Vízibirkózás – Csurka Gergely publicisztikája

Amikor 1999 szeptemberében, egy mámorító szombat estén a magyar pólósok alighanem minden idők leglátványosabb meccsén 15–12-re legyőzték a horvátokat a firenzei Eb fináléjában, ember nem gondolta volna, hogy nem egészen húsz év múlva már egy második világkonferenciát kell rendeznie a FINA-nak, ami hovatovább azt sugallja, meg kell menteni a sportágat, mert baj van.

Mondjuk tény, hogy a mai vízilabda csupán nyomaiban idézi az ezredforduló játékát – ehhez meg képzeljük hozzá az akkori nagy öregek sóhajtozását, hogy bezzeg az ő idejükben, és Németh Jamesz anno minden második meccsen lábbal is lőtt gólt… Lehet, mégis tolassunk inkább vissza a jelenbe, merthogy három napon át Budapesten ülésezett a nemzetközi agytröszt, aki számít, felvonult, és próbált vázolni egy szebb jövőt.

Az egészben az a legmurisabb, hogy a FINA még egy remek kis videoklipet is összevágott a kongresszus felvezetéseként, történetesen a tavalyi budapesti világbajnokság jeleneteiből – mely villanásokat látva máris feltehetnénk a kérdést: uraim, mi a gond? Elvégre a Margitszigeten minden megvolt, mi szem-szájnak ingere, esténként majd’ nyolcezer ember a lelátókon, jó idő, kék víz, színvonalasnak mondható játék, temérdek izgalom, a magyar–horvát döntő estéjén meg nemhogy a Hajós, de effektíve a Sziget telt meg, s le kellett zárni magát a bejárót a gigakivetítők környékére bezsúfolódó tízezrek miatt. Akkor meg?

Sajnos a válasz adva van: nem lehet minden hónapban Budapesten vb-t rendezni, sőt minden évben sem (ráadásul ez a magyar–horvát bántóan nem idézte a ’99-est, és most nem is elsősorban arra gondolok, hogy ezúttal ők nyertek). Meg Belgrádban sem lehet állandóan Európa-bajnokságot tartani, ahol ugyebár 2016 januárjában sikerült világrekordot felállítani azzal, hogy a szerb–montenegrói fináléra a Kombank Aréna teljes nézőterét felszabadították, így 18 472-en ülték körbe a medencét – ennyien még úszóviadalt sem figyeltek soha a helyszínen, olimpián sem.

Könnyű lenne az alapszakasz ob I-es meccseinek nézőszámait hozni kissé riasztó ellenpéldának, bár hozzátehetném, hogy az elmúlt két év hét európai kupadöntőjéből (fiúk-lányok) ötöt magyar klubok nyertek meg, és az idén még jön júniusban egy BL-finálé két magyar résztvevővel, azaz ennél jobb minőséget sehol másutt nem találni széles e világon. Hanem például az a néhány totálkép zavar, amely a Szolnok–Eger bajnoki elődöntő első partiján készült. Éppenséggel a BL nyolcas döntőjének két magyarja játszott, a tavalyi győztes Szolnok és a negyedik Eger. Saccra fél ház előtt. Na, ez már fáj. A kilencvenes években totál tele volt az uszoda, holott bőven a három olimpiai aranyat hozó korszak előtt jártunk, de hogy az UTE vagy a Vasas pólósai szellős padsorok előtt elődöntőzzenek a BVSC-vel vagy a Fradival… Ilyesmiről szó sem lehetett. Talán nem mellékesen: akkor jóformán egy szem légiós volt az egész elitmezőnyben (Dmitrij Gorskov az angyalföldieknél), magyarok miatt ment az őrjöngés (meg persze a bírók miatt is, ám anélkül semmit sem ér az egész).

Távlatosan nézve épp ama bizonyos 1999-es, 2000-es nagy menetelés után kezdett rossz útra terelődni a póló. Emlékszem, az őrült felhajtással várt budapesti Eb előtt nem sokkal a pozsonyi Duna-kupán (Dunajski Pohar) szabadultak el az indulatok végképp – miután egyszer csak kitalálták a korifeusok, hogy akkor adjunk kevesebb hatalmat a bíróknak, ne nagyon fújjanak kiállítást, oldják meg a fiúk egymás között. Ez már a magyar–görögön sem működött túlzottan, a tornazáró magyar–jugó trancsírozás keretében viszont vízben előadott kergetőzések színesítették az amúgy rettenetes összképet, ami aztán később a szigeti Eb-n Molnár Tamás leütésében kulminált; a lényeg azonban mégiscsak az, hogy ama bizonyos fogkrém kijött a tubusból, és többé nem lehetett visszanyomni. A magyar–jugó elődöntő 2000-ben férfias küzdelmet, ám teljesen élvezhető vízilabdát hozott. Hat évvel később odáig fajult az egész, hogy mind a pesti világkupa, mind a belgrádi Eb döntőjében volt 35-40 kiállítás a két gárda mérkőzésén, és az egész már inkább hasonlított gladiátorharcra vagy inkább pankrációra, mint arra a sportágra, amely néhány esztendővel korábban mágnesként vonzotta a nézőket, még a tévék elé is.

