Ünnepeljük a királynőt! – Csinta Samu publicisztikája

Emlékek, szépek és még szebbek – no meg egy-két borúsabb is – kergetik egymást bennem a 19. szabadtéri atlétikai világbajnokság előestéjén. Mindenekelőtt valami mérhetetlen beteljesülés érzése, hogy kedvenc sportágam legnagyobb eseménye hazaérkezett Magyarországra, talán még idejében ahhoz, hogy tudatos örömmel és egészséges kritikai érzékkel tudjak viszonyulni a sportok királynőjéhez, illetve az általa generált, a földkerekség egyik legnagyobb versenyének számító seregszemléhez. Hányszor gondoltam végig a kilencvenes évek elejétől datálódó atlétikai „világjárásomtól” kezdődően, milyen remek helyszíne lehetne a vb-nek Budapest. Akkor, amikor a kanyargó éjféli helsinki villamoson több korsó sört zúdítottak a nyakamba az Olimpiai Stadionból hazafelé tartók. Akkor is, amikor a sevillai helyszínen néhány órával a megnyitóünnepség előtt még kábelek között bukdácsolva igyekeztem megtalálni a sajtótribünre vezető, igencsak hozzávetőlegesen kitáblázott útvonalat. És akkor is, amikor Londonban hetvenezer ember énekelte a Sweet Caroline-t, a baseballból a futballba átvándorló, a sohasem feledhető közös emlékekről szóló Neil Diamond-himnuszt. Miután pedig 1998-ban tevékeny részese lehettem a budapesti atlétikai Európa-bajnokságnak, egészen megszállottja lettem a gondolatnak. Mit gondolatnak, meggyőződésnek.

És most itt van, egyetlenegyet sem kell már aludni a kezdetéig. Örömömre csak akkor vetül apró árnyék, amikor belegondolok, hányan nem érték meg a pillanatot olyanok, akiknek itt lenne a helyük. Mindenekelőtt Gyulai Istvánnak, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az IAAF néhai főtitkárának, akit közvetlen kollégaként már nem tisztelhettem, hiszen mire megérkeztem az újságírásba, ő már a világ atlétikai életét terelgette egyre felelősebb tisztségben. A sportág iránti személyes ragaszkodásom ugyan nem neki tulajdonítható, az saját gyermekkori álmaimból fakad, még akkor is, ha adott pillanatban úgy éreztem, a „királynő” becsapott, megcsalt. Miután azonban napirendre tértem afölött, hogy fizikai korlátaim okán nem válhatok a világ leggyorsabb emberévé, Gyulai Pista gondoskodása láncolt immár elszakíthatatlanul az atlétikához. Ő volt az, aki szinte szemrehányóan kérte számon, miért nem folyamodtam hozzá egyik-másik világversenyre kijutásom érdekében. Hiába ígértem meg, hogy biztosan ő lesz az első, akinek szólok, ha megszorulok, az eset egyre csak megismétlődött, mintha folyamatosan valamiféle adósságot igyekezett volna leróni honfitársai előtt. A Magyarországon rendezett kisebb, ám cseppet sem lebecsülendő értékű korosztályos világbajnokságok, vagy a salgótarjáni ugrógála szervezőitől is csupa hasonlót hallottam, ne is próbáljon hát senki lebeszélni arról a meggyőződésemről, hogy a budapesti atlétikai vb-t segítő legnagyobb lobbierőt Gyulai István síron túlról is ható hite jelentette.

De további hiányzók is akadnak, hogy csak a világbajnokság előtti napokban eltávozókra szorítkozzam. Zarándi László – az 1952-es helsinki játékokon harmadik 4x100 méteres váltó tagja, a két évvel későbbi berni kontinensviadal bajnoka –, a kétszeres fedett pályás Európa-bajnok, a férfi távolugrás országos csúcsát máig tartó Szalma László edzője, a Testnevelési Főiskola docense, az atlétikai tanszék vezetője 94 évesen hagyott itt bennünket. Közöttünk, a Nemzeti Atlétikai Központ lelátóján lenne a helye, mint ahogy Eckschmiedt Sándornak, több világverseny kalapácsvetés döntője résztvevőjének is. Távozásuk önmagában is fájdalmas híre még inkább sajog, valahányszor a szemembe ötlik a vb-színhely, a vadonatúj szentély, a Nemzeti Atlétikai Központ sziluettje.

