Rágjunk meg jól minden falatot! – Malonyai Péter publicisztikája

Buzgón fürdőzöm a Milák Kristóf körüli vihar tengernyi hullámaiban, ám még úgy sem jutok előbbre, hogy a legtöbben nem csupán okosnak, hanem okosabbnak is igyekeznek beállítani magukat, ami azért különbség.

Én itt most nem okoskodni akarok, az empátia vezérel. Egyszerűen azért, mert meglehet, az eset sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Legalábbis önmagában, lehántva róla a különféle lózungokat, személyes és társadalmi köntösbe bújtatott megfogalmazásokat.

Rögtön hozzáteszem, nem ismerem Milák Kristófot, uszodai emberként, ám kifejezetten kívülről hajolok meg a nagysága előtt. Éppen ezért nem állításom, csak kérdésem van: mi van, ha egyszerűen csak megelégedett azzal, amit elért? Ha teszi, joggal, hiszen olimpiai, háromszoros világ-, hatszoros Európa-bajnok, ifjúsági olimpiát is háromszor nyert – ez bőven elég egy kimagasló sportolói pályafutáshoz.

Hatalmas munka van mögötte. A megállapítás nekünk közhely, neki hosszú esztendők szív-, izom- és idegmunkája. S újabb általánossággal élve, megdolgozott azért, amije van, a dicsőségért éppen úgy, mint igen – a pénzért. Hiába ifjú még, 23 esztendős, de akár hátra is dőlhet. Az ő dolga. Főként mert most már 23 esztendős (fordítom meg a képletet), felnőtt ember.

Mindez azért (lehet) fontos, mert az úszás úgy kezdődik, hogy a felnőttek ellentmondást nem tűrően dirigálnak a gyereknek, s gyakran úgy is marad, hiába telnek-múlnak az évek. Igazi edzői feladat (edző=pedagógus), hogy tanítványa minden életkorában megtalálja a megfelelő megoldást az együttműködésre. Ami – lévén szó egyéni sportágról – meglehetősen szoros, intenzív.

Érdekes, amit Selmeci Attila mondott egy interjúban. A Milákot Érdről az olimpiai bajnoki címig (2021) vezénylő edző így beszélt szinte rögtön a játékok után: „Talán egyetlen versenyzőm sem volt, aki mellett ennyit kellett nyelnem, tettem ezt abban a hitben, hogy így tudunk eljutni Tokióig. Ha nem nyelek ennyit, és nem vagyok ennyire türelmes vele, egészen biztos, hogy közösen nem tudtunk volna eljutni odáig. (...) Olyan új tényezőkkel kellett szembekerülnöm, amelyek hát bizony arcpirítók voltak, de nem tudtam mást csinálni. Sokszor otthon jött ki belőlem ez a feszültség, és otthon ordibáltam. De ez volt az egyedüli út ahhoz, hogy folytatni tudjuk a munkát.”

Hosszan idéztem, de csak azért, mert – meglehet – cseppben a tenger. Minden tiszteletem Selmeci Attiláé, eszem ágában sincs vitatni a módszereit, ám én azt vallom, hogy a „nyelés” nem feltétlenül üdvözítő módszer a nevelésben. Nálam a „rágás” fontosabb. Hétköznapi példával: nem véletlenül intjük a gyerekeinket arra, hogy jól rágjanak meg minden falatot. Esetünkben ez azért érdekes, mert hitelt érdemlő információim szerint a versenyzőnek sok mindenben igaza volt. Szakmai kérdésekben is voltak kételyei, ami fontos (egyéni sportág 2.).

Wladár Sándoré, az úszószövetség elnökéé volt talán a legnagyobb vihart kavaró megállapítás, e szerint Milák Kristóf „tartozik Magyarországnak, (...) hiszen olyan talentum van benne, ami nagyon kevés sportolónak adatott csak meg. (...) Neki csak le kell úsznia a napi hat-nyolc kilométert, és akkor biztosan feláll Párizsban a dobogó tetejére.”

Nos, nekem Milák semmivel sem tartozik. Sőt. Rengeteget kaptam tőle, könnyeket is adtam érte. A talentum viszont az övé, magántulajdon, alapvetően ő gazdálkodik (vagy él) vele, kívülről legfeljebb segíthetik. Az a hat-nyolc kilométer naponta pedig akkor sem „csak”, ha a vége olimpiai arany. Ami már ugyebár van a zsákban. Nem mellesleg, ha valakinek, éppen Wladár Sándornak és mellette Sós Csaba szövetségi kapitánynak tartozhat Milák, mert ők a klasszisához méltón igyekeztek bánni vele a korábbiakban.

