Misztikus gombok – Ballai Attila publicisztikája

Felajzva várom a mai Leeds–Fulham Premier League-mérkőzést, és kizárólag a hazai csapat miatt. Mert bevallom, a Fulham engem Gerástól sem tudott maradandóan megérinteni. A Leeds annál inkább, lassan ötven esztendeje.

Gyermekkoromban igazán könnyűnek tűnt eldönteni, mely külföldi futballcsapatok tartoznak a nemzetközi élmezőnybe. Amelyeket meg lehet venni gombfoci formában a szigetszentmiklósi „új trafikban”. A legnagyobb választékot az angol klubok kínálták: Liverpool, Manchester United, Arsenal, Tottenham, West Ham és Leeds United. Melléjük még a skót Celtic is. Ezért, ha meghallom, hogy mai ötvenesként valaki azt állítja, született Chelsea- vagy Man. City-rajongó, megengedően mosolygok: ugyan már, azt sem tudtuk, hogy a világon vannak. Ellenben Bremner, Jackie Charlton, Lorimer, Hunter, Giles, Yorath, Madeley, Clarke nevére tisztán emlékszem. Mármint gombként, a Leedsből; mert élőben, hús-vér alakként legfeljebb az 1975-ös BEK-döntőben, a Bayern Münchentől elszenvedett 2–0 alkalmával láthattam őket, de az a meccs nem róluk szólt, hanem Beckenbauerékról.

Természetesen ők is ott voltak, egymásra rakva a nagy gombfocis dobozomban. Miként az összes többi egylet, amelyet az 1970-es évek első felében és közepén megvehettem. A trafikba a hét elején érkezett új szállítmány, így kedden, szerdán iskola után egyre fokozódó izgalommal indultam csapatnézőbe. Egy garnitúra tizenöt forintba került; viszonyításképpen, egy gombóc fagyi egy, a nagy sárga-piros nyalóka kettő, egy gyalogos katona egy, a lovas öt forintot kóstált. Ezek jelentették a konkurenciát. Illetve annyira ezek sem.

Pesti szaküzleteket és gyűjtőket nem ismertem, így a szigetszentmiklósi felhozatalból állt a futballvilág. Emlékeim és régről megmaradt feljegyzéseim, „jegyzőkönyveim” alapján a már említett britek mellett a következő klubokból: Real Madrid, Barcelona, Bilbao, Bayern München, Mönchengladbach, Internazionale, Juventus (a Milan valamiért nem), Ajax, Benfica. Francia, belga, osztrák, török, görög, skandináv, kelet-európai alakulatokhoz nem jutottam hozzá, nem is nagyon kerestem őket, Európán kívülről beszereztem a brazil Santost, Pelével, az uruguayi Penarolt és az argentin Estudiantest. No meg persze a magyarokat és a különféle válogatottakat, összesen ötvenkettőt.

Ezek voltak az én csapataim. Abban az örökös összeállításban, amelyben megvásároltam őket. Keretbővítésre, -frissítésre csupán a Képes Sportból és a Labdarúgás nevű havilapból kisollóval körbenyírt fejek adtak igen korlátozott lehetőséget. Ismereteinket internet és sporttévék híján e lapokból, valamint a Telesport egy-két perces, villanásnyi meccsösszefoglalóiból merítettük. Azért így is igyekeztem „csapataim” útját, sorsát nyomon követni. Amikor már a fővárosba jártam gimnáziumba, egy-egy France Footballt vagy Kickert is elcsíphettem a Baross utcai újságosnál, fokozatosan kinyílt a világ.

Viszont eltűnt belőle a Leeds. Egyes-egyedül. A többiek nagyjából tartották állásaikat, nemcsak a dobozomban, hanem a valódi pályákon is. Egészen más volt a viszonyom hozzájuk, mint a gombfocivarázslaton kívül rekedtekhez. Amikor például az 1981-es vb-selejtezőn, a Népstadionban Trevor Brooking két gólt vágott be nekünk, és az egyiket úgy felvarrta a pipába, a hálótartó vas mögé, hogy kapusunk, Katzirz Béla alig tudta kiütögetni onnan a labdát, szomorkás büszkeséggel mondtam a haveroknak, ne csodálkozzanak, Brooking nekem már majdnem tíz éve „játékosom” a West Hamben, és gombnak is nagyon jó.

Akkoriban még nem tetszett furcsának, utólag már nagyon is, hogy mivel a tizenegy labdarúgón és a műanyag tartóhengeren kívül semmit sem kaptunk meg az adott egyesületből, az edzőket egyáltalán nem ismertük. A korszakos zseniket sem. Pedig ez éppen a Leeds esetében lett volna nélkülözhetetlen, hiszen az európai élmezőny legnagyobb „liftezőjének” elképesztő magasságai és mélységei példátlan módon függtek tőlük.

