Csodavárás – Ballai Attila publicisztikája

A Sheriff Tiraspol 2–1-es győzelme a Real Madrid felett a labdarúgó Bajnokok Ligája csoportkörének második fordulójában többek szerint minden idők legnagyobb meglepetése a nemzetközi futballban. Egyesek odáig mennek, hogy egyenesen csoda. Érdemes mindkét állítás jogosságát boncolgatni, ráadásul az egyre kiszámíthatóbb cselekedetek és történések korában bizsergető érzés belemerülni – azaz inkább felemelkedni – a csodák birodalmába.

Kezdhetjük akár onnan, hogy bár a természeti csoda fogalma ismert, de az más töltetű, rendkívüli szépséget jelent. Az állatvilágban pedig nincsenek csodák. Nem fordulhat elő, hogy a riadtan menekülő nyúl vagy bárány egyszer csak szembefordul üldözőjével, a rókával, farkassal, kioszt neki két pofont, majd átharapja a torkát. Miként az sem, hogy a ragadozó által űzött varacskos disznó egyszer csak lendületes részhajrát nyit, fél „tisztáshosszt” verve a versenyfutás meglepett esélyesére. Itt mindig érvényesül a papírforma.

Nyilvánvalóan azért, mert a csoda nem a fizikai paraméterek, nem a matéria világa. Ahhoz lélek is kell, tehát minimum ember. Tele erővel, tettvággyal, a saját magába és/vagy a feljebbvalóba vetett hittel. Valamint az ehhez társuló borzongató érzéssel, meggyőződéssel, hogy elérkezett az idő, itt a pillanat, végre megmutathatom, mi lakozik bennem, mostantól minden másképp lehet, mint eddig volt. Tegyük hozzá, ha ez hamis küldetéstudat, abból tragédiák, a sportban tragikomikus fejre állások születhetnek. Hogy eredeti témánkhoz visszatérjünk, futballban például salvadori nézőpontból az 1982-es vb-n a mieinktől kapott 10–1-es verés.

A helyes helyzetértékelés ellenben valóban egészen odáig vezethet, hogy Dávid legyőzi Góliátot; tekinthetjük ezt az első, írásos formában rögzített, „kiugró sportteljesítménynek”. Amihez valószínűleg Góliát alaptalan „elbizakodottsága” is kellett. Ha innen közelítünk a Real Madrid–Sheriff Tiraspol mérkőzéshez, egyértelmű, hogy a két félnek előzetesen egészen másféle ingert, kihívást jelentett a meccs, és a hazaiak a vereség után sem rogytak megtörten a gyepre, nem rázta őket a zokogás. Ezért ha a sport rendkívüli bravúrjait rangsoroljuk, a mindentől és mindenkitől függetleníthető számszerű teljesítményeken – ilyen volt Beamon 890-es távolugrása, de erről később – túl, kissé leegyszerűsítve, a párharcoknál, érdemes mérlegelni két további fontos tényezőt: a csodatévő ellenfelének pillanatnyi állapotát, produkcióját, valamint a tétet.

Mindezeket figyelembe véve, a madridi 1–2 nálam nem a csoda kategóriája. Az egyenes kieséses szakaszban, mondjuk, a tiraspoli 0–0 visszavágóján már közelítene hozzá, de most még nem. Arról nem is beszélve, hogy a csoda olykor attól az, ami, hogy – elnézést a többszöri szóismétlésért, de itt szándékolt, nem érdemes erőltetetten nem is pontos szinonimákat keresni – rácsodálkozunk valamire, amit addig nem vettünk észre, pedig kibökte a szemünket. Jelesül az, hogy a Sheriff Tiraspol a BL-selejtezőben kiverte a Crvena zvezdát, aztán 3–0-s összesítéssel a Dinamo Zagrebet, a főtábla nyitányán pedig 2–0-val elintézte a Sahtar Donecket is.

A keddi 2–1 nekem mindezért nem sokkal több meghökkentő eredménynél. Ha viszont a nemzetközi futballhistória legszédítőbb csodáját kell kiválasztanom, alighanem az 1954-es világbajnokság döntőjére, a mieink 3:2-es vereségére voksolok. Részben azért is, mert fiaink két héttel korábban, a csoportban még 8:3-ig bolondították az NSZK válogatottját. Nem véletlen, hogy a német közvélekedés a finálét berni csodaként (das Wunder von Bern) ismeri, az e címmel készült film rendezője le is szögezte: kor- és honfitársai két eseményről tudják pontosan, hogy bekövetkeztekor hol voltak: az 1954-es döntő és a berlini fal leomlása.