Nemcsak a NAK jelentette hatalmas sportérték által, de az építészeti megvalósítás miatt is, amely révén a főváros látványa is számottevően gazdagodott. Ha alkalom nyílik rá, érdemes meghallgatni, hogy beszél az aréna megszületéséről tervezője, a Néprajzi Múzeum új épületét is jegyző Ferencz Marcel. Ő azt mondja, a 2017-es úszó-világbajnokságra felépítendő Duna Arénával az volt a célja, hogy érzékeltesse, mennyi időnek kellett eltelnie, míg az ötven méter magas házhoz hasonló „követ” partra mosta a Duna. Az atlétikai stadion megálmodásakor fel sem vetődött benne, hogy látványában, üzenetében ne egy utópisztikus korona legyen, az ország koronája. Az államalapító királyaink előtt a magyarságban élő Mária-kultusz, a női energia szimbolizálása, egy női korona, amely nem véletlenül fehér, a tisztaság jelképe. Szerkezetében nagyon áttekinthető kristályrendszer, amelyben további szimbólumokat kívánt elrejteni, az őserőt, az őstudást, és e lassan dolgozó képek előhívása a belépő feladata és kiváltsága. Benne a ferde jogarral, a férfienergiával, a teremtést hordozó férfi-nő együttessel. És messze nem utolsósorban azzal a képességgel, hogy a világ első, mindenki számára nyitott stadionjává változhasson át, ahogy az majd a vb augusztus 27-i záróakkordját követően történik. Amely bármikor visszahozható a „versenyállapotba”, „békeidőben” azonban egyfajta várfunkciót lát el, a köztes időben a felső karéjon futni, sétálni, erőt fejleszteni, napozni lehet. Nincs kétségem afelől, hogy a város rövid időn belül be­lakja a létesítményt: a fenti szintet a civilek használják a nap 24 órájában, közben a lenti gyűrűben az atléták edzenek, versenyeznek.

Ebben a létesítményben szurkolhatunk mától minden idők legnépesebb magyar vb-csapatának egy olyan eseményen, amelyen például a futószámokban a középdöntőbe jutás is óriási eredménynek számít. Ennél már csak a győzelem, az éremszerzés érne még többet, és ezt az örök hazai szurkolói várakozást tükrözi az egyes versenynapok iránti érdeklődés is. Az atlétika iránt napi rendszerességgel kevésbé érdeklődő ismerőseim is kívülről fújják már, mikor lép dobókörbe a kalapácsvető Halász Bence vagy áll rajthoz a gátfutó Kozák Luca. Utóbbi esetében nem volt kétséges, hogy jövő hét kedden, szerdán és csütörtökön is ott kell lenniük a lelátón, azaz a 100 méteres gátfutás előfutamaira, elődöntőire és döntőjére is befizettek. Mi ez, ha nem megelőlegezett bizalom, bizakodás, készülődés valami megismételhetetlen csodára?

Magyarország történetének legnagyobb sporteseménye előtt állunk. Így kimondva is beleborzong az ember, hát még ha belegondolunk, hogy az atlétikai világbajnokság az olimpiarendezés soha el nem felejtett, el nem engedett tervének is új lendületet adhat. Mert bár korántsem mellékes szempont, akkor is érdemes – sőt, kötelező! – nem pusztán gazdasági indokok alapján végigpásztázni, miért éri meg vb-t megrendezni. A cél, hogy a világbajnokság és a felvezető és kísérő programok hatására sokan kezdjenek el sportolni, egészségesebben élni, folyamatosan jelen volt a rendezvény kommunikációjában, a kezdeményezések tényleges eredményességét viszont csak a jövőben mérhetjük le. Azonnal érzékelhető módon itt marad viszont nekünk a gyönyörű Duna-menti sportpark, no meg annak a tudata, hogy képesek vagyunk megrendezni a világ harmadik legnagyobb sporteseményét. A Budapestre érkező turisták tízezrei, az ő személyes élményeik, a vb-ről szóló hírfolyam, a tv-közvetítések nyomán pedig újabb százezrek érkezhetnek a későbbiekben Magyarországra.

Nem kétséges: ha valaki nyári olimpia házigazdája akar lenni, annak tökéletesen meg kell tudnia rendezni egy atlétikai világbajnokságot. Egy sikeres vébé után pedig bátran tovább lehet szőni a magyar olimpiáról az álmokat. Az újabb beteljesülés reményében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!