Az internet korában, a külföldi forrás és szakirodalom korlátlan ránk zúdulását kihasználva, nem is elsősorban hivatásomból adódóan, inkább magánérdeklődésből elkezdtem kutatni a régi gombfocik valós, sporttörténelmi hátterét. Hiszen bizsergető érzés utólag rádöbbenni, kiket pöckölgettünk az asztalokon, farostlemezeken. A Leeds United ráadásul az egyik legérdekesebb és talán legkülönlegesebb futballrejtély, misztérium. Ezért is érdemes legalább fél publicisztikát szentelni neki.

Egyes klubok – kevesen – egyetlen trénerrel sem süllyednek bizonyos szint alá. Mások – többen – az égvilágon senkivel nem jutnak adott szint fölé. A harmadik, köztes kasztban vannak az edzőfüggő csapatok. Másrészt, egyes szakemberek mindenütt maradandót alkotnak, mások soha, sehol. És itt is léteznek a csapatfüggő edzők. Az edzőfüggő csapatok és a csapatfüggő edzők szerencsés és ritka elegyedéséből, „kémiájából” születnek a megdöbbentő, váratlan nagy találkozások, a hihetetlen bravúrok.

A Leeds négy ilyen érát is átélt, azaz a negyediket éppen most éli. Az első három aranykor hérosza Donald „Don” Revie, Howard Wilkinson, David O'Leary. Az adott időszakban többet elértek, mint amire talán bárki más képes lett volna, de ez volt pályájuk egyetlen sikeres állomáshelye. O'Learynek akadt még egy nem rossz, de nem is kiugró idénye az Aston Villával, Revie becsődölt angol kapitányként, és ennyi. A Leedset bezzeg a második liga aljáról az első tetejére repítette, az 1969-es és 1974-es bajnoki arany mellett kétszer elnyerték az UEFA-kupa-előd Vásárvárosok-kupáját is. 1968-ban a Ferencvárossal szembeni oda-visszavágón, 1:0-s összesítéssel; a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona) bomba ötösfogattól 180 perc alatt egyetlen gólra sem futotta. Revie legénységét ugyan rendkívül durvának és sportszerűtlennek bélyegezték az ellenfelek, de játékosai, még a legnagyobb csibészek, mint Billy Bremner is rajongtak a mesterért.

Ez lett a végzete 1974-ben az utódjának, Brian Cloughnak. Aki a Leeds előtt a Derby Countyval, utána a Nottingham Foresttel tett csodát. A Derbyt feljuttatta a másodosztályból, majd az elsőben, 1972-ben bajnokságot nyertek, BEK-elődöntőig meneteltek, az addig „falusinak” számító Foresttel kétszer hódította el a BEK-serleget. Leedsben azonban negyvennégy nap alatt megbukott, illetve kiutálták. És az eredmények sem védhették meg, mert azok nem voltak, hét mérkőzésből egyszer győztek.

Jimmy Armfield még Revie hagyatékára építve 1975-ben BEK-fináléba vezényelte a gárdát, de az övé már a lassú süllyedés időszaka volt. Bármily hihetetlen, a helyére hívott Jock Stein ugyancsak negyvennégy napot töltött a kispadon 1978-ban. Pedig 1965–78 között tíz bajnoki címet, valamint BEK-et nyert a Celtickel, majd miután Leedsből az első hívó szóra a skót válogatotthoz „dezertált”, halála napjáig, 1985 szeptemberéig nem állt tovább onnan.

A Leeds időközben egyre lejjebb merült, Howard Wilkinson 1988-ban a másodvonal 21. helyén dobott mentőövet neki. Az újabb hegymenet, a csúcson az 1992-es aranyéremmel – már ismét az első ligában, ez tehát a harmadik bajnoki cím – az előzmények ismeretében egészen valószerűtlennek tűnt. Miként David O'Learyvel 2000-ben az UEFA-kupában, 2001-ben a BL-ben az elődöntő elérése. Aztán ellentétes szélsőségként három év múltán, 2004-ben a kiesés a másod-, majd újabb három idénnyel később, 2007-ben a harmadosztályba.

Bizony, ez is a Leeds. Őrült klub, amelynek legújabb felemelkedése már az ugyancsak „Őrült” becenévre hallgató Marcelo Bielsa dicsérete. Ő legalább volt argentin és chilei kapitány és elismert klubedző is. Így sem zárható ki, hogy legalkotóbb időszaka 2018. június 15-én kezdődött, ekkor nevezték ki a másodosztályú Leeds élére. Idén július 18. óta már utca hirdeti a nevét a városban. A Premiership rajtján, a címvédő Liverpool otthonában elszenvedett 4–3-as vereség is felért egy diadallal, úgyhogy aligha kérdés, ma jaj a Fulhamnek.

Szép befejezés lenne, hogy újabban még az én Leeds-gombjaim is fényesebben ragyognak, de ez sajnos nem igaz. Tegnap ugyanis nem találtam őket. Persze, tizenhat évi alsóbb osztályú tagság után érthető, ha elbújtak a fiúk.