Maradva a vb-knél, nálam a két további dobogós két 1:0: 1950-ben az Egyesült Államok Angliát, 1966-ban Észak-Korea Olaszországot verte meg, és mindkét futballhatalom ki is esett a csoportjából. Árulkodó szín, hogy 1950-ben számos brit médium 10:1-es angol győzelmet közölt le, mert azt gondolták, a telexen téves eredmény jelent meg, a 0:1-nél a nulla elől lemaradt az egyes. Klubszinten az élre kívánkozik a Puskás Öcsi által dirigált Panathinaikosz 1971-es BEK-döntője – akkoriban a görög futballt még alig jegyezték, ezért helyezem én ezt a Steaua Bucuresti 1986-os trófeája elé -, valamint a Nottingham Forest „mennybemenetele” az angol másodosztályból két BEK-diadalig.

Elrugaszkodva a labdarúgástól, ha nem is Bob Beamonéhoz mérhető, de nagy ívű röppálya után landolhatunk a távolugrásnál. Hiszen itt született meg minden idők valószínűleg legnagyobb sportszenzációja. Az 1968-as mexikói olimpia döntőjének első sorozatában az amerikai atléta szinte kirepült a stadionból, 890-es eredményével 55 centiméterrel javította meg az érvényes világrekordot. Az ugrás a szervezőket is totálisan felkészületlenül érte, mivel az optikai mérő csak 860-ig volt használható, mérőszalaggal állapították meg a távolságot. A Népsport is az évszázad csúcsaként minősítette e szárnyalást, amelyre nem volt, azóta sincs kielégítő szakmai, racionális magyarázat.

Ettől csoda. Miként az 1980-as téli olimpia jégkorongtornáján az amatőr amerikaiak 4–3-as diadala az 1964 óta minden aranyat besöprő szovjetek felett. A berni 3:2-höz hasonlóan ez is film ihletője lett, címében ugyancsak megtalálható a csoda kifejezés (Miracle on ice). A mérkőzés annyiban hajazott a cikkünk apropójaként szolgáló Real Madrid–Sheriff Tiraspol összecsapásra, hogy az esélyes a legcsekélyebb veszélyérzet és inger nélkül látott hozzá a kötelezőnek hitt feladat megoldásának, a végletekig feltüzelt, mindenki által lebecsült vetélytárs pedig észlelte és kihasználta, hogy rés nyílt az addig áthatolhatatlannak tartott pajzson. Mindezt így végiggondolva, az 1980-as Lake Placid-i hokimeccs csodajellegében nem is mérhető Beamon ugrásához.

Amely minden szinten minden sportembernek, sőt civilnek azt üzeni, hogy teljesítőképessége határtalan, legalábbis messze azon túl mutat, ahová legmerészebb álmaiban is fantáziálná. Kérdés, kiből, milyen hatásra, mikor robban ki, ha valaha is, egyszer az életben kirobban egyáltalán.

A harmadik évezred ugyanis a sportban is egyre kevésbé a csodák kora. Még azt sem állíthatom, hogy mindent a racionalitás ural, mert egyre több nyugtalanító, irracionális elemmel kényszerülünk szembesülni. Ezért inkább maradjunk annyiban, a hősök és a hőstettek mintha kiveszőben lennének.

A labdarúgás totális nemzetközi jellege, az edzők és játékosok vég nélküli körforgása, a hagyományos nemzeti futballstílusok feloldódása a nagy, közös elegyben, az informatika szédületes térhódítása mind-mind kiküszöböli a váratlan elemeket, a korszakos meglepetéseket. Sem amerikaiak, sem észak-koreaiak, sem tiraspoliak nem jöhetnek a láthatatlanságból, az ismeretlenségből, legfeljebb abban bízhatnak, hogy nem figyelnek eléggé rájuk. Az első világraszóló bravúrig. Onnantól majd fognak.

Távoli és merész hasonlattal élve, napjaink szembenálló futballstratégái nagyjából úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az amerikai polgárháborúban Észak és Dél főtisztjei. Akiket szinte kivétel nélkül a West Point akadémián képeztek ki, ugyanazt tanulták elméletben, ugyanazt sulykolták gyakorlatban, ezért a harctéren a másik gondolatait is ismerték, lépésekkel előre.

