Királykategória – Csinta Samu publicisztikája

Az emlék kitörölhetetlen, ugyanakkor tartok tőle, hogy nagyon nehezen megismételhető. Az 1993-as stuttgarti atlétikai világbajnokságon fogadott az elképesztő látvány. Augusztus 19-én reggel tíz órakor negyvenezer ember jelenlétében lőtték el a tízpróbázók első versenyszámának első futamát. A 100 méteres síkfutásban rajhoz álló hét versenyző közül hatan – köztük Szabó Dezső – nem hittek a szemüknek, de talán a hetediket, a német Paul Meiert is meglepte, hogy abban a „hajnali” órában annyian kijöttek a Gottlieb-Daimler Stadionba. Elsősorban érte és a másik két németért, Christian Schenkért és Michael Kohnléért. A helyzet ugyanis félreérthetetlen volt, a lelátón Németország minden szegletéből érkezők lobogtatták a kisebb-nagyobb helységek atlétikai klubjainak szimbólumait, mellettük törpe kisebbségként volt jelen az „atlétikaőrült” brit és amerikai szurkolók egy-egy csoportja.
Az emlék kitörölhetetlen, ugyanakkor tartok tőle, hogy nagyon nehezen megismételhető. Az 1993-as stuttgarti atlétikai világbajnokságon fogadott az elképesztő látvány. Augusztus 19-én reggel tíz órakor negyvenezer ember jelenlétében lőtték el a tízpróbázók első versenyszámának első futamát. A 100 méteres síkfutásban rajhoz álló hét versenyző közül hatan – köztük Szabó Dezső – nem hittek a szemüknek, de talán a hetediket, a német Paul Meiert is meglepte, hogy abban a „hajnali” órában annyian kijöttek a Gottlieb-Daimler Stadionba. Elsősorban érte és a másik két németért, Christian Schenkért és Michael Kohnléért. A helyzet ugyanis félreérthetetlen volt, a lelátón Németország minden szegletéből érkezők lobogtatták a kisebb-nagyobb helységek atlétikai klubjainak szimbólumait, mellettük törpe kisebbségként volt jelen az „atlétikaőrült” brit és amerikai szurkolók egy-egy csoportja.

A Stuttgart óta eltelt csaknem három évtized alatt volt szerencsém részt venni néhány további atlétikai világbajnokságon, de ahhoz fogható érdeklődést sehol máshol nem tapasztalhattam. Elsősorban a matiné műfajára értelmezve, mert estére azért Helsinkitől Berlinen át Londonig többnyire mindenhol benépesültek a lelátók. Azóta is többször foglalkoztatott a jelenség, a rá adható, adandó magyarázat. A sváb fővárosban rendezett versenyen a németek épp nagyon erősek voltak, és az előzetes várakozást igazolta is a vb, hiszen a hazaiak elvitték a harmadik és negyedik helyet is, de Kohnle is az első tíz között végzett. A versenyszám koronázatlan királyának azonban az amerikai Dan O'Brien számított, aki mellett 1991-től 1996-ig a fű sem nőtt, leszámítva az 1992-es barcelonai olimpiát, ahová az amerikai válogatón elkövetett elképzelhetetlen rúdugróbetli miatt nem utazhatott. Egyszóval épeszű ember nem remélhetett sokat az amerikai szuperman mellett, marad hát magyarázatként az az irracionális érzelem, amit szerelemnek neveznek.

Az atlétikában is.

A szinte szürrealisztikus stuttgarti kép annak kapcsán kelt újra életre bennem, hogy néhány nappal ezelőtt Sir Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA) elnöke kijelentette: a 2023-as budapesti világbajnokság délutáni-esti programjain nem szeretne üres székeket látni. Minden bizonnyal hasonlóképpen vannak ezzel az igénnyel a rohamléptekkel közeledő világesemény magyar szervezőbizottságának vezetői is, ettől azonban a dolog nem válik automatizmussá, akkor sem, ha az elmúlt évek magyarországi sport világeseményei korántsem fulladtak érdektelenségbe. Egyrészt azért, mert a külföldiek szívesen jönnek Budapestre, de még inkább annak köszönhetően, hogy a Kárpát-medence e sok darabra szakított nemzete változatlanul a sportszeretet egyik legszívósabb „vírusgazdája”.

