Egy nemzet tragédiája – Moncz Attila publicisztikája

A sportsoddshistory.com internetes oldal valószínűségszámítási modellje szerint az 1993–1994-es NHL-évadtól lejátszott, a mostanival együtt 28 idényben (a 2004–2005-ös észak-amerikai jégkorongévad a lockout áldozatául esett) arra volt a legnagyobb esély, hogy a kanadai csapatok négy bajnoki címet nyernek. Ennek 20 százalékos volt a valószínűsége, ezt követte az öt Stanley-kupa-győzelem (19 százalék), de még arra is egy százalékot adtak, hogy tíz felett nyer a 32 csapatos ligában szereplő hét kanadai franchise (Calgary Flames, Edmonton Oilers, Montreal Canadiens, Ottawa Senators, Toronto Maple Leafs, Vancouver Canucks, Winnipeg Jets). A legkisebb sanszot, mindössze 0.7 százalékot arra adtak, hogy a Montreal 1993-as győzelmét követően napjainkig Hokiország egyetlen más képviselője sem ér révbe. Miután azonban a Nyugati főcsoport döntőjében a Colorado Avalanche kisöpörte az Edmonton Oi­lerst, kiderült, a legvalószínűtlenebb esettel kell megbarátkozni, a másik ágról ugyanis a floridai Tampa Bay Lightning lett finalista.
A sportsoddshistory.com internetes oldal valószínűségszámítási modellje szerint az 1993–1994-es NHL-évadtól lejátszott, a mostanival együtt 28 idényben (a 2004–2005-ös észak-amerikai jégkorongévad a lockout áldozatául esett) arra volt a legnagyobb esély, hogy a kanadai csapatok négy bajnoki címet nyernek. Ennek 20 százalékos volt a valószínűsége, ezt követte az öt Stanley-kupa-győzelem (19 százalék), de még arra is egy százalékot adtak, hogy tíz felett nyer a 32 csapatos ligában szereplő hét kanadai franchise (Calgary Flames, Edmonton Oilers, Montreal Canadiens, Ottawa Senators, Toronto Maple Leafs, Vancouver Canucks, Winnipeg Jets). A legkisebb sanszot, mindössze 0.7 százalékot arra adtak, hogy a Montreal 1993-as győzelmét követően napjainkig Hokiország egyetlen más képviselője sem ér révbe. Miután azonban a Nyugati főcsoport döntőjében a Colorado Avalanche kisöpörte az Edmonton Oi­lerst, kiderült, a legvalószínűtlenebb esettel kell megbarátkozni, a másik ágról ugyanis a floridai Tampa Bay Lightning lett finalista.

Csak hogy még inkább keresni kelljen az állunkat. Kanadában a négy amerikai major sportból három is jelen van, egyedül az amerikai futball hiányzik, és bizony mindegyikben nyert bajnoki címet a Canadiens diadala utáni érában az ország egy-egy reprezentánsa: a Toronto Blue Jays néhány hónappal a Montreal után baseballban (MLB), míg kosárlabdában (NBA) a Toronto Raptors 2019-ben. A címlapokat uraló sportágban, amelynek legfontosabb bajnoki sorozatával kapcsolatban a felnőtt lakosság 54 százaléka vallja magát elkötelezettnek, Kanada képtelen nagyot villantani.

Katasztrófahelyzet lenne? Összességében igen. Gondoljunk bele, ha már 2013-ban születtek cikkek arról, hogy ez így nem mehet tovább, mi lehet most. Szakírók, illetve matematikusok már akkor kiszámolták, hogy 99.2 százalék lett volna a valószínűsége annak, hogy a mögöttük hagyott két évtizedben legalább egyszer kanadai csapatnak kellett volna megnyernie a Stanley-t, arra pedig 125-szörös szorzót adtak volna a fogadóirodák, hogy egyet sem szereznek az adott intervallumban. Pedig akkoriban sem volt nagy teljesítménybeli különbség az amerikai és a kanadai csapatok között (egy amerikai átlagban 84.4 pontot gyűjtött az alapszakaszban, míg egy kanadai 81.5-öt), ahogyan ma sincs, hiszen egytized pont a különbség egy-egy átlagos együttes produktuma között (most éppen a kanadai győzött 91.0-90.9-re).

Elméletek sora látott napvilágot, miért nem sikerült egyetlen kanadai csapatnak sem döntőt nyernie azóta, és azért az biztosnak tűnik, csak a szerencsére, illetve a hiányára nem lehet fogni a folyamatot. Még akkor sem, ha a közrejátszó okok között ez is szerepelhet. 1994 és napjaink között hatszor jutott el kanadai gárda a nagydöntőig, és a hatból négy együttes is hetedik meccsen bukta el a finálét (illetve összesen hat olyan találkozót játszott, amelynek megnyerésével kupagyőztes lehetett volna), az 1994-es Vancouvert a vas, a 2004-es Calgaryt vitatott ítélet (hogy Martin Gelinas korongja bent volt-e vagy sem, máig nehéz megmondani), a 2006-os Edmontont pedig sérülés (kapusa, Dwayne Roloson szállt ki idő előtt) állította meg, és ha például csak az utóbbi kettő nincs, most Kanada két kupával jobban állna. Körülbelül ennyi választaná el az elfogadhatót a nemzeti krízistől…

Érdekes egybeesés, ugyanakkor az összeesküvés-elméletek híveinek meg fix pont, hogy a ligát irányító Gary Bettman 1993-ban lépett hivatalba, önállóan július elsejétől, tehát már a Canadiens diadala után dolgozik. Azóta pedig 0–28 a kanadaiak mérlege. Tagadhatatlan, hogy az NBA-ből érkező Bettman az amerikai (azon belül is inkább a déli) piacokat részesítette előnyben, illetve, hogy nagy televíziós szerződésre hajtott, és miután megkapta az ESPN-től, most a partner fontos piacán tör magas nézettségre. De azért kizárólag őt okolni a Stanley elmaradása miatt legalábbis nem lenne elegáns.