Azóta megy a birkózás, miként lehetne visszahozni a játékot, ám az egész folyamat éppen arra a reménytelen gabalyodásra emlékeztet, amit center és bekk ad elő manapság a kapuk előtt.
És ez engem ménkű módon zavar, elvégre mi volnánk az a náció, amelyik kilenc olimpiai aranynál tart, az egyetlen a sportág történetében, amelyik tényezőnek számított a húszas évektől kezdve minden egyes évtizedben, elég csak körbenézni a Hajós előterének falait lassan teljesen beborító márványtáblákon – és ezek csak az olimpiai és vb-aranyérmesek, ha a többi érmest és az Eb-dobogósokat is megjelenítenék, alighanem a padlózat is betelne.

Csak hát speciális sportág a póló: míg a futballban, kézilabdában, hokiban a gólszerzés az elsődleges, és az ennek érdekében szőtt támadások mellékterméke a kiállítás, vízilabdában az emberelőny kiharcolása legalább annyira domináns, sőt, egyre inkább elsődlegesnek tetszik, mondván, előbb legyünk többen, és azután próbáljunk gólt lőni. Támadást és védekezést annak érdekében koreografálnak, hogy a center megjátszását megoldják, illetve meggátolják, elvégre ott lehet kiállítást kibrusztolni. Ráadásul a harc egyre kevésbé klasszikusan férfias: primadonnákat idéző alakítások, hisztérikus vonaglások és vergődések fröccsözönében remélnek fórokat szerezni mind többen, függetlenül attól, hogy a labda merre jár.

Ha akad olyan kreatív géniuszod, mint Varga Dénes vagy Szivós Márton, azért bővebb a repertoár, ám a mai játéknak épp az a legnagyobb problémája, hogy ebben a húsdarálóban egyre nehezebben érvényesül a képzettség. A szakma azt mantrázza, adják el jobban a sportágat – ez idáig rendben van, no de manapság mivel lehet leginkább eladni egy sportágat? Sztárokkal. Ki a sztár? Aki villog, gólokat lő, hetente varázsol. Ehhez képest mi a mai vízilabda alapvetése? Levadászni a sztárokat. „Nem lőhet” – adják ki a napiparancsot, így aztán vagy kettős járom van, nyakfogás vagy folyamatosan az arc közelében kalimpáló kéz, bár inkább arcba vágódó. Ez nem olyan látványos, mint a kilencvenes focivébéről készült rövidfilm, amelyben csak azt vágták egymásra, miként rúgják agyon Maradonát módszeresen minden egyes mérkőzésen – viszont a hatékonyság elsőrangú. És messze nem dereng a horizonton az a fajta bírói megközelítés, amellyel ma védik Messit vagy Ronaldót a hentesektől.

Sőt, semmilyen megközelítés nem dereng, merthogy közkeletű értékelés szerint most már jó ideje nem alkalmazzák, hanem értelmezik a szabályokat. Nagyjából háromhavonta másképp, végképp követhetetlenné téve a játékot az átlagszurkoló számára, aki ezek után csupán sátoros ünnepeken kíváncsi a pólósokra. Személyesen éltem meg, amikor a zsűriasztalnál mellettem ülő amerikai delegátus egy büntető megítélése után elégedetten jegyezte meg, na igen, ez teljesen egyértelmű ötös volt, hogy aztán a tíz másodperccel később épp arra járó olasz főisten, Gianni Lonzi fennhangon közölje mindenkivel, ezerszer elmondta, ilyenért sohasem szabad ötméterest adni. Az öreg taljánnak amúgy jó meglátásai vannak, csak éppen mindig valami más jut eszébe – avagy egy nagyobb torna nyitó napján, reggelinél elkezd kiselőadásokat tartani a bíróknak közepesen jó angolsággal, a közös nyelvet igen változékonyan ismerő sporiknak, én meg legutóbb egy ilyen szeánsz láttán azon morfondíroztam: vajon egy kézilabda Eb vagy egy hoki-vb rajtja előtti órákban is valami hasonló zajlik-e, vagy ott hagyják a játékvezetőknek nyugodtan benyalni a tükörtojást?

Az ominózus konferencián mindenesetre elhangzott, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbá kell tenni a bíráskodást – és végre jóval egyértelműbbé a szabályokat. Kemény Dénes nem győzte ismételgetni: csakis az ad esélyt, ha visszafordulunk a játékosság felé. Viszont ehhez tényleg valami igen határozottat kell lépni, mert ha így megy tovább, egyszer csak késő lesz. A restart gombra ugyanis bármikor rá lehet tenyerelni, csak éppen a mai pólóban egy Manuel Estiarte már nemhogy hat, egyetlen olimpiára sem jutna el (az ő zseniális agya egy egyhetven magas testtel társítva nem tudna érvényesülni), és ha még egy kicsit tartanak a szabályértelmezős reggelik, záros határidőn belül a Varga Dumik is teljesen kikopnak a mezőnyből.

Akkor pedig tényleg nagy lesz a baj, hiszen várnánk a gyönyörű muzsikát, ám hegedűvirtuózok híján csupán a lehető legjobban képzett üstdobosok produkciója marad. Persze az is élvezhető, ám lássuk be: nagyon nem ugyanaz.