Célegyenesben – Csinta Samu publicisztikája

Nemrég történt, valamikor a múlt század kilencvenes éveinek derekán. Magyarország egyik tekintélyes lapjának újságírója írt mérhetetlen empátiahiányról árulkodó sorokat az egyik magyar futónőről, aki az épp aktuális világbajnokságon teljesen besavasodott a versenyszám célegyenesében, és szívszorító látványt nyújtva „úszott” valahogy célba. A kolléga gúnytól izzó szavakkal kérte számon a szakvezetőségtől, amiért járásra is képtelen versenyzőt nevezett a magyar színek képviseletében. Olyat, aki a világ legegyszerűbb mozgássorára sem képes, azaz egyik lábát a másik elé helyezve eljutni A pontból B-be.

A budapesti világbajnokság első estéjén két holland világklasszis is hasonlóképpen járt: a hosszútávfutó Sifan Hassan mozgása 25 méterrel a 10 ezer méteres síkfutás célja előtt vált koordinálatlanná, a szám toronymagas esélyese végül tizenegyedikként támolygott be. Úgy tetszik, a legnagyobbakkal is előfordulhat – próbáltuk megemészteni a látottakat, és a hatalmas hőséget „hívtuk” magyarázatul. Néhány perccel később viszont – ha lehet – még nagyobb sokkal kellett szembesülnünk. Honfitársa, Femke Bol a 4x400-as vegyes váltó döntőjében a mezőny élén haladva talán öt méterrel a cél előtt kezdett a „levegőben járni”, aztán orra bukni, a stafétabotot messzire repítve pedig gyakorlatilag lenullázta társai és saját korábbi erőfeszítéseit. A jelenet fájdalmasan groteszk volt, szinte az említett kolléga vitriolos tollára kívánkozó. Bár tekintve, hogy világcsúcstartóval fordult elő a blama, talán még az elriasztó példaként felhozott újságíró is önmérsékletet gyakorolt volna – ha nem egyébért, hát sznobságból.

E sorok írásakor, az atlétikai világbajnokság ötödik versenynapjának végéhez közeledve, azaz nagyjából a rendezvény félidejében rengeteg élményen vagyunk túl, illetve innen, egy katartikus elem azonban máris rögzíthető: a nézőknek, illetve a közvéleménynek az arénában fellépőkhöz való elképesztően beleérző viszonyulása. Több világverseny helyszíni tapasztalatával a birtokomban mindig is hirdettem, hogy az atlétika mennyire más világ, más miliő, mint a sportágak többsége, Budapest azonban új szintre emelte az atléták produkciója iránti tiszteletet. Talán azért, mert a sportág valamelyik ágát mindannyian kipróbáltuk legalább egyszer, lévén szó az emberi mozgás alapvető elemeiről, lásd futás, ugrás, dobás. Így aztán többségünknek van némi fogalmunk a légszomjról, az ólmossá váló végtagokról, a kiszakadni akaró vállízületekről. No meg arról is, milyen érzés, amikor ha megszakadunk is, egyre nő a különbség az előttünk haladóhoz képest. Nem beszélve arról, hogy mindezt esetenként a legcivilebb mozgást is elviselhetetlenné tevő hőségben kell elvégezni.

Az általános empátiafaktoron túl persze mindenki számára egyértelmű, hogy az arénában küzdők hozzánk nem hasonlítható edzettségi állapotban viszik vásárra a bőrüket. Köztük a mieink is, és ez többnyire így volt korábban is. Azon negyedszázaddal ezelőtti esetek már a mosolyforrásnak számító történetek közé költöztek, amelyek során az úgynevezett szponzori szintet teljesítők is vb-résztvevőkké válhattak. Hiba lenne általánosnak nevezni a jelenséget, de a már akkoriban is fennálló A- és B-kategóriájú szinteken túl létezett a fentebbi besorolás is. Feltételezett ugyan bizonyos minőségi szintet, de elérőjét elsősorban azáltal emelte az utazó keretbe, hogy az illetőnek vagy környezetének sikerült pénzt szereznie a vb-színhelyre való utazás és az ott-tartózkodás finanszírozására. Nem emlékszem, hogy közülük bárki is említésre méltó eredményt ért volna el, de neve kétségtelenül vb-résztvevőként szerepel az atlétika történetében. Ebben a mérhető, ezáltal a csodafaktort is a végletekig leszűkítő sportágban nem nagyon fordulhatott elő, hogy egy „szabadkártyás” a csúcsok közelébe jusson – a teniszben szökőévenként azért mégiscsak felbukkanó kivételektől eltérően.

Mindezt azért tartom fontosnak beemelni a történetbe, mert a kerethirdetést követően többen is megkérdeztek: kizárólag a rendezői országnak járó kivételezettség indokolja-e a minden korábbinál nagyobb létszámú magyar csapatot? Természetesen álságos lenne elhallgatni, hogy a kvalifikációs lista alapján 32 magyar szerzett indulási jogot a világbajnokságon, a rendező ország jogán pedig további 31, megfelelő tudásszintű atlétát nevezhetett a magyar szövetség. Önmagában természetesen nincs ezzel gond, a mindenkori hazai versenyzők ugyanis nézőszám-generáló tényezőkként is „működhetnek”, hiszen mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse, aki esetleg csak azért megy ki a stadionba, mert közös emlékeket táplálnak a gyerekkorból, a suliból, vagy egyszerűen csak ismerik egymást az utcából, a lakótelepről.

A fegyver azonban kétélű. Ha a „mieink” csak statisztaként szerepelnek a nagyok színjátékában, fordítva is elsülhet a fegyver, azaz könnyen csalódásba mehet át a kezdeti lelkesedés, ami aztán az illető sportágra is sötét fellegeket vethet. Ha viszont a néző azt látja, hogy a nemzeti mezben versenyző fiatal mindent elkövet a tisztességes szereplés érdekében, főként, ha sikerül felülmúlnia saját legjobbját – és annak értékét megfelelő módon sikerül eljuttatni a szurkolói tudatig –, akkor hihetetlen felhajtóerővel képes hatni. „Csak” oda kell tenni mindent, „csak” meg kell halni a pályán, és akkor az előfutam hetedik helyén célba érő magyar is vastapsot kap. Az atlétikához hasonlóan egzakt sportágban ugyanis csak a legelvetemültebbek várják el, hogy a kiülő szurkoló kedvéért egy versenyző évek munkájának „árába” kerülő különbséget dolgozzon le akkor és ott. Ám ha végig versenyben van, ha nem verik cipóra, ha célba érkezése után látszik rajta, hogy utolsó, talán nem is létező erőtartalékait is mozgósította a siker és az érte szorítók érdekében, máris ott a nagy feloldozás, amitől mindkét fél jól érzi magát. És innen már bátran lehet továbblépni.

Az igazi persze az, ha az éremosztásban is érdekelve vagyunk, esetleg együtt lehet szenvedni a dobogóról éppen csak lemaradó sportolóval. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom például azt a megközelítést, miszerint a 400 méteres síkfutásban a középdöntő időeredményeinek összesítése után a döntőből nem sokkal kicsúszó Molnár Attila a világbajnokság 12. helyezettjeként végzett. Halász Bence bronzérmét is hihetetlen érettséggel fogadta a közönség, pedig a szombathelyi kalapácsvető fellépésére sokan a történelem első magyar világbajnoki aranyának reményében mentek ki a Nemzeti Atlétikai Központba.

Aranyosan őszinte, ugyanakkor megfontolt gondolatokat tartalmazó mondatokat hallhattunk a magyar atléták többségétől, amelyek egyben igazolták a felkészülésük részét képező kommunikációs tréningek megalapozottságát is. Amikor a 200 méteres síkfutás után a 18 éves Sulyán Alexandra gyermeki örömmel és őszinteséggel mondta, hogy egy éve még korosztályos versenyeken vett részt, most meg felnőtt-világbajnokságon kapkodja a fejét, aztán szinte költői kérdésként fogalmazta meg, hogy hol maradt időközben az átmenet, az ember nem azt érezte, hogy az előfutamban ragadt egy magyar, hanem azt: itt áll előtte a honi atlétika jövője.

Négy egész versenynapunk van még hátra ebből az eddig minden részletében pazar világbajnokságból. Egyre többen eszmélnek, hogy ezen bizony ott kellene lenni, és cseppet sem lepne meg, ha rövidesen feketepiacon is megjelenne a jegykínálat. És ne kövezzenek meg érte, de most már arra is kíváncsi lennék, hogyan fogadná ez a hirtelen érő közönség, ha egy finisbe forduló magyar futót savasodás akadályozna meg a célba érésben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!