Ezért egyre ritkábbak a vaskos meglepetések. Ha mégis megesnek, hajlamosak vagyunk csodának tekinteni őket. Miközben felesleges és hiábavaló türelmetlenkedni, bármit is túlértékelni. A csodavárás amúgy is üdvös, felemelő lelkiállapot. Az előttünk és labdarúgó-válogatottunk előtt álló másfél hónapot ennek jegyében tölthetjük.

Kezdhetjük akár onnan, hogy bár a természeti csoda fogalma ismert, de az más töltetű, rendkívüli szépséget jelent. Az állatvilágban pedig nincsenek csodák. Nem fordulhat elő, hogy a riadtan menekülő nyúl vagy bárány egyszer csak szembefordul üldözőjével, a rókával, farkassal, kioszt neki két pofont, majd átharapja a torkát. Miként az sem, hogy a ragadozó által űzött varacskos disznó egyszer csak lendületes részhajrát nyit, fél „tisztáshosszt” verve a versenyfutás meglepett esélyesére. Itt mindig érvényesül a papírforma.

Nyilvánvalóan azért, mert a csoda nem a fizikai paraméterek, nem a matéria világa. Ahhoz lélek is kell, tehát minimum ember. Tele erővel, tettvággyal, a saját magába és/vagy a feljebbvalóba vetett hittel. Valamint az ehhez társuló borzongató érzéssel, meggyőződéssel, hogy elérkezett az idő, itt a pillanat, végre megmutathatom, mi lakozik bennem, mostantól minden másképp lehet, mint eddig volt. Tegyük hozzá, ha ez hamis küldetéstudat, abból tragédiák, a sportban tragikomikus fejre állások születhetnek. Hogy eredeti témánkhoz visszatérjünk, futballban például salvadori nézőpontból az 1982-es vb-n a mieinktől kapott 10–1-es verés.

A helyes helyzetértékelés ellenben valóban egészen odáig vezethet, hogy Dávid legyőzi Góliátot; tekinthetjük ezt az első, írásos formában rögzített, „kiugró sportteljesítménynek”. Amihez valószínűleg Góliát alaptalan „elbizakodottsága” is kellett. Ha innen közelítünk a Real Madrid–Sheriff Tiraspol mérkőzéshez, egyértelmű, hogy a két félnek előzetesen egészen másféle ingert, kihívást jelentett a meccs, és a hazaiak a vereség után sem rogytak megtörten a gyepre, nem rázta őket a zokogás. Ezért ha a sport rendkívüli bravúrjait rangsoroljuk, a mindentől és mindenkitől függetleníthető számszerű teljesítményeken – ilyen volt Beamon 890-es távolugrása, de erről később – túl, kissé leegyszerűsítve, a párharcoknál, érdemes mérlegelni két további fontos tényezőt: a csodatévő ellenfelének pillanatnyi állapotát, produkcióját, valamint a tétet.

Mindezeket figyelembe véve, a madridi 1–2 nálam nem a csoda kategóriája. Az egyenes kieséses szakaszban, mondjuk, a tiraspoli 0–0 visszavágóján már közelítene hozzá, de most még nem. Arról nem is beszélve, hogy a csoda olykor attól az, ami, hogy – elnézést a többszöri szóismétlésért, de itt szándékolt, nem érdemes erőltetetten nem is pontos szinonimákat keresni – rácsodálkozunk valamire, amit addig nem vettünk észre, pedig kibökte a szemünket. Jelesül az, hogy a Sheriff Tiraspol a BL-selejtezőben kiverte a Crvena zvezdát, aztán 3–0-s összesítéssel a Dinamo Zagrebet, a főtábla nyitányán pedig 2–0-val elintézte a Sahtar Donecket is.

A keddi 2–1 nekem mindezért nem sokkal több meghökkentő eredménynél. Ha viszont a nemzetközi futballhistória legszédítőbb csodáját kell kiválasztanom, alighanem az 1954-es világbajnokság döntőjére, a mieink 3:2-es vereségére voksolok. Részben azért is, mert fiaink két héttel korábban, a csoportban még 8:3-ig bolondították az NSZK válogatottját. Nem véletlen, hogy a német közvélekedés a finálét berni csodaként (das Wunder von Bern) ismeri, az e címmel készült film rendezője le is szögezte: kor- és honfitársai két eseményről tudják pontosan, hogy bekövetkeztekor hol voltak: az 1954-es döntő és a berlini fal leomlása.

