Feszülhet a póló – Csurka Gergely publicisztikája

Amikor hat pontot szerez a futballválogatott két egymást követő tétmeccsen, akkor emellett tényleg minden eltörpülni látszik – még az a dilemma is, hogy hol tarthatnánk, ha valakik nem beszélik rá az MLSZ-vezérkart a leszálló ág vége után négy évvel járó belga vénember szerződtetésére (remélem, az illetők fényképe ki van téve a portán, hogy még pénzért sem engedhetők be se a főhadiszállásra, se a stadionokba), szóval ilyenkor elvben semmi sem annyira lényeges, de…

Azért bátorkodnék némi hangsúlyt helyezni arra, legalább e helyütt, hogy a Ferencváros pólósai szombaton mégiscsak megnyerték a Bajnokok Ligáját. Akárhogy is nézzük, ez elölről és hátulról is egy BL-trófea, meg bármilyen hihetetlen, az első egy mégoly fantasztikus klub, mint a Ferencváros történetében, szóval azért ez fegyvertény vagy mifene.

Na most a világért sem akarnék zöldet lilával párhuzamba, pláne nem ellentétbe állítani, mert ez az istenkísértés minősített esete, mégis… Amikor 25 éve az Újpest elhódította a BEK-et, a fél ország ettől zengett, és még akkor is nagyobb visszhangja lett volna, ha ama bizonyos áprilisi hétvégén győz a futballválogatott (speciel azokban az időkben sok mindent csinált a csapat, de a meccsnyerés nem tartozott a sűrűn ismétlődő tevékenységei közé).

Kicsit más volt a sportvilág értékrendje, a média értékrendje, holott bőven innen voltunk a három olimpiai aranynak – ennek ellenére negyed évszázad alatt eljutottunk oda, hogy a BL-győzelem másnapján mindenünnen Varga Dénes egy mondata ragyogja túl a dicsőség fényét, mégpedig hogy a döntő két bírója megutáltatta vele a vízilabdát.

Ami alapvetően sok mindent megmutat, kezdve az imént említett médiabeli hangsúlyeltolódással, vagy nevezzük inkább borulásnak, hiszen ma már kizárólag a klikkelések száma határozza meg az újságírói tudatot, azaz a BL-győzelem huszonnégy óra után pont nem érdekes, ellentétben egy hosszabb nyilatkozat egyik mondatával. Negyedszázada még megvolt a rangja egy trófeának, igaz, internet híján klikkelni legfeljebb a győztesek méltatásának szentelt visszapillantó cikk végén az „elment” mezőre lehetett.

Ez már elment, ma más a menő, és ez úgy összességében sajnos a vízilabda egészére is igaz – a szívünknek oly kedves sportág lejjebb csusszant a képzeletbeli rangsorban, egy pólós BL-győzelemnek nincs akkora súlya, mint a győri kézis lányok címvédésének vagy a Veszprém ezüstjének.

Hogy ez kinek a hibája, egyáltalán, hibája-e valakinek, arról hosszan lehetne elmélkedni. Tény, az elmúlt két-három évtized teljesen a szórakoztatóipar részévé tette a sportot, termék a sportág, az esemény s benne a főszereplő, a játékos. Mindent be kell csomagolni, mindent el kell adni – e tekintetben a pólósok környékén tevékenykedők minimum lemaradtak egy évtizeddel. Az sem használt, hogy a sportág klasszikus elitje Európára korlátozódik, ám ellentétben a kézilabdával, ahol a gazdag nációk az elsődleges piacai az időközben nagyon menővé gyúrt játéknak (németek, franciák, skandinávok – és keleten is raknak bele annyi pénzt, hogy versenyben maradjanak), a vízilabdát a gazdasági válság által leginkább sújtott s emiatt felvevő piacnak nem feltétlenül ideális mediterrán térségben (spanyol, olasz, görög), a Balkánon (exjugó államok), valamint nálunk és úgy-ahogy az oroszoknál művelik normális szinten.

Ettől még a sportágon belül etalonnak tekintett BL-t korábban is meg lehetett volna próbálni legalább ennyire összerakni, a többi versenyről nem is beszélve. Ehelyett még ma is mindenki a szabálymódosításokkal van elfoglalva a marketing helyett.

Na ez az, ami miatt időnként meglehetősen frusztrált nyilatkozatokat olvashatunk Varga Dumitól – akihez fogható vízilabdázó tényleg nincs se széltében, se hosszában a nagyvilágon, és pont attól az, aki, mert mindent egy az egyben csinál. Egy az egyben veri meg a védőket, egy az egyben mondja meg a véleményét, és az egy az egyben vágja orrba a másikat, ha már nagyon elege van az egészből.