Írhatnám, hogy csak a pénzen múlik minden, de akkor például a New York Rangersnek az elmúlt nyolcvan évben kötelező lett volna egy (1994) Stanley-kupánál többet szereznie. Kétségtelen, az amerikai csapatok többsége a kemény fizetési plafon 2005-ös bevezetése előtt vidáman túlköltötte a kanadaiakat, de azóta azért az Edmonton, Montreal, Toronto, Vancouver négyes tartja, illetve ha akarja, tarthatja a lépést a riválisokkal. Az Ottawának, a Winnipegnek erre esélye sincs, a Calgary csarnoka pedig olyan öreg, hogy abból lehetetlen a mostaninál több pénzt kisajtolni. Az NHL két legnagyobb arénája kanadai (Montreal, Toronto), a Maple Leafs bármeddig emelheti a jegyárait (előfordult, hogy tíz év alatt 100 százalékos volt az átlagos növekedés…), akkor is valószínűsíthető nála a táblás ház. Bőszen költ játékosokra, stábra, infrastruktúrára, a tévés nézettségi adatai elsőrangúak, a rendszere még úgyis pénzt termel (ahogyan például a Montrealé vagy a Vancouveré is), hogy a csapat 2004 óta egyetlen párharcot sem nyert meg a playoffban. A Stanley-re meg 55 éve vár.

A The Athletic portál felvetette, hogy a jobb játékosok vajon szívesebben mennek-e az Egyesült Államokba? Ami biztos: amikor az NHL a kilencvenes években szélesre tárta kapuit a szovjet, illetve az európai játékosok előtt, Kanada sokkal lassabban reagált. Olyan csapatok nyitottak gyorsan, mint a Detroit Red Wings vagy a New Jersey Devils, Kanada inkább bezárkózott. Mára viszont ezen a téren a hátránya gyakorlatilag eltűnt. Nyilván az Államokkal szembeni abbéli hendikepjét nem tudja eltüntetni, hogy Kanadában folyamatos (és nem a pozitív jelenségeket hangsúlyozó) figyelem irányul a játékosokra, hogy az idény alatt itt rossz az idő, a kanadai dollár vásárlóereje kisebb, mint az amerikaié, továbbá északon magasabbak az adókulcsok. De mára már bőven vannak ellenpéldák. Amíg például 2016-ban Steven Stamkos jóval kevesebbért maradt a Tampa Baynél, mint amennyit a Toronto vagy a Montreal ajánlott, manapság John Tavares vidáman elment New Yorkból Torontóba, Connor McDavid pedig lazán hosszabbított Edmontonban.

A hokihoz való hozzáállás viszont alapjaiban határozhat meg folyamatokat. Amíg például az Egyesült Államokban a tankolás (egy csapat azért szerepel szándékosan rosszul, hogy a játékosbörzén jobb helyen választhasson) bevett és elfogadott folyamat, ezt Kanadában nagyon sokáig szinte üldözték. Hogy kanadai csapat szándékosan sorra bukja el a meccseit az NHL-ben? Na, olyan nincs – szól az általános mondás. A Canucks, a Jets és a Flames még sohasem vitt el 1/1-est, de folyamatosan előkelő helyen sem választott senki, leszámítva a tízes évekbeli Maple Leafst és Oilerst. Előbbi 2012 és 2016 között négyszer is a legjobb nyolcból „húzhatott” játékost, míg az Edmonton 2010 és 2015 között hetediknél rosszabb pozícióból nem várta a draftot, négyszer (2010 – Taylor Hall; 2011 – Ryan Nugent-Hopkins; 2012 – Nail Jakupov; 2015 – McDavid) egyenesen az övé volt az 1/1-es cetli.

És akkor még ott a helyi média nyomása. Szoktam mosolyogni azon, amikor például labdarúgásban hasonlót emlegetnek több más helyen is. Menjenek el abba az országba, amelyben egy sportágat vallásként szeretnek, ráadásul értenek is hozzá. Mint Kanadában a jégkoronghoz. Mindent aprólékosan elemeznek, bírálnak, minden vereséget katasztrófaként élnek meg. Ha egy gárdának rosszul megy, a helyi média krízist kiált. Ha jól, azt kérdezi, mikor jön a válság. És ez nem csupán a nagyobb kanadai piacokra igaz, hanem az összesre. Azt pedig el is lehet felejteni, hogy a nagyobb városok csapatai majd szurkolnak a rivális település állva maradt képviselőjének. Hiába kerül elő rájátszásonként újra és újra a „Kanada csapata” kifejezés, ennek valós tartalma aligha lesz.

Még akkor sem, ha ezen múlik egy több évtizedes átok megtörése.