Francia palacsinta – Malonyai Péter publicisztikája

Tréfának szánt, ám sokatmondó kérdéssel kezdődött a női pólóválogatott világbajnoki felkészülése Dunaújvárosban. „Van olyan, aki nem tud úszni?” – érdeklődött az edző a partról, s miután senki sem jelentkezett, a lányok nekiláttak a soros úszóadagnak.

Pótvizsgára készülve, hiszen az eindhoveni Európa-bajnokságon nem sikerült szert tenniük az olimpiai kvótára. A február eleji dohai világbajnokságon könnyebb dolguk lesz, mert úgy hozták az előzmények, hogy az olaszokat vagy a kanadaiakat kell csupán megelőzniük a párizsi indulás jogáért. Mindegy, hányadik helyen, ez a könnyebbség, mert az Eb tapasztalatai szerint nincs sok esély arra, hogy az elején végezzünk.

Ne legyen igazam, ám egyelőre még az Eindhovenben tapasztaltaknál tartok. Ahol ötödik lett a csapat, miközben ugyebár Oroszország száműzése után éppen öt csapat alkotja a női póló elitjét. Közülük a görögöktől, a hollandoktól és az olaszoktól kikapott a csapat, a spanyolokkal nem játszott. Volt, hogy az utolsó negyed előtt vezetve, a záró felvonásban öt gólt kapva (Görögország), volt, hogy az elején 5–1-es hátrányba kerülve (Hollandia), és volt, hogy csupán egy góllal (Olaszország), ám nem sok eséllyel küzdve veszítettünk.

A fontos meccseken nem tudták kivágni a rezet – ez volt Madaras Norbert szövetségi elnök véleménye, hozzátéve, hogy „Negatívak az érzéseim”. Nem akarok a kétszeres olimpiai és világbajnok korábbi klasszis mögé bújni, csak azért idéztem, mert általa a szakértelem is megerősíti magánvéleményemet.

A kívülálló oldaláról, ahonnan végigkísérhettem a magyarországi női póló indulását (örök hódolat Ördög Éva emlékének is), fejlődését, sikereit. Örülhettem például a legutóbbi olimpia (2021, Tokió) bronzérmének is, ami nálam kiindulópont. Még úgy is, hogy a tavalyi világbajnokságon Fukuokában hatodik lett a csapat, ám a negyeddöntőben a később szétlövéssel ezüstérmes Spanyolországtól kapott ki (9–12 – tőlük ki „szoktunk” kapni). Bíró Attila (akkori) szövetségi kapitány a kérdésre, min múlott, hogy nem sikerült, amit elterveztek, így felelt: „Valószínűleg azon, hogy az ellenfélnél jobb játékosok vannak”. Azt pedig ne feledjük, hogy az 5–8. helyért a görögöket győzte le a csapat (10–9), az 5. helyért pedig szétlövéssel kapott ki (11–11 után) az Egyesült Államoktól.

Örülhettem – írtam, aminek az is a lényege, hogy annak a csapatnak lehetett drukkolni. Nem csupán hazafias kötelességből, hanem szívből. Nálam ez a legfontosabb bármelyik csapatjátékunk válogatottjánál. És ez az érzés, az igazi drukk hiányzott belőlem az eindhoveni meccsek láttán. Kérem, ne kenjék rám (még az érdekeltek sem), hogy magamra vessek, hiszen érzésről, lelkiállapotról van szó. Hogy személyes az ügy, elismerem, de ezzel mindenki így van.

Pedig most kétszeres szorzóval készülhetett a csapat, hiszen már két kapitány irányítja a csapatot, Cseh Sándor és Mihók Attila. A hozzáértők szerint még nem voltak igazán összhangban a csapattal, talán ez a legnagyobb baj. Tavaly szeptemberben emelték őket a tisztségbe, négy hónap azért nem kis idő, főként a sportban, ahol a kiírás rendre rögzíti, hogy mikor kell az egyről a kettőre jutni.

A két kapitány közül rendre Mihók mester beszél, tőle tudhattuk meg, hogy a gyorsaságra kívántak építeni, ez állítólag látszott is – sajnos nem az eredményeken. Azt is megtudtuk tőle, hogy főként a védekezésben akadtak gondok, részletezte is, eszerint hiányoztak a blokkok, nem tudták kontrollálni a hátrányokat, sok akciógólt kaptak. Más eleme nincs is a bekkelésnek, tehát a műfajban teljesen csődöt mondott a társaság, vagy – hogy finomabban fogalmazzak – alulteljesített.

