Katka, baba, dada – Ballai Attila publicisztikája

Mi édes Katinkánk! Nekibuzdulásomban az egykor népszerű slágerszöveg apró változtatásával ezt a címet adtam tudósításomnak a 2009-es római úszó-világbajnokságról, ahol Hosszú Katinka 400 vegyesen első vb-diadalát aratta. Túl a huszadik születésnapján, abban az életkorban, amikor Egerszegi Krisztina – akkor még „csak” négyszeres olimpiai bajnokként, először – visszavonulni készült. Így aztán nem éreztem túlzásnak e mondatot sem: „Ki a hitetlenkedéstől, ki a meghatottságtól dörzsölte a szemét, de az ok ugyanaz volt: Hosszú Katinka szédületes fölénnyel söpörte be a vb-aranyat!” Valóban, az interjúzónában, a sajtótájékoztatón, majd az esti „nem hivatalos” értékeléskor is nagyjából úgy szólt a közvélekedés, hogy ez a vagány, minden allűrtől mentes sportoló, a hajdani kiváló kosaras, Hosszú István leánya, akinek volt mersze Bajáról nekivágni Amerikának, igazán megérdemelte, hogy egyszer az életben feljusson a csúcsra. Ha valaki akkor azt jósolja, hogy ugyanő tizennégy évvel később, 2023 novemberében, decemberében, immár háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnokként a hatodik olimpiájára készül majd, az illetőt bizonyára az árnyékba küldjük az agyforraló olasz napsütés miatt.

Mégis itt tartunk. Illetve ott még nem, hogy máris gőzerővel Párizsért hajtana, de ott már igen, hogy e tervét nyilvánosságra hozta. Az Indexnek adott interjújában többek között kijelentette: „A babát választottuk idén, a családalapítást, de ettől még az úszást ugyanúgy folytatom. ...arra készülök, hogy kijussak, látok esélyt a párizsi olimpiára. Szuper lenne, mindent megteszek érte. ...még mindig a 200 és a 400 vegyes áll hozzám a legközelebb. ...Remélem, januárban eljutok egy melegövi edzőtáborba, már csak a pici miatt is, hogy ne kelljen a világ végére utazni. Dubaj ideális megoldás lehet: relatíve könnyen elérhető, mindig meleg van, nincs nagy időeltolódás, lehet edzeni ezerrel. Biztosan viszünk magunkkal valakit, aki dajkálja Kamíliát, hogy addig is zavartalanul tudjunk készülni.”

Az ifjú édesanya és érett úszó nyilatkozatát olvasva többen több okból, csodálkozva, hitetlenkedve, megütközve kérdezték: mégis, hogy képzeli?! Ezt leginkább persze ő tudhatja, én az alábbiakban – a szakma, maga az úszás, aztán a presztízs és a hierarchia, végül, de nem utolsósorban az anyagiak felől közelítve – arról írhatok csak, én hogy képzelem.

Ha Hosszú Katinka, mondjuk, vívó lenne, bízhatnánk abban, hogy páratlan tapasztalata, rutinja, tudása, győzni akarása és képessége alapján egyetlen napra, szinte a felkészülésétől, az előzményektől és életkorától függetlenül olyan kegyelmi állapotba kerülhet, hogy abból bármi kisülhet. Nyolcba, négybe jutás, érem, nem is folytatom, álmodozzon ő, ne én. Csakhogy Katinka úszó. Ez pedig egészen más „halmazállapot”. Itt Milák Kristófról, a 200 pillangó többszörösen és minden versenyen megkoronázott királyáról, világcsúcstartójáról 23 évesen is úgy tartják, a huszonnegyedik órában van, ha nem kezd el azonnal komolyan dolgozni, nem ő úszik, hanem az olimpia. Katinka ezzel szemben jövő májusban betölti a harmincötöt – ennek más tekintetben is lehet jelentősége, erről majd később –, saját bevallása szerint egyelőre napi két-három órát „melózik” a minimum szükséges kétszer ennyi helyett, és már Tokióból is érem nélkül tért haza. Pedig a saját fénykorához képest átlagos formát nyújtva is dobogóra állhatott volna. Ez egyszerre bosszantó a múltat és biztató a jövőt illetően. 2016-ban, Rióban 4:26.36-os világrekorddal nyerte meg a 400 vegyest, míg 2021-ben, Tokióban a japán Ohasinak 4:32.08 is elegendő volt az elsőséghez. Azaz a nem is kiemelkedő, csak jó Hosszú aranyat, és még a közepes is medált hozhatott volna. Idén tavasszal aztán a mindössze tizenhat éves kanadai Summer McIntosh (4:25.87) elvette Hosszú világcsúcsát, majd a nyári, fukuokai vb-n is nagyon simán győzött 4:27.11-gyel, de a többiek mindannyian 4:31-en kívül értek be. Aki tehát töretlenül hisz Hosszú Katinkában és/vagy legalább a kisebb csodákban, az állítja, a vállalkozás nem reménytelen. Az persze kevés, ha bizakodásunkat csupán a mezőny relatív gyengeségéből merítjük, de a tavaszi versenyek, felmérők időeredményei úgyis megmutatják majd a trendeket, az esélyeket. Felesleges ezért ma hipotéziseket felállítani, véleményeket kreálni arról, ami holnap tény lesz. Megfellebbezhetetlen, számszerű, századmásodpercnyi pontosságú tény.

