Túl a futballon – Moncz Attila publicisztikája

Még ha szomorú apropó is vezetett hozzá, de egy nappal a feltámadás ünnepe, húsvét után visszakaptam nagyon sok mindent a labdarúgás klasszikus mivoltába vetett hitemből. Hogy a nagy rohanásban, a pénzcsináló gépezet fogaskerekei csattogása közepette is meg lehet maradni szurkolónak, továbbmegyek, embernek. Amikor kedd este a Liverpool–Manchester United angol bajnoki hetedik percében felállt a közönség, zúgott a vastaps, lobogott jó néhány 7-es számú MU-mez (igen a liverpooli lelátón!), majd a már addig is az ember szemébe könnyeket csaló megmozdulássor végén több tízezer torokból felcsendült a You’ll Never Walk Alone, tudtam, hogy a futball néhány percre okvetlenül megérkezett oda, ahol én mindig is szeretném látni. Ott, ahol a rivalizálás megmarad, de ha kell, mindenki képes azonnal, együtt felülemelkedni múlton, sérelmeken, és tud közös, nemes gesztust kifejezni.

Különösen sajnálom, hogy a felemelő este kiváltója egy újszülött hétfő esti halála volt, Cristiano Ronaldo és felesége, Georgina Rodríguez akkor veszítette el a régóta várt ikerpárból a kisfiút. Az orvosok mindent megtettek érte, de nem tudták megmenteni az életét. Ronaldo érthető okokból másnap nem lehetett ott fizikailag az Anfield Roadon. „Csak” mindenki szívében jelent meg. Olyan mérkőzésen, amelyen nem csupán az angol labdarúgás történetének legnagyobb presztízsű rivalizálásának újabb fejezetét írták, de az egymással az ipari forradalom óta szemben álló városok első számú reprezentánsai feszültek egymásnak. A múltbeli sérelmek, az egymástól elvett munkák (miután Manchesternek elkészült a saját csatornarendszere, nem volt szüksége Liverpool kikötőjére, így aztán arrafelé sokan voltak kénytelenek búcsút inteni a pénzkereseti lehetőségüknek, innen datálható az immár közel négy évszázados rivalizálás/ellenségeskedés kezdete a polgári világban), a zenekarok (ne menjünk messzebb a liverpooli Beatlesnél és a manchesteri Joy Divisionnél, illetve később az Oasisnél), majd pedig a pályán zajló örökös harc (a 19. század vége óta a két csapat 131 nagy trófeával gazdagodott, 66-65-re az MU vezet, de az idén még további három sorozatban aranyesélyes Pool most éppen „kitette” az indexet) bármilyen közös felvezetésnél szolgálhat munícióval, most viszont semmi ilyesmire sem volt szükség.

Csak arra figyeltek a drukkerek, miképp tudják enyhíteni a „hétköznapokon” egyébként nem szívelt Cristiano Ronaldo fájdalmát. Nem a meccsen született ötlet volt, a Mersey partján előre készültek rá, értesítettek róla mindenkit, fel lehetett rá készülni. De ez az, amire nem lehet felkészülni. Amikor a helyszínen vagy a televízión keresztül szembesül vele az ember, elképesztően meg tudja érinteni. Különösen, ha családi emlékek is előkerülnek. Sohasem mertem megkérdezni a nagymamámat, mit érzett, amikor nem egészen kéthetesen elveszítette az elsőszülött fiát. Amikor a másodikat ötven évvel később eltemette, azt már sajnos nagyon közelről néztem végig. Ő rendre a vallás felé fordult, a hitéből próbált erőt meríteni. Ahogyan most Ronaldóék is – a feltámadás ünnepén, a feltámadásban bízva. A család tagjai egyenként mondtak köszönetet a liverpooli közönségnek, Dolores mama pedig ezt megtámogatta egy bibliai idézettel is a Példabeszédek könyvéből: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

„Ilyennek kellene lennie a labdarúgásnak. Amikor csak egy dolog fontos az életben, minden rivalizálást félre kell tenni. Márpedig most mindenki tudta, mennyi minden fontosabb az életben a futballnál. Ez volt a meccs pillanata” – mondta láthatóan megérintetten Jürgen Klopp, a Liverpool menedzsere, aki a televíziós felvételek tanúsága szerint maga is csatlakozott a részvétét és támogatását kifejező tömeghez.

