Egy kis poharazgatás – Malonyai Péter publicisztikája

Férfi pólósaink kiábrándító produkciója egy csapásra elvágta a vitát: mennyit ér úszóink szereplése a budapesti világbajnokságon? Ami engem illet, nézőpont kérdése. Elvégre a medencében éppen úgy két érmünk lett, mint tavaly a tokiói olimpián, akkor is, most is csak Milák Kristóf állhatott a dobogón, ráadásul az akkori egy arany, egy ezüst kombót két aranyra váltotta.

Egy éve nem nagyon pedzegették, hogy kéne már valami új, most igen, ebben minden bizonnyal része van annak is, hogy mi voltunk a házigazdák, a hazai diadal minden országban magas szorzóval számít, érzelmileg persze. Meg aztán ne legyenek illúzióink, a rendezés elvállalásánál rendre szerepet játszik, hogy mennyi az esélye a kötelezettséget vállaló országnak, várható-e tömeges boldogság az eredmények nyomán. Legyen elég csak a női kézilabdázók Bajnokok Ligájára utalnom, ott is egyértelmű a szándék, más kérdés, hogy az eddig Budapesten rendezett nyolc négyes döntőből négyszer lett első a Győr. Hogy megérte-e vagy sem, meg nem tudom mondani.

Az úszókkal is így vagyok. Elvégre Milák két fináléja mellett még tizenheten úsztak döntőt, márpedig aki úszásban vagy atlétikában nem a nyolc, hanem a legjobb tizenhat között van a számában, az nagy sportoló – nálam mindenképpen. Persze nem az én véleményem számít, Magyarországon semmiképpen, maradva az úszásnál legyen elég Güttler Károlyra utalnom, akiről mindenkinek az jut az eszébe, hogy 1988-ban, a szöuli olimpián 100 mellen egy századdal lett második a zseniális Adrian Moorhouse mögött, azt senki sem emlegeti, hogy Atlantában (1996) is második lett, van két vb-érme, egy Európa-bajnoki aranya, tehát enyhén szólva is klasszis volt.

Ez is nézőpont kérdése, vagy ahogy szívesen mondogatják, a pohár lehet félig teli vagy félig üres. Ami persze nem több buta közhelynél, hiszen a pohár félig van, és kész. Ez – lévén szó mérhetőről – nem kíván bővítményt, kivéve persze, ha valakinek némi szócséplés áll érdekében.

Sós Csaba szövetségi kapitány tisztéhez illő komolysággal úgy fogalmazott, hogy az alapvető elvárásnak megfelelt a csapat, de a következőkben szerényebben kell tervezni, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megtalálják a fiatal tehetségeket. Szép összefoglalás, ráadásul időtálló, bármelyik korszak akármelyik nagy versenye után elmondható, leszámítva persze azt az esetet, amikor óriási a blama.

Volt olyan is, de érdekesebb, hogy a múltban megesett, hogy egy-egy nagy eredmény után sokat kellett várni a következő diadalra. Az olimpiákat nézve, Halmay Zoltán (1904) aranyai után 32 esztendőt Csik Ferenc bajnoki címéig (1936), a helsinki (1952) négy első helyet követően huszonnyolcat Wladár Sándoréig (1980), Kovács Ágnes sydney-i győzelmét követően pedig 12 év telt el Gyurta Dániel (2012) sikeréig. A 33 olimpiai arany nem 33 úszónk nevéhez fűződik, ami sejteti, hogy szerencsésebb korokban volt egy-két versenyzőnk, aki úgymond tartotta az ernyőt. Mint most Milák, ám nem szabad elfelejteni, hogy közben olyan klasszisaink nem lettek olimpiai bajnokok, mint Bárány István vagy Cseh László – az egyiknek Johnny Weissmuller, a másiknak Michael Phelps adatott kortársnak – balszerencse a javából.

Amikor éppen kullogtunk a világ után, rengeteg volt a veszekedés, az intrika, az egymásra mutogatás. Akadt is persze miért szapulni a sportágat, amiben az ötvenes-hatvanas években Peterdi Pál és a Képes Sport járt az élen. Melbourne-ben (1956) nem jutott olimpiai arany úszóinknak, a forradalom után mindenki az uszodahiányra hivatkozott, miközben délelőttönként üres volt a Csaszi, a Dagályon pedig fel sem töltötték a versenymedencét.