Kilépve a szárazföldre, annak is érdemes egy bekezdést szentelni, hogy Hosszú Katinka ismét külön utakat járna. Így tett Rio előtt is, amikor mindent megnyert, majd Tokió előtt is, amikor nem nyert semmit. Kérdés, érdemes-e kísérletet tenni most legalább a „családon kívüli” szakmai felügyelet megkövetelésére, feltételül szabására, Katinka „sorba állítására”. Szerintem nem. Mert úgysem állna be. Ami nem is baj. Hiszen a fentebb írtakat megismételve, nem ő, nem is a szövetség vezetői, hanem az időeredményei határoznak majd arról, indulhat-e az olimpián. Ha igen, hajrá, gyerünk! A sportági döntéshozók részéről ezt én nem megalkuvásnak, meghátrálásnak tekinteném, hanem reális, józan, indulatmentes kompromisszumnak. Először azért, mert Hosszú Katinka mégiscsak az, még most is az, aki. Másrészt azért, mert – mint a nyári vb is megmutatta – a magyar úszósport pillanatnyilag nincs abban az állapotban, helyzetben, hogy bármilyen halovány esélyt is kapásból elengedjen olimpiai döntőre, pontszerzésre. Ha viszont az elmegy magától, nincs is min tépelődni.

Különösebb kockázatot tehát nem rejt e kaland. Hosszú Katinka számára végképp nem. Neve a dicsőségtáblára felvésetett, címeit nem kell megvédenie, azok örök érvényűek. Ha márciusban, áprilisban kiszáll a vízből és a verkliből, szakmai és presztízsben mérhető kárt nem okoz senkinek. Akkor sem, ha kijut Párizsba, de ott gyengén szerepel. Úszásban képtelenség látványosan és nagyon megégni. Ahhoz azért Moussambaninak kell lenni (ő a Sydneyben 100 gyorson fuldokló egyenlítői-guineai showman). Egyébként ha délelőtt, az időfutamban kiesel, az még 400 vegyesen sem több öt perc kellemetlenségnél, plusz öt perc villáminterjúnál: örülök, hogy megpróbáltam, hogy itt lehettem a hatodik olimpiámon, mindent kiadtam magamból, ennyi sikerült, puszi. Nem kell végigszenvedned a futballpályán kilencven percet, és kapni egy hatost, nyolcast, még a ringben sem kilencet, és néhányszor feltörölni a padlót, nincs szurkoló, aki azért átkoz majd, mert akárhány másodperccel elmaradtál az egyéni csúcsodtól, elrontottad a fordulót, ráúsztál a falra, és mellen még a mozgásod is szétesett.

Eddig megvolnánk, és igazán éles döntéshelyzethez még el sem értünk. Az most jön: ki állja a számlát? Ez persze nem siker esetén vetődne fel, annak mindig van gazdája. Ha a siker elmarad, akkor utólag késő lenne okosnak lenni, mert fizetni előre kell. Katinka tervei szerint nemcsak az ő és trénere, egyben férje, hanem a baba és a dada dubaji költségeit is. Hosszú Katinka még nem töltötte be a harmincötöt, így nem kapja az olimpiai életjáradékot, Layber-Gelencsér Máté pedig épp a minap került ki a „Kiemelt Edző Programból”; nyilván nem kenyérre kell nekik a pénz, de ebben az életszakaszban az ember még inkább gyarapítaná a tartalékait, nem felélné őket. Az viszont valószínűleg már a szövetség részéről is túl lenne a reális kompromisszum határain, hogy mindenféle kontroll nélkül az utolsó fillérig finanszírozza a családi edzőtáborozást. Innentől adódik: osszák meg a költségeket! Hogy pontosan milyen arányban, az egyeztetés kérdése, de később ez is jelentőségét veszítheti, ha a felek abban maradnak, hogy bravúr esetén utólag a magyar úszósport fizet mindent, a fiaskó viszont azzal jár, hogy mondjuk a baba és a dada büdzséjét az úszó-edző házaspár fedezi.

Ez a joint venture. Hosszú Katinka ezt persze tudja, és ha igazán bízik magában, vállalná is. Mert a venture egyszerre jelent vállalkozást és kockázatot, a joint pedig magyarul közös. A meg nem valósult Hosszú-akadémia, a kiemelt edzői program és a Milák-ügy megítélése kapcsán kialakult ellentétek után úgyis kifejezetten jól jönne valami, ami végre újra közös.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!