Könnyű ráhúzni a vizes lepedőt a csapatra – mondják, de ugyan, kire húzzuk rá? Az nem érv, hogy a lányoknál jobban senki sem akarta a sikert, hiszen erre csak ez lehet a válasz: még szép. Megjegyzendő, hogy a kapitányok közül egyikük sem mondta, hogy miben hibázott. Ha úgy érzik, hogy semmiben, lelkük rajta, ők tudják, ők a kinevezettek. Miközben a csapat legjobb vízilabdázója (értsd: tényleg tud vízilabdázni, a szó klasszikus értelmében), Keszthelyi Rita így beszélt: „Nagyobb felelősséget kell vállalnunk…!”

Úgy legyen!

A példához nem kell messzire menniük, hiszen miközben ők Eindhovenben csatároztak, 1262 kilométerre (autóval) délre, Zágrábban férfi kollégáik megmutatták, mi a magyar virtus egy-egy nagy tornán. A fukuokai világbajnok csapatból kilencen maradtak itthon, de a helyükre érkező fiatalok enyhén szólva is kitettek magukért a 4. hellyel. Az eszetlen pólóprogram (Európa-, világbajnokság és olimpia fél éven belül) miatt lépett így Varga Zsolt kapitány, aki nem adta, nem adhatta fel az Európa-bajnokságot, hiszen ezt vallja: „A magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként minden tornának van súlya, nem lehet tizenkettedikként hazajönni, jól kell kialakítani az utazó csapatot. Az ilyen döntések kockázattal járnak, de csak megfelelően felépített stratégia szerint érdemes rizikót vállalni.”

Az ifjak végül úgy lettek negyedikek, hogy az Európa-bajnokságot megnyerő spanyolok szövetségi kapitánya, David Martín szerint: „Varga Zsolt hihetetlen munkát végez, megváltoztatta a magyar válogatott mentalitását. Éppen ezért mindegy, hogy milyen összeállításban szerepelnek, mert mindig ugyanaz a légkör veszi őket körül.”

Ennyit a szükséges összhangról edző és játékosai között. Persze nincs két egyforma ember, egyforma edző, az viszont biztos, hogy valamennyi mester személyisége meglátszik a társaságon, sőt az eredményeken. Varga Zsolt gárdája megelőzte a teljes csapattal felálló görögöket, montenegróiakat és szerbeket, ez már önmagában jeles tett. Ahogy az is, hogy képes volt ellensúlyozni az ellenfeleknél létező több tapasztalatot, erőt és kilókat. Ez mind fontos a pólóban, ahol – ne feledjük – idegen közegben (víz) kell vitézkedni, ráadásul úgy, hogy a fej és a kezek látszanak csak. Ilyenkor sokat számít minden apróság, nem véletlenül mondták többen a fiatalok közül, hogy a vagányság fokozható, és persze szükséges is.

A dohai világbajnokságra 15, az olimpiára 13 játékost nevezhetünk, mondják, nem lesz egyszerű dolga Varga Zsoltnak, kiket vigyen magával. A kérdésfelvetés a laikusé, biztosan megoldja a kapitány, már csak azért is, mert folyamatokban gondolkodik – azt mondta a fiúknak a zágrábi bronzmeccs után, hogy a torna akkor ér célt, ha valamennyien végiggondolják, mit tanultak, s amit hasznosnak ítélnek, igyekeznek beépíteni a játékukba.

A magyar csapat csodájára jártak az Európa-bajnokságon – rögzítette, aki ott járt, itthon is téma volt a fiúk remeklése, még úgy is, hogy két vesztes meccsel (elődöntő, bronzmeccs) zártak. sőt senki sem (hányszor, de hányszor hallott) mentegetőzésként, hanem szomorú tényként fogadta, hogy a torna végére a vírus is utolérte a társaságot. Állandó szakértőnk, Szabó Zoltán azt mondta, hogy ő a szerbek elleni, elődöntőt érő parádés meccset teszi el emlékül az Európa-bajnokságról, sokan vagyunk így vele.

Varga Zsolt csapata esetében már az olimpia bevonásával is álmodozhatunk, a nőknél nem egészen egy hónap múlva leszünk okosabbak. Bízzunk Leimeter Dórában, aki szerint: „Együtt sírtunk, talán kellett is a pofon ahhoz, hogy jobban összekovácsolódjon a közösség, nagyon bízom benne, hogy a vébé után együtt nevetünk.”

Mindenesetre a Cseh, Mihók tandemnek is szándékában áll némi lelki tréning, „Még palacsintázást is tervezünk, hogy a medencén kívül is meglegyen az összhang” – így Mihók. Miközben azért lehet némi vita arról is, hogy túrós, mákos, diós, ízes vagy kakaós, a lányok csak megegyeznek majd a menüben.

Nem mellesleg nekem a francia palacsinta a kedvencem – a párizsi olimpia előtt ajánlom ezt a fogást is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!