Létezik-e a BL-gén? – Bodnár Zalán publicisztikája

Mindig megmosolygom, amikor meglátom azt a mémet, amelyen három latino kölyök focis videojátékot játszik az ágy szélén ülve. Valójában csak kettő, akiken Juve- és Inter-logó van, míg a harmadik, a szerencsétlen legkisebb – a Milan-logós – csak egy be nem dugott kontrollert nyomogat, és tökéletesen az arcára van írva, hogy nem érti, az ő futballistái miért nem azt csinálják, amit szeretne.

„A Milan a BL-ben” – ez a kép címe.

Persze, most, hogy a Juventus és az Internazionale tükörsimán továbbjutott a Bajnokok Ligája-csoportjából, míg a Serie A-listavezető Milan utolsó lett a sajátjában, így még a lenézett Európa-ligába sem pottyanhat át, van alkalmuk a zrikára az itáliai riválisoknak.

Korábban nem volt, nem nagyon engedhették meg az ilyen tréfákat.

A Bajnokok Ligája – illetve elődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája – hosszú évtizedeken át a Milan igazi terepe volt. Két klub kapcsán szokott szóba jönni olykor a „BL-gén” kifejezés. Az egyik a Real Madrid, amely szinte a sajátjának érzi az első számú európai kupasorozatot azóta, hogy az első öt kiírását megnyerte, a csapat neve így 1956 és 1960 között lényegében egybefonódott a friss UEFA-sorozatéval. Ma is ez a trófea a prioritás a spanyol óriásnál, elvégre azok a kezdeti BEK-sikerek alapozták meg az együttes nimbuszát világszerte, és ahogy annak idején Santiago Bernabéu elnök, mai utódja, Florentino Pérez is leginkább erre az ezüstös serlegre áhítozik.

„A Milan a BL-ben” – ez a kép címe.

Persze, most, hogy a Juventus és az Internazionale tükörsimán továbbjutott a Bajnokok Ligája-csoportjából, míg a Serie A-listavezető Milan utolsó lett a sajátjában, így még a lenézett Európa-ligába sem pottyanhat át, van alkalmuk a zrikára az itáliai riválisoknak.

Korábban nem volt, nem nagyon engedhették meg az ilyen tréfákat.

A Bajnokok Ligája – illetve elődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája – hosszú évtizedeken át a Milan igazi terepe volt. Két klub kapcsán szokott szóba jönni olykor a „BL-gén” kifejezés. Az egyik a Real Madrid, amely szinte a sajátjának érzi az első számú európai kupasorozatot azóta, hogy az első öt kiírását megnyerte, a csapat neve így 1956 és 1960 között lényegében egybefonódott a friss UEFA-sorozatéval. Ma is ez a trófea a prioritás a spanyol óriásnál, elvégre azok a kezdeti BEK-sikerek alapozták meg az együttes nimbuszát világszerte, és ahogy annak idején Santiago Bernabéu elnök, mai utódja, Florentino Pérez is leginkább erre az ezüstös serlegre áhítozik.

A másik pedig a Milan, amely egy időben – főleg az 1986 óta íródó Silvio Berlusconi-érában, de valójában már a hatvanas években is – rendre erőn felül teljesített a BEK/BL-ben. Olyankor is, amikor egyébként nem volt már igazán ütőképes csapata. Még 2013 tavaszán is, amikor már zuhanórepülésbe kezdett, de arra még volt ereje, hogy a nyolcaddöntő első meccsén simán megcsapja 2–0-ra a Guardiola- és Messi-féle Barcelonát. Ekkoriban mondta a rivális Juventus kapuslegendája, Gianluigi Buffon, hogy a Milan a Bajnokok Ligájára termett. Ezt azzal magyarázták a szakírók, hogy Berlusconi (aki egyébként a BL ötletgazdája volt 1990-ben, így egy kicsit a rossoneri is a sajátjának érezheti a sorozatot, mint a Real Madrid a BEK-et) tulajdonosi időszakában az olasz klubok közül a Milan játszotta a „legeurópaibb” labdarúgást, mindig nagyobb hangsúlyt fektetve a támadójátékra, kiváltképp, amikor a nyolcvanas évek végén Arrigo Sacchi vezetőedző forradalmasította a csapat játékát a négy vonalvédős rendszerrel, a rengeteg letámadással, a gördülékeny támadásvezetéssel, és ezeket a hagyományokat a kilencvenes évek első felében Fabio Capello, majd az ezredforduló utáni években Carlo Ancelotti is tovább éltette.

A nemzetközi porondon ez a stílus és futballfelfogás gyakran kifizetődőnek bizonyult, 1989 és 2007 között a Milan ötször nyerte meg a BEK-et, illetve a BL-t, s további három döntőben szerepelt. Eddigi hét elsőségével a második legeredményesebb csapat az Európa-kupa történetében – nyilván nem véletlen, hogy a „BL-gén” másik hordozója, a Real Madrid az első 13 sikerével. És az sem lehet véletlen, hogy míg az olasz bajnoki címek tekintetében a 18-szoros győztes milánói vörös-feketéket a városi rivális Internazionale (19) és a persze a Juventus (36) is előzi, az Internek és a Juvénak együttesen is csak öt BEK/BL-sikere van a Milan hét győzelmével szemben. Egyébként a Real Madrid és a Barcelona összehasonlításában is tetten érhető ez, mert noha bajnoki címből is több (34) van a királyiaknak, mint a katalánoknak (26), de az arány nem olyan nagy, mint a BEK/BL-győzelmek számában (13, illetve 5).

Így aztán a Bajnokok Ligája főtáblájára hét év kényszerszünet után az idén visszatérő vörös-feketék szereplésére mindenki kíváncsi volt, hiszen a Milan nélkül a sorozat kicsit olyan, mint Columbo hadnagy a ballonkabátja nélkül. A 2010-es évek eleje óta súlyos anyagi és szakmai válságban lévő Milan az előző Serie A-idényben váratlanul ezüstérmes lett, és bár mindenki pontosan tudta, hogy Stefano Pioli csapata csak annyira téveszthető össze a Sacchi-, Capello- vagy Ancelotti-féle Milannal, mint Ruud Gullit Franck Kessiével vagy Andrea Pirlo Sandro Tonalival, mégis bizakodásra adhatott okot a szurkolóknak a csoportkör rajtjánál, hogy a Milannal ott lesz – mintegy tizenkettedik játékosként – egy nagyon fontos faktor: a BL-gén. Hogy a Milan, noha kihagyott hét évet, az ösztönei, a zsigerei révén tudja, hogyan kell nyerni a nagyszínpadon, genetikailag kódolva van benne ez a képesség.

Érdeklődve figyeltem, hogy a Milanban megvan-e még ez a bizonyos gén. Sajnos egyértelmű választ nem kaphattunk, ehhez túl erős csoportba került a kérlelhetetlen Liverpoollal, a spanyol bajnok Atlético Madriddal és a Portóval. Habár volt idő, mikor a Milannak nem létezhetett túl erős csoport...
A sorozat a rossonerinek Liverpoolban kezdődött, és amikor 2–1-es vezetéssel vonulhatott a szünetre, sokak szeme felcsillant: lám, akiknek a vérükben van a BL, azoknak hét év után is ott marad. De aztán fordítottak az angolok, 3–2-re nyert a Liverpool.

A második fordulóban az Atlético érkezett Milánóba, és a 84. percig vezetett a Pioli-csapat. Jól futballoztak a hazaiak, közel érezhették az első győzelmet, ám aztán egyenlítettek, majd egy erősen vitatható módon megítélt, a 97. percben értékesített tizenegyