A vízilabda hazatért – Ballai Attila publicisztikája

Libabőröztető volt hétfő este a magyar–ausztrál pólómeccs. Hétezer néző, tízgólos diadal a sportág szentélyében, a Margitszigeten, a Hajós Alfréd uszodában, ahol a földkerekségen magasan a legnagyobb az egy négyzetméterre eső olimpiai bajnokok száma. Ahogyan az angolok az 1996-os labdarúgó Eb kapcsán joggal hirdették, hogy hazatért a futball, nos, hozzánk rendre a vízilabda tér haza. Az ellenfelek meg, kellő tisztelettel, jönnek vendégségbe. Persze megesik – újabban elég gyakran –, hogy nem mi vagyunk a legjobbak, de ez még a riválisok szerint sem a természetes állapot. Az akkor áll helyre, ha mi nyerünk.

A vizes vb máshol mindenütt elsősorban úszó-világbajnokság járulékos elemekkel. Százból kilencven nemzetnél második helyen a műugrással vagy a műúszással. Nálunk bezzeg a póló minimum a második, ha nem az első. A fő attrakció szereplői, az úszók egy Duna-ággal odébb, a pesti oldalon még csak készülődnek, melegítenek, de ki merné azt állítani, hogy addig takarékon zajlik a vb? Hiszen ma máris magyar–olasz pólóderbi következik!

Ha jobban belegondolunk, önmagában már az is félőrület, hogy ennyi diszciplína világbajnokságát egyszerre rendezik. Ilyen erővel a vizes vb mintájára összetrombitálhatnák a szárazföldi világbajnokságot is. Mert eltekintve attól, hogy mindkettőt ugyanabban a közegben művelik, az úszás és a póló ég és föld. Előbbi a legpontosabban mérhető sportág, az utóbbi csupa misztikum, szemfényvesztés, rejtély. Kifejezetten hasznos lóvá tenni az ellenfélen kívül a játékvezetőt is. Állandó a test test elleni küzdelem, szoros emberfogásnál egyszerre nagyjából tizenkét – a mezőnyjátékosok számával egyenlő – szabálytalanság történik; ráadásul a víz és a pára jótékony homálya fedi az elbírálandó események mintegy nyolcvan-kilencven százalékát. Némely, a szabálykönyvbe foglalt nüansz eleve alkalmazhatatlan lenne, még mikroszkóp használatával is – hogyan is tehetnénk különbséget aközött, hogy valaki elrúgta vagy lábbal eltolta magát az ellenfelétől? Ítéld meg ugyanezt egy méterrel a felszín alatt!

Valószínűleg ezért nemigen vevő a pólóra a nagyvilág. Valószínűleg ezért is rajongunk érte mi, magyarok. Mert ránk mondják – és ezt büszkén hisszük magunkról –, hogy utolsóként megyünk be a forgóajtón, de elsőként jövünk ki belőle. Szeretjük a furfangot. Persze inkább akkor, ha kiagyalói, nem pedig rászedett elszenvedői vagyunk. Talán az sem véletlen, hogy kardcsapatban 1988-ig tíz olimpiai bajnoki címet szereztünk. Akkor nyugdíjba küldték a minden emberi gyarlósággal megáldott-megvert hagyományos zsűrit, és bevezették az elektronikus találatjelzőt; azóta csapatban egyszer sem nyertünk.

Pólóban sohasem lesz elektronikus találatjelző, aggodalomra semmi ok. Ennek persze nemcsak mi örülünk, hanem egy-két másik náció is a déli végekről. Ahol nem elsősorban a kedvező éghajlat miatt virágzik a vízilabda. A britek bezzeg hiába nyertek a hőskorban négy olimpiát is, azóta elsüllyedtek. Ez nem az ő műfajuk. Az angolszász és a latin sporteszme, -ideál közötti alapvető különbség ismert, ezúttal nem taglalnám, már csak azért sem, mert egyik kedvenc futballedzőm, Roy Hodgson erre jó húsz éve tökéletes feleletet adott, amikor arról faggatták, hogyan képes az Internazionalétól hazaszerződni a nevenincs Blackburnhöz. „Ha Olaszországban valakire azt mondják, ravasz, az dicséret. Angliában ugyanez sértésnek számít.” Hát így. Nos, a pólóban is egyértelműen dicséret.

Mindig is ezt (is) szerettük benne, illetve legendává nemesült játékosainkban. Általában nem a mieink úsztak a leggyorsabban, nem az ő lábtempójukat másolta a világ, nem ők alkalmazták a legtöbb és a leghatékonyabb emberhátrányos védekező figurát – csak egyszerűen ők voltak a legjobbak. Mindent tudtak a labdával, mindent tudtak a világról. Hamisítatlan, pesti uszodai vagányok, csibészek szinte a kezdetektől fogva, már akkortól, amikor mindenütt minden sportágat még hamisítatlan gentlemanek vagy éppen zsúrfiúk űztek.