Ám hogy az atlétika nevű mágnes sem hat mindenhol egyformán, pláne nem minden utántöltés nélkül, arra éppen az idei eugene-i világbajnokság szolgáltatott nem túl szívderítő bizonyítékot. A sportág legfőbb amerikai bázisán ugyanis akadtak esték, amikor bántó lelátói foghíjak rondítottak az összképen. A nekünk, magyaroknak hagyományosan kardinális kalapácsvetés döntője során a dobóketrec hálószemein át az egyik kamera olyan képeket továbbított, amelyek alapján nyilvános edzésnek is hihettük volna a viadalt. Hogy a televíziós közvetítés adásrendezőjének éberségét dicséri-e, vagy a WA részéről érkezett figyelmeztetés, nem tudhatom, de azt a kamera­állást egyre kevésbé erőltették, pedig amúgy izgalmas perspektívát engedélyezett a dobók lábmunkájára. Feltételezem, a hasonló helyzetek nyomán ragadtatta magát az említett kijelentésre Coe, abban meg egyenesen biztos vagyok, hogy a magyar szervezőknek már előzetesen jelezte ebbéli elvárásait. Mintegy nyitott kapukat döngetve.

Egy rendezvény népszerűsítése, a jegyeladási stratégia kidolgozása ma már külön szakma, ezért e téren csak óvatos okoskodásokba bocsátkozom. Két dolgot azonban mindenképpen ajánlok a köz figyelmébe. Egyrészt ama apróság fontosságának minél szélesebb körű tudatosítását, hogy belátható – akár nemzedéknyinek is titulálható – időn belül Kelet-Közép-Európában aligha kerül sor atlétikai világbajnokságra. Bécstől Varsóig, Pozsonytól Bukarestig nincs hasonló vállalkozásra alkalmas ­sportelkötelezettség, szaktudás – mondhatni: referenciamunka –, tapasztalat, de infrastrukturális háttér sem. Stadiont persze bármikor bárhol lehet építeni, mondhatni csak pénzkérdés az egész, az összes többire azonban messze nem elegendő a legpotensebb bankkártyahálózat sem. Meggyőződésem szerint erre építeni lehet és kell, annál is inkább, mivel Budapest legalább nyolc országból nézve nincs távolabb egy-másfél órányi repülőútnál. Már ahonnan érdemes egyáltalán repülőre ülni.

És még csak most rukkolok ki az aduásszal: az elszakított területeken élő magyarságnak Budapest változatlanul kedvenc kiránduló- és nosztalgiázóhely, a nemzeti büszkeség legfontosabb töltőállomása. Minden mozgósítás nélkül is tízezrek indulnak útnak egy-egy válogatott futballmérkőzésre, szállodaéjszakát ugyan kevesebbet generálva, hiszen legtöbben rokonnál, barátnál húzódnak meg. Hasonló attrakció Szent István napja, amelyre ugyancsak tömeges zarándoklás indul Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról és Beregszászról egyaránt, államalapító királyunk napját pedig a rendezők jó érzékkel építették be a világbajnokság időrendjébe. Ezt az egyébként is szívesen útra kelő tömeget kellene és lehetne pluszmotivációkkal ellátni, és ha erre megfelelő forgatókönyvek születnek, a brit, német, amerikai és skandináv atlétabarátoknak igencsak csüngeniük kell a jegyértékesítő oldalakon, hogy idejében világbajnoki belépőhöz jussanak. És akkor még nem ejtettünk szót a hétköznapi hősök azonosítóval ellátott, máris útnak indított programról, amely szordínóval is olyan ezreket ígér a lelátóra, akik a fél áron hozzáférhető jegy „áldásain” túl a világbajnokság után is vélhetően megmaradnak a rendszeres mozgás vonzásában. Már ez is világbajnoki éremmel érne fel.

Budapest következő nyara tele van nem csak sportrendezvény-ígéretekkel, ahogy az illik is egy világváros esetében. A bokrétának egyértelműen az atlétikai vb ígérkezik. A világ második legnagyobb sportolói létszámot felvonultató eseményének házigazdai minősége nemcsak óriási felelősség, hanem sok irányba szerteágazóan hatalmas lehetőség is. Nem kevésbé kimagasló presztízskérdés, országimázs-építés. 2023 a sportág első világbajnokságának negyvenedik évfordulója lesz, így az elmúlt évtizedek hőseinek felvonulását is valószínűsíti.

Az augusztus 20-i tűzijátékra érkezők jelentős része bizonyára a világbajnokságot is belekalkulálja az előtte-utána következő nap programjába. A szerencsésebbek jövőre egészen új perspektívából nézhetik a közkedvelt látványosságot: a vb helyszínéről, a Nemzeti Atlétikai Központból. Ideális esetben a magyar szempontból legígéretesebb szám, a férfi kalapácsvetés végeredményének boldogító tudatában, illetve a királykategória, a férfi 100 méteres síkfutás garantálható élményével.

Képzeljük csak el, amint Halász Bencét az ország létét ünneplő görögtüzek közepette ütik királlyá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!