A divat nagy úr, persze, hogy azonnal előkerült a kiégés, mi több, mert úgy látványosabb, a „burn out”. Esetünkben diagnózis híján, csak a látszatból ítélve. Mert az úszásból felhozott látványos példa, Michael Phelps orvosi vélemények birtokában beszélt róla, ahogy a teniszező Oszaka Naomi is. Megjegyzem, éppen orvosi vélemény, hogy a legfontosabb itt is a megelőzés, benne a kezdeti tünetek felismerése. És itt lép be újra a képbe az edző, pontosabban a pedagógia és persze a kommunikáció. Minden, ami segíti a versenyzőt, hogy az egyről a kettőre jusson.

A Bp. Honvéd elnöke, Gergely István, Milák igazi híve a fején találta a szöget, azt mondva, hogy alapvetően szeretni kell őt. Mint embert. Én épp azért szeretem. Mert ember, akinél természetesek a kételyek, a lelki zűrzavar. Abban viszont vitatkoznék, hogy abban kell segíteni, hogy Milák visszataláljon önmagához. Mert most is önmaga. Életünk minden pillanatában azok vagyunk, nem feltétlenül jó, ha kívülről határozzák meg, ki mikor milyen legyen, és miért.

Tanács persze sok van. Az is, hogy ebben a helyzetben Egerszegi Krisztina, Cseh László és Gyurta Dániel lehetne a legjobb segítője, úgymond mentora. Fantasztikus úszók voltak, a sportemberek sport­emberei, ám ez is kívülről jön. Voltam már többször olyan helyzetben, hogy tanácsot kértek tőlem, én pedig jöttem a jobbnál jobb érvekkel, talán támadhatatlan igazságokkal, de hiába volt esetleg igazam, a másik érzelmeit nem élhettem át, így csak annyi volt az eredmény, hogy egy jót beszélgettünk.

Nem ismerem Milák Kristófot – ismétlem –, de az is kérdés, hogy mi vonzza őt, ami esetleg eltántoríthatja az úszástól. Kik a barátai, milyen a környezete, mert meghatározó, hogy az embert kikkel hozza össze a sors, kihez, kikhez kötődik. Kikre hallgat, kikben bízik. Ez persze magánügy Milák esetében is, de fontos tényező (lehet).

Nehezíti a helyzetet, hogy hiába egyéni versenyző, a produkciója hatással van mások egzisztenciájára is. Nem csupán anyagilag (úgy is, persze), hanem az elismertségére, a presztízsére. És akárhogy is, Milák a legesélyesebb arra, hogy úszóink közül olimpiai bajnok legyen Párizsban, még most is, amikor – ez most kemény lesz – ez a hajó már elment. Nemcsak én mondom ezt, nálam hozzáértőbbek is.

Ezek után mondhatjuk, döntse már el végre, hogy abbahagyja-e, vagy sem. Döntse el, mondom én is, de – ne végre. Sokszor az a legnagyobb baj, hogy elindulunk valamerre kényszerből, mert sugallják: döntenünk KELL. Nem várjuk meg, amíg elérkezünk a folyamat végére, s rájövünk: tényleg nincs tovább.

Türelem kell(ene) tehát, amire nyilván azt mondják az okosok, hogy: meddig várjunk még? Szerintem egyértelműen addig, amíg a főszereplő nem billen át az egyik vagy a másik oldalra. Addig pedig...? Ha már keménykedni akarnak a háborgók, nyilván van szerződése Miláknak, benne a kötelezettségeivel. Ha nem jár edzésre, feltehetően szerződést szeg, tessék akkor élni a jogokkal. Keményebb, de jobb módszer, mint sürgetni őt akármire. De mellőzzék végre a nyilvánosságot, mert meglehet, Milák közszereplő, ám alkotmánybírósági meghatározás szerint kérdés, hogy „meddig terjed egy közéleti jellegű vitában az érintett személy tűrési kötelezettsége, (...) a véleményt kifejező nyilvános közlés (...) tényállítást vagy értékítéletet foglal-e magában. Végül vizsgálandó, hogy a nyilvános közlés sérti-e az érintett személy emberi méltóságát vagy jó hírnevét.” Maradjunk ennyiben.

Hogy mi lesz – honnan tudnám? Mindenesetre bennem a tavalyi római Európa-bajnokságon látott Milák Kristóf él, amikor megnyerte a 200 pillangót, s mögötte az őt olimpiai győzelemhez Biczó Bencével párban segítő úszópartnere, Márton Richárd lett a második. Az eredményhirdetésnél Milák – idézem a tudósításunkat: „Maga mellé mutatott, és a dobogó felső fokára invitálta barátját és csapattársát. Milák Kristóf előbb a vízben, aztán a parton domborított nagyot, egymás mellett hallgatták végig a Himnuszt. Kicsit megvillantotta azt a Milák Kristófot, akit csak kevesen ismernek, mert úgy igazán közel magához csak keveseket enged. De az a jelenet mégiscsak azt mutatta, hogy érző szíve van, s igenis figyel a barátaira.”

Higgyék el, mindenkihez meg lehet találni a hangot, miközben nem mindegy, kihez hogyan közelítünk, szólunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!