A sportág az FTC és az Újpesti Dózsa vetélkedésének áldozata lett. Amit a két nagy szakosztály akart, megvalósult, amit csak az egyik, azon az asztalt csapkodva vitatkoztak a felek, amit pedig zöldben és lilában sem akartak, fel sem vetették. Peterdi emellett mellékesen, egy bekezdésben azt is megemlítette, hogy a szövetség vezetői nem a legalkalmasabbak a posztjukra. Talán mondani sem kell, hogy erre a passzusra érkezett a legtöbb hozzászólás a Képes Sport szerkesztőségébe, természetesen a megszólított úszóvezérek kérték ki maguknak, hogy alkalmatlanok lennének.

Most azért más a helyzet, még ha nem is rózsás. Sós kapitány és Selmeci Attila, a szövetség szakmai főnöke szívesen beszélt a vébé után, a nyilatkozataikban én érzek némi óvatosságot. Van rá okuk, hiszen ma már nem két gatyáért, egy köpenyért ugranak vízbe a tehetségek, s ki tudja, hogyan hat a támogatásra az őszinte szó.

Ugyanakkor remek szakemberek mindketten, amit nem lehet megkerülni, amellett nem igyekeznek elslisszolni. Selmeci például úgy értékelt, hogy a világbajnokságon szembejött a valóság. A valóság mindig szembejön – ezt én teszem hozzá, ám tény, hogy hiába remek álmodozni, ami történt, történik, az a realitás. Sós Csaba elárulta, hogy nincs annyi jó edzőnk, amennyi kellene, legalábbis az egyre több és több uszodához képest. Ezen azért hadd mosolyogjak, hiszen gyerek- és ifjúkoromban az volt a gond, hogy nincs hol edzeni, a Sportuszoda ötvenes medencéjének egy-egy pályájáért ádáz csaták folytak a szövetségben. Egymás mellett úsztak a klubok, a pályákon belül körúszás... Nem folytatom, csak még annyit, hogy ugyebár a bőség zavara...

Fiatalítani kéne – mondják sokan, ám Sósnak igaza van abban, hogy az idősebb generációtól nem tud megválni addig, amíg az ifjabbak nem úsznak náluk jobb időket. Ahogy mondani szokta, az óra mindig objektív. Példája a most 400 vegyesen világbajnoki 8. Holló Balázs (23), aki öt másodperccel úszott gyengébbet, mint Verrasztó Dávid (33) Tokióban. Holló remek úszó, ám Verrasztó miért állna félre, s hagyna fel azzal a hivatással, ami tulajdonképpen az eddigi élete?!

Mert ne beszéljünk mellé, meg lehet élni az úszásból is. Az elmúlt évtizedben nem volt hiány – ahogy mondják – forrásból, lévén a sportág kiemelt ágazat. Hogy a felhasználás észszerű-e, döntsék el a hozzáértők (de tényleg döntsék el...), mindenesetre vannak rá utalások, hogy jócskán akadnak, akik nem élnek, hanem visszaélnek a lehetőségekkel, ahogyan Sós Csaba fogalmaz: „Rengeteg potyautas lett...”

Mindezeket a vébé utáni nyilatkozatokból tudtam meg, ezt azért ismétlem, mert bennem a kérdés, hogy értesültünk volna-e a felemás háttérről, ha minden klappol a világbajnokságon, érem érem hátán, fürdünk a dicsőségben, a többit tudják... Most elkel a magyarázat, hiszen nem árt, ha a kívülálló megérti, miről is van szó.

Az úszás is már csak olyan, hogy az eredmények számítanak, ha nem jönnek, akkor... A sporthoz méltatlan helyzetek sem ritkák, mint például az 1976-os montreali olimpia idején, amikor Széchy Tamás világklasszis tanítványai (Hargitay András, Sós Csaba, Verrasztó Zoltán) nem jártak sikerrel a játékokon, mire az edzőkollégák itthon pezsgőt bontottak...

A világ persze szerencsére változott, talán a legjobb példa éppen a mostani világbajnoksághoz köthető. Milák Kristóf edzője, Virth Balázs ahányszor beszélt csodaúszójáról, annyiszor mondta el, hogy ő azt a munkát folytatja, amit Selmeci Attila elkezdett. Ez a gesztus nekem ér annyit, mint két-három pluszérem a medencéből, még ha aranyak, akkor is.

Tartom, hogyha ezzel az alapállással töltjük fel a félig lévő poharat, érdemes fenékig kiinni.

Képzavar? Meglehet. De mindnyájunk egészségére szolgálna.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!