Hidak vizeken, határokon át – Ballai Attila publicisztikája

Ünnepi a téma, de talán érthető, hiszen augusztus 20-án reggel írom e sorokat, amikor éppen a Hősök terét csodálja a fél világ. Az apropó természetesen a budapesti atlétikai vb, azon belül is a női 20 kilométeres gyaloglás – nem árulok el vele nagy titkot, de nem ez a kedvenc számom –, amelynek versenyét ennél felemelőbb, látványosabb környezetben elvétve rendezhették meg. Legfeljebb olyan városokban, Rómában, Londonban, amelyeknek nevezetességeit amúgy is ismeri több milliárd ember. Akik most a mi honfoglaló törzsfőink, Árpád-házi, majd későbbi nagy királyaink, történelmi hőseink szobrain ámuldozhatnak, és csak remélni tudom, hogy az eseményt közvetítő riporterek legalább félig annyira felkészültek, mint a mieink, amikor francia, olasz, spanyol kerékpáros-körversenyek tudósításakor eldugott hegyi falvak rejtett titkaiba avatják be a nézőket. Ez meg itt, a szemünk előtt mégiscsak Budapest, a földkerekség jelenleg dokumentáltan tizedik legsportosabb és kétségtelenül egyik legvonzóbb városa. A természeti szépségek és épített örökségek olyan ötvözete, ami csupán azt nem ejti rabul, aki nem ismeri. Az atlétikai vb-nél, a sportnál pedig manapság nincs hatásosabb, közvetlenebb eszköz a megismerésére.

A világbajnokság hozadéka ezért rövid távon és békaperspektívából felmérhetetlen. Aki már eddig is anyagi mérleget vont, vagy a kiadásokat és a jelenleg realizált bevételeket egy nappal a zárás után akarja majd arányba állítani, annak végzett közgazdászként szelíden tanácsolom: a közgazdasági szakközépiskola első osztályában is elhasalna, úgyhogy nyilvános szakértéssel végképp ne kísérletezzen.

Hogy e kilencnapos rendezvény milyen szakmai sikerrel végződik, azt most megtippelni is felesleges, e pillanatban még azt sem tudom, vasárnap délután mire megy – azaz, amikor önök e publicisztikát olvassák, már a múlt idő a helyes, tehát mire ment – fő reménységünk, Halász Bence a kalapácsvetésben és ki lesz a világ leggyorsabb embere. Mármint ki nyeri meg a 100 méteres férfi síkfutást. Az viszont biztos, hogy a sportnak is köszönhetően rendkívüli augusztus 20-a köszöntött rá az országra és a nemzetre.

E különbségtétel indokolt, hiszen míg az országnak vannak határai, a nemzetnek nincsenek – és ha valamikor, hát államalapításunk ünnepén ezt nem árt hangsúlyozni. Miként azt sem, hogy a nemzetegyesítés magasztos, de a szürke hétköznapok gyakorlatára nehezen váltható eszméjének – ahogyan fentebb a megismerésnek – leghatásosabb, legközvetlenebb eszköze ugyancsak a sport. Az atlétikai vb, minden idők legrangosabb hazai sporteseménye kapcsán ez magától értetődik, a részletes kifejtéssel, elemzéssel egyébként is várjuk meg a jövő vasárnapi zárást. A folytatásban inkább arról mesélek, e „sport és nemzet” témakörben milyen helyi élményekben lehetett részem, csupán az elmúlt héten. Igyekszem elkerülni az érzelmek túlcsordulását, maradnék a dokumentarista stílusnál. Egyrészt azért, mert így hátha itt tudom tartani azokat is, akik a haza, nemzet és efféle kifejezésektől hideglelést kapnak, és az ilyen témájú írásaim után különféle fórumokon nekem is igyekeznek megszabni, mit szeressek, mit tiszteljek. Röviden: amit ők. Másrészt azért, mert a tények jelző- és határozóhalmozás nélkül is önmagukért beszélnek.

Szóval, vágjunk bele, akár napi bontásban!

Kedden videóüzenetet kaptam délvidéki barátomtól. Az adai templomban, Nagyboldogasszony napján, a misén a kórus és ünnepi népviseletbe öltözött fiatalok énekelték a Boldogasszony Anyánkat, a hivatalossá vált, Kölcsey-féle himnusz előtti katolikus magyarság nemzeti fohászát. Többször megnéztem a felvételt, maradjunk annyiban, meghatározta a napomat. Ez persze magánügy. A közügy, hogy a felvétel a helyi kézilabdaklub vezetőjétől érkezett. Akivel a sport nélkül sohasem találkoztunk volna, mert akkor talán Adára sem jutok el életemben. Így viszont tavaly tavasszal már együtt találtuk ki, hogy ha a dunaszerdahelyi lányok európai kupameccset játszanak Arandjelovacban, ne hagyjuk őket magukra „lenn, Belgrád alatt”, menjünk szurkolni nekik! A magyar kézilabda ennél persze univerzálisabb értékeket is kapott Adától, a Délvidéktől. Például Zaj Klárát, a júliusban Európa-bajnokságot nyerő magyar juniorválogatott kapusát, akit az Eb All Star-csapatába is beválasztottak. Arrafelé rendben lehetnek a kapusgének, ennek legékesebb bizonyítéka Sterbik Árpád. Ha az akadémiai rendszer már az ezredfordulón létezett volna, bizonyára nem szerb és spanyol válogatottként vonul vissza. De szép szál balkezes lövők is teremnek a Tisza alsó folyása mentén, elegendő a 2021-es, spanyolországi felnőtt-vb-n debütáló Albek Annát vagy a nyáron junior-vb-ezüstérmes Ilic Zorant említeni.