Nem vagyok Liverpool-szurkoló (ahogyan az MU vagy egyetlen más angol csapat híve sem), nem zárom ki (sőt), hogy más együttesek rajongói is hasonlóképpen viselkedtek volna, de abban is biztos vagyok, hogy a „vörösök” a múltbeli események miatt különösen érzékenyen reagálnak a futballhoz köthető vagy azzal legalább összefüggésbe hozható sorscsapásokkal. A Heysel-tragédiában és a Hillsborough-katasztrófában is érintve voltak (az elsőt az ő huligánjaik támadása idézte elő, a másodikat egy borzalmas rendőri döntés, a két eset több mint 130 halálos áldozatot követelt, a sérültek száma pedig az 1400-at közelítette), egyiket sem feledik arrafelé. Továbbmegyek, más csapatok sem, általában a maximális tisztelet megadása mellett. (Azokat a manchesterieket pedig nem tekintem szurkolóknak, akik kedden a második félidő elején képesek voltak a brit labdarúgás történetének legtöbb, 97 halálos áldozatát hozó Hillsborough-katasztrófáról énekelni…)

Különösen igaz ez a Nottingham Forestre, amely 33 évvel ezelőtt a sheffieldi események másik résztvevő csapata volt. Azóta az elődöntő óta nem találkoztak az FA-kupában, egészen az idei negyeddöntőig. A nottinghami City Groundon 1–0-s vendégsikert hozó találkozón nem volt telt ház, amit a szervezők előre jeleztek is. „Kilencvenhét szék üresen marad a holnapi mérkőzésen azok tiszteletére, akik életüket vesztették az 1989-es elődöntő előtt. Szeretettel várjuk a Liverpoolt a City Groundon” – írta a meccs előtti közleményében a másodosztályú gárda.

Azt pedig jó látni, hogy a közeg a játékosokra és a klubra is milyen hatást képes kifejteni. Amikor 2017 karácsonya előtt mozgatni kellett egy Arsenal–Liverpool mérkőzést, a klub buszokat bérelt a szurkolóknak, amire tíz font ellenében lehetett helyet foglalni. És minden egyes font – nagyon fontos: előre kommunikált módon, transzparensen! – a helyi élelmiszerbank számlájára került, hogy az ünnepek alatt segíteni lehessen a rászorulókon. Egy évvel később pedig, midőn kiderült, hogy egy kis srác, Alfie Radford a zsebpénzét utalta át ugyanide, Andy Robertson, a gárda védője ragadott tollat és írt egy szívhez szóló levelet neki. Nem merem elképzelni, mi történt, amikor az aláírt Firmino-dressz mellett kiesett a „Helló, Andy Robertson vagyok…” kezdetű levél a borítékból. A skót játékos szerénységére jellemző, hogy amikor megkérdezték tőle, miért nem a saját mezét küldte el, csak ennyit válaszolt: „Ugyan már, senki sem akarja egy balhátvéd mezét!” De jöhetnék a három egyiptomi kórház rákellenes harcait 500 ezer fonttal megtámogató, illetve a hozzá rohanó, de útközben egy oszlopot izomból lefejelő kis drukkert meglátogató Mo Szalah példáival is. Vagy azzal, amikor az egész keret szabadságot kapott Klopptól, így a Shrewsbury elleni, megismételt FA-kupa-találkozóra a junioroknak kellett kiállniuk, viszont James Milner önként végigcsinálta velük a felkészülést, majd az öltözőbe is bement lelkesíteni őket, mert úgy vélte, ők is közéjük tartoznak. Tovább is mentek a fiatalok! Esetleg azzal a dublini apa-fiú kettőssel, akik, miután tudomást szereztek arról, hogy két külföldi drukker fejenként 120 fontot áldozott élete első anfieldi meccsjegyére, de kirabolták őket, így, ha a család nem adja át a két bérletét, nem jutnak be a szentélybe. Átadták, mondván, voltak ők már eleget ott, egy hiányzás belefér.

Utóbbi esetek többsége olyan, hogy megtehetné bármelyik jól kereső futballista. Mégsem teszi meg a többség. Egy csapaton belülről ekkora dózisban meg talán sehonnan sem jön ennyi hír ilyen esetekről. Ilyenkor azért nem csupán a stadionban uralkodó hangulatra lehet és érdemes is használni a „This is Anfield” („Ez az Anfield”) kifejezést. És ilyenek olvasásakor mindig tudok hinni Pierre de Coubertin báró, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítója és egykori elnöke talán legismertebb műve, az „Óda a sporthoz” kezdő soraiban: „Istenek ajándéka, sport! Élet éltető vize! / A nehéz munka idejében kiszórod boldog fényedet, / követe vagy te a régen letűnt napoknak, / mikor ifjú örömben mosolygott még az ember”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!