Amikor a németek 1936-ban Berlinben azzal riogatták fiainkat, hogy az egymás elleni mérkőzésen valószínűleg ott lesz Hitler is, amazok rávágták, nálunk meg biztosan itt lesz Németh Jamesz, és ő több gólt szokott lőni. Más korszak más „nagy tesvére”, a Szovjetunió elleni, 1956-os melbourne-i mérkőzés híre is azért járhatta be a nagyvilágot, mert a tagadhatatlanul nagy pofont kapó Zádort a társak körbeúszatták a medencében, hadd fesse pirosra a vére a vizet és a következő napok nemzetközi sajtóját. Újabb húsz évet ugorva, az 1976-os montreali bálványok szerencsére még közöttünk élnek és virulnak. Faragó Tonó minden idők legszórakoztatóbb szakkommentátora, nála csak egy félmondat, hogy „szerettem, ha a kapus bízik a blokkban, mert azt mindig megvertem”. Szívós István is bármikor kész egy sziporkára, amikor például még ferencvárosi klubelnökösködése idején túl okosnak talált egy főszponzort, így intette nyugalomra: „Mindenkinek megvan a maga szakmája. Én például magas vagyok.” Csapótól Gerendásig bárkitől kötetszám idézhetnénk hasonlókat, az viszont talán egyedülálló, hogy minden idők legjobb kapusa, Molnár Bandi ellen több mint huszonöt éve zajlik egy lábteniszmérkőzésem. Merészeltem ugyanis hat meccslabdáig jutni ellene, ám akkor szemerkélni kezdett, amire ő két-három csepp miatt a kezébe fogta a labdát, levonult, és azt mondta: „A mérkőzés esőszünet miatt félbeszakadt, de nehogy bárkinek is azt mondd, hogy győztél!” Hogyan is tenném? Hiszen Molnárék ezért (is) verhetetlenek. Megint két évtizedet lépve, Kásásékat sem kellett félteni, a parton sem. Maradva „Kásánál”, ő ugyan ritkábban szólt, de akkor nagyot. Egyszer Athénban futásból érkeztem vissza a szállodába, és a pólóm az őrült hőségben véresre dörzsölt, amit ő így észrevételezett: „Mi van, menekülnöd kellett, de így is szíven lőttek?”

Végestelen-végig folytathatnám e sztorikat. Egyszer egy klubcsapattal tíz napot töltöttem Egyiptomban – ha Rejtő Jenő is ott lehetett volna velünk, abból írja a legpazarabb légiósregényét, mert abban a társaságban Piszkos Fred vagy Fülig Jimmy is legfeljebb a cserepad szélére fért volna oda.

Ilyenek voltak a magyar pólósok, a kilenc olimpiai arany mellett ezért rajongunk értük és a sportágukért évtizedek óta. Ezért felesleges erőlködni, és megkísérelni másnak láttatni, mint amilyen. Pedig erre olykor érezhetőek a törekvések.

A minap ennek jeleként megkérdezte tőlem egy szaktekintély, szerintem milyen reformokra lenne szükség ahhoz, hogy a vízilabda látványosság vagy inkább átláthatóság – ahogyan manapság, más szövegösszefüggésben mondják: transzparencia – terén közelíthessen a kézilabdához. Azt válaszoltam, ennél mi sem egyszerűbb: csak ki kellene szivattyúzni a medencéből a vizet. Nem arattam osztatlan sikert e javaslattal, pedig más megoldás nincs.

Nem is kell keresni. Üdvösebb, ha elfogadjuk a pólót olyannak, amilyen. A harmadik évezred leganakronisztikusabb csapatjátékának. De a mi játékunknak. Nem vagyunk már sem lovas nemzet, sem futballnemzet, íjászatban is valamikor a tizedik század környékén jártunk az élvonalban.

De pólós nemzet még vagyunk. És akkor is az maradunk, ha nem sikerül száz országot felzárkóztatni magunk mögé, köré. Az angolok is elég jól elbíbelődnek magukban a krikettel, az amerikaiak is a baseballal. A vízilabdás elitben meg itt ágaskodnak az olaszok – minő szerencse, hogy szétesett az összetákolt Jugoszlávia –, a szerbek, a horvátok, a montenegróiak.

Messze mindenki előtt persze a mieink. Akik azért jó, ha tudják, hogy a magyar pólós nem csak nyakig a vízben, sapkában az, aki. A parton is felismerhetőnek, összetéveszthetetlennek, „fazonnak” kell lennie.

Tisztelegve a daliás elődök, a hagyomány, a múlt előtt, megmentve sportágát, sportágunkat a jövőnek.