Szerdán Esztergomban jártam, a helyi NB I B-s női csapat felkészülési mérkőzésén. A Bazilika és a vár tövében, a Duna partján épült csarnokban majdnem csurig telt ház fogadta a csapatokat – nem kis részben persze az oda szerződött Elek Gábor és Szucsánszki Zita miatt –, és a parkolóban számos NZ betűjelű autó árulkodott a közönség összetételéről. Arról, hogy Érsekújvárról (Nové Zámky) és vonzáskörzetéből is mennyien járnak át a túlpartról. Ők bizonyára hétről hétre vissza fognak térni. A régió szerves összetartozásának jele és bizonysága pusztán Érsekújvár neve is, hiszen arra utal, hogy Buda eleste hírére a Duna átellenes oldalán az esztergomi érsek új várat építtetett. Félig tréfásan, de félig komolyan manapság is mondják, hogy Párkány fő nevezetessége az esztergomi bazilika, mert teljes szépségében onnan, a felvidéki oldalról mutatkozik meg, de hozzátehetjük: az egyik összetartó erő mostantól az esztergomi kézilabdacsapat, amelyért érdemes lesz minden meccsre átjárni, együtt szurkolni. Aztán ki tudja, a magyar kézilabda majdani megváltója mikor sétál vagy autózik át először a hídon. Ahogyan majd' húsz éve néhány kilométerrel odébb, Komáromnál Zácsik Szandra is tette.
Csütörtökön egy még nyugatabbra fekvő hídon buszozott át feleségem serdülő kézilabdacsapata, hogy tesztmeccset vívjon Dunaszerdahelyen a helyiekkel. Aki a gyerekek közül először járt a Csallóközben, meglepve tapasztalhatta, hogy a „szlovák” ellenfelek, a város járókelői és a nagyszerű sportkomplexumban az ebédet felszolgálók is magyarul beszélnek hozzájuk, és ennek igen egyszerű az oka: ők is magyarok.

Pénteken telefonon hívott a székelyföldi barátom. Elmondta, hogy a vakációról hazafelé tartva egy-két napot Budapesten töltenek, és amikor megkérdezte a kislányát, mit szeretne megnézni, ő kapásból rávágta: a Fradi vagy a Vasas edzését. Ugyanis a gyerkőc is kézilabdázik, Székelyudvarhelyen, és őt most e „nevezetességek” érdeklik leginkább.

A szombat már az atlétika jegyében telt – nekem történetesen Szatmárnémetiben, a Partiumi Magyar Napok sportszigetének vendégeként. Ahol ugyan Elek Gáborral és Juhász Istvánnal, a szövetség sportszakmai igazgatójával a magyar kézilabdát igyekeztük legalább szóban megváltani, de érkezésünkkor a budapesti özönvíz volt a téma, és vendéglátóink némelyike arról érdeklődött, mire mehet Halász Bence ilyen átázott, tocsogó dobókörben, elképzelhető-e, hogy emiatt nem jut be a döntőbe. Aztán estére szerencsére kiderült, nem képzelhető el.

Az pedig ugyancsak szinte elképzelhetetlen, mi vár még ránk. Az atlétikai vb-n, de időben és térben tágítva a horizontot, mit tartogat nekünk a magyar sport. Nem is feltétlenül csak eredményekben, hanem érzésekben, élményekben, ünnep- és hétköznapokon, trianoni határon innen és túl. Zárszóként egyelőre nem tudok jobbat, mint idézni Molnár Attilát, aki emberfeletti hajrával és országos csúccsal, harmadikként jutott tovább a 400 méteres síkfutás előfutamából, majd még oxigénadósságával küzdve ezt találta mondani: „Imádom Magyarországot. Biztos vagyok benne, ha nem itthon futok, ez nem jön össze.”

Itt tartottunk e sorok zárásakor. Amikor lélekben elkezdtük a felkészülést a délutáni programra, azt kívánva Halász Bencének, hogy ugyanezt elmondhassa, egyetlen szónyi változtatással: futok helyett dobok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!