Maradva a vb-knél, nálam a két további dobogós két 1:0: 1950-ben az Egyesült Államok Angliát, 1966-ban Észak-Korea Olaszországot verte meg, és mindkét futballhatalom ki is esett a csoportjából. Árulkodó szín, hogy 1950-ben számos brit médium 10:1-es angol győzelmet közölt le, mert azt gondolták, a telexen téves eredmény jelent meg, a 0:1-nél a nulla elől lemaradt az egyes. Klubszinten az élre kívánkozik a Puskás Öcsi által dirigált Panathinaikosz 1971-es BEK-döntője – akkoriban a görög futballt még alig jegyezték, ezért helyezem én ezt a Steaua Bucuresti 1986-os trófeája elé -, valamint a Nottingham Forest „mennybemenetele” az angol másodosztályból két BEK-diadalig.

Elrugaszkodva a labdarúgástól, ha nem is Bob Beamonéhoz mérhető, de nagy ívű röppálya után landolhatunk a távolugrásnál. Hiszen itt született meg minden idők valószínűleg legnagyobb sportszenzációja. Az 1968-as mexikói olimpia döntőjének első sorozatában az amerikai atléta szinte kirepült a stadionból, 890-es eredményével 55 centiméterrel javította meg az érvényes világrekordot. Az ugrás a szervezőket is totálisan felkészületlenül érte, mivel az optikai mérő csak 860-ig volt használható, mérőszalaggal állapították meg a távolságot. A Népsport is az évszázad csúcsaként minősítette e szárnyalást, amelyre nem volt, azóta sincs kielégítő szakmai, racionális magyarázat.

Ettől csoda. Miként az 1980-as téli olimpia jégkorongtornáján az amatőr amerikaiak 4–3-as diadala az 1964 óta minden aranyat besöprő szovjetek felett. A berni 3:2-höz hasonlóan ez is film ihletője lett, címében ugyancsak megtalálható a csoda kifejezés (Miracle on ice). A mérkőzés annyiban hajazott a cikkünk apropójaként szolgáló Real Madrid–Sheriff Tiraspol összecsapásra, hogy az esélyes a legcsekélyebb veszélyérzet és inger nélkül látott hozzá a kötelezőnek hitt feladat megoldásának, a végletekig feltüzelt, mindenki által lebecsült vetélytárs pedig észlelte és kihasználta, hogy rés nyílt az addig áthatolhatatlannak tartott pajzson. Mindezt így végiggondolva, az 1980-as Lake Placid-i hokimeccs csodajellegében nem is mérhető Beamon ugrásához.

Amely minden szinten minden sportembernek, sőt civilnek azt üzeni, hogy teljesítőképessége határtalan, legalábbis messze azon túl mutat, ahová legmerészebb álmaiban is fantáziálná. Kérdés, kiből, milyen hatásra, mikor robban ki, ha valaha is, egyszer az életben kirobban egyáltalán.

A harmadik évezred ugyanis a sportban is egyre kevésbé a csodák kora. Még azt sem állíthatom, hogy mindent a racionalitás ural, mert egyre több nyugtalanító, irracionális elemmel kényszerülünk szembesülni. Ezért inkább maradjunk annyiban, a hősök és a hőstettek mintha kiveszőben lennének.

A labdarúgás totális nemzetközi jellege, az edzők és játékosok vég nélküli körforgása, a hagyományos nemzeti futballstílusok feloldódása a nagy, közös elegyben, az informatika szédületes térhódítása mind-mind kiküszöböli a váratlan elemeket, a korszakos meglepetéseket. Sem amerikaiak, sem észak-koreaiak, sem tiraspoliak nem jöhetnek a láthatatlanságból, az ismeretlenségből, legfeljebb abban bízhatnak, hogy nem figyelnek eléggé rájuk. Az első világraszóló bravúrig. Onnantól majd fognak.

Távoli és merész hasonlattal élve, napjaink szembenálló futballstratégái nagyjából úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az amerikai polgárháborúban Észak és Dél főtisztjei. Akiket szinte kivétel nélkül a West Point akadémián képeztek ki, ugyanazt tanulták elméletben, ugyanazt sulykolták gyakorlatban, ezért a harctéren a másik gondolatait is ismerték, lépésekkel előre.

Ezért egyre ritkábbak a vaskos meglepetések. Ha mégis megesnek, hajlamosak vagyunk csodának tekinteni őket. Miközben felesleges és hiábavaló türelmetlenkedni, bármit is túlértékelni. A csodavárás amúgy is üdvös, felemelő lelkiállapot. Az előttünk és labdarúgó-válogatottunk előtt álló másfél hónapot ennek jegyében tölthetjük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!