterét –, értékelni illik, ha valaki döntőbe kerül egy vb-n, pláne egy olimpián. Arra azonban továbbra se nagyon mozdítjuk a fülünk botját sem, amikor egy versenyző boldog, mert a helyezéstől függetlenül megjavította az egyéni legjobbját. Holott a nem a legkiválóbbak közé tartozóknál ez a legtökéletesebb visszaigazolása annak, hogy igenis megérte meghalni az előző hetekben, hónapokban. Ez az ő kis győzelme, még ha érmet nem is kap érte. És ez az, ami hajtani tudja azokat is, akik legbelül tudják: nem hogy az az egy nem lehet belőlük, de a harmincba sem fognak tán bekerülni. Mégis minden nap ott vannak, mert az uszoda varázslatos vonzereje nem ereszti őket. Végignyomják a tízezreket a kétszázak érdekében, a hét órákat a két percek miatt – és mert szeretnének egy mosolyt vagy egy vállon veregetést bekasszírozni az edzőjüktől, újra.

Az edzőktől, akiket a média uszodát hírből sem ismerő része valamiféle pokolfajzatként kíván újabban ábrázolni, az általánosítás jól bevált módszerével. Olyan mindenhez is értők mondanak sommásan véleményt, s festik le az uszodákat Mordorként, ahol orkok ontják a fiatal gyerekek belét, akik az elmúlt években, évtizedekben egy nyamvadt országos bajnokságra sem mentek ki.

Vannak persze elítélendő és menthetetlen cselekedetek kortól függetlenül – és vannak olyan magatartásformák, melyek húsz-harminc-negyven éve még csupán feltűnést sem keltettek, sőt, szépen illeszkedtek a korszellemhez. Akadtak, akik úgy gondolták, az őrült napi adagok és a mind keményebb követelmények teljesítéséhez vasfegyelem kell, amit csakis a jól ismert és akkortájt az iskolában is bőven alkalmazott testi fenyítés eszközeivel lehet elérni. Mindez mára teljesen kiveszett, részben azért, mert teljesen átalakult a bennünket körülvevő világ – a kultúra is más, továbbá az okostelefonok korszakában elég egyetlen fotó vagy videó, egy gombnyomás, és máris mindenki látja a bizonyítékot, nem kell tanúkat keresgélni. Mondom, amúgy is teljesen kiment a divatból a nyakleves, de akinek eljárna a keze, az sem kockáztat. Függetlenül attól, hogy akad néhány nyikhaj, akit valóban csak a jó öreg pofonnal lehetne helyretenni – és a gyerek üdvét is szolgálná, ha már otthon nem nevelte meg a szintén erősen megbillent értékrend szerint éldegélő szülő/gondviselő. A hangot olykor muszáj felemelni, másképp nem lehet – és ha az edzőnél is felmegy a pumpa, az legtöbbször annak tudható be: ő látja, sokra vihetné a gyerek, és valahogy muszáj benne tudatosítani. Aki ezt a szakmát csinálja, maga is álmodozik – hátha egyszer rálel arra a gyémántra, akiből az az egy lesz. És ha felismerni véli, ám az ifjú kicsit léha, akkor legalábbis igyekszik ráterelni az útra, ami a csúcsra visz. Ez nem megy mindig szép szóval. És ne higgyük, hogy az istenített nyugaton vagy Amerikában kizárólag mosolyogva és cirógatva, derűs hanghordozással nevelik a bajnokokat.

Ez egy ilyen világ – gyönyörű, ám rengeteg erőt és lemondást kíván. Mégis, sokkal többet ad hosszabb távon, mint amennyit időben elvesz. Felkészít a versenyre, de az életre is. Formálja a testet és lelket, minden híreszteléssel ellentétben igenis pozitívan. Ez amúgy valamennyi sportágra igaz – miképp az is: ahogy elnézem a bennünket körülvevő világot, lassan képtelenség jobb helyet találni a fiataloknak, mint a sport közegét, amelybe az uszodák is bőven beletartoznak; arrafelé még mindig garantált a normalitás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!