Dumi valóban az egész vízilabda jelképe. Ő tényleg az a szint, mint Messi a futballban, ám míg a Barcelona 10-es mezéből naponta eladnak tízezret, addig az ő 10-es sapkájáról még csak nem is gondolja senki, hogy értékes ajándéktárgy lehet. És nem, nem az frusztrálja, hogy kábé ezredannyit keres, mint az argentin zseni, vagy hogy nem pólózhat 90 ezer néző előtt – sokkal inkább úgy érzékeltem, hogy a sportágat időről időre megülő reménytelen belterjesség, a nagyon alacsonyan lévő, ugyanakkor áttörhetetlennek tetsző plafon irritálja, továbbá azoknak az embereknek a lézengése, akik tehetnének ez ellen, ám pont nem érdekli őket ez a rész, maximum a napidíjuk. Azaz hiába akad egy ilyen géniusz a vízben, a jobb csapatok hiába produkálnak olyan, egyébként minden ízében parádés show-t, mint a hannoveri viadalon az Olympiakosz–Recco elődöntő, vagy Dumi varázslata a Barceloneta ellen a negyedik negyedben, meg persze a Fradi fináléja a görögökkel, ez nagyságrendekkel kevesebb emberhez jut el, mint amennyihez lehetne. Holott ha arról van szó, hogy sportpiac és portéka, akkor ha kivonjuk az érzelmi faktort és a Fradi hőseinek parádéját, még úgy is egy végletekig izgalmas és a sportág limitált láthatóságához képest is látványos, érzelmektől túlfűtött, őrülten kiélezett csatasorozatot kaptunk, márpedig ez tipikusan az az árucikk, amire manapság nagyon sokan vevők. Lennének, ha tudnának arról, hogy érdemes nézni.

Ami biztos, ha valahol, akkor a Fradinál tettek és tesznek ezért, a 16 BL-főtáblás csapat közül egy mögött sem áll olyan profi kommunikációs gépezet, mint a zöldek esetében. Meg úgy egyáltalán, arrafelé tényleg azt érezni, hogy igyekeznek mindenből kihozni a legtöbbet, azaz Madaras Norbert például nem kegyelmi ajándékként lett szakosztályelnök, hogy a visszavonulása után ne kelljen állást keresnie – legalább annyira profi ebben, mint volt a jobb szélen, ahol amúgy elég csinos trófeagyűjteményt halmozott fel.

Azaz ha valami, akkor ennek a csapatnak a sikere egyáltalán nem a semmiből jött, még ha őszintébb pillanataikban talán ők maguk is úgy voltak vele, hogy két Eurokupa-diadal után, az első BL-idényben még szükséges némi tapasztalatgyűjtés, mielőtt igazából nekifutnának a legmagasabb csúcs meghódításának. A cél ugyanis ez volt, de persze senkitől sem kell elnézést kérni, hogy rögtön elsőre sikerült elérni. Maximum arra lehet rácsodálkozni, hogy mindezt a selejtezőből indulva, egy hol jobb, hol rosszabb alapszakasz után, a negyedik helyről a nyolcas döntőbe érkezve. Amelyben aztán először leszedték a 2016-os BL-győztes Jugot, majd a 2014-ben első Barcelonetát, végül a döntőben a címvédő Olympiakoszt. Na ez az, ami még senkinek sem sikerült a múltban, hogy három nap alatt három korábbi bajnokot verjen meg.

És jelzem, a zöldeknél még csak nem is hemzsegnek a külföldiek. A három szerb persze sokat adott a közösbe, miképp az ausztrál Aaron Younger is, aki Vargához képest másképp a világ leguniverzálisabb játékosa (a leggyilkosabb meccset is simán végigússza csere nélkül, és bármelyik poszton klasszis) – de itt véget is ér a felsorolás. Persze Dumi és az őrült tűzerejű Vámos Márton szintén egy másik polc, az a magasság, ahol csak nagyon kevesen vannak nemzetközi összevetésben is – ugyanakkor feltehető a kérdés: ha az idény előtt ránéztünk a névsor folytatására (Sedlmayer, Kállay, Mezei, Pohl, Német, Jansik, Gór-Nagy), mögöttük egy 21 éves kapussal, Vogel Somával (és váltótársával, Gárdonyi Andrással), akkor az értőknek legalábbis nem egy BL-esélyes gárda ugrott be elsőre. Különösen, ha látjuk az ellenfelek között az idényre még brutálisabban megerősített Reccót, az Eb-ezüstérmes spanyol válogatottal egyenértékű Barcelonetát, a vb-negyedik görög válogatottat a hiányposztokon három olimpiai bajnokkal kiegészítő Olympiakoszt, vagy a minden átalakuláson túl állandóan minimum BL-elődöntőt játszó horvát Jugot, nos, akkor érzékelhető, itt már a legjobb négy is bravúrnak festett.

Csak hát van az úgy, hogy ha a csapatot egy olyan tökéletesen felkészült, tiszta fejű edző, mint Varga Zsolt kovácsolja egybe, mögöttük meg ott egy profi stáb és egy tőkeerős klub, akkor még így, „hátulról” érkezve is simán elérhető, hogy az FTC végül mindenkit megelőzzön. Tizenháromból kilenc magyar játékossal.

Ja, és még annyit, hogy amióta tavaly nyáron medencefeneket fogtunk Barcelonában (8. hely az Eb-n), és sokan szinte lökdösődtek a vészharang kötele körül, hogy bekapcsolódhassanak a rángatásába, azóta a válogatott fiatal változata világkupát nyert Berlinben, az erős változata megnyerte az Európa-kupát Zágrábban, most meg a Fradi a Bajnokok Ligáját Hannoverben. Nagyjából ez a három torna számított valamit tavaly július óta a férfimezőnyben.

Ez a magyar vízilabdázás – úgy összességében – nemzeti kincs, se több, se kevesebb. Klikkszámtól függetlenül időnként kijár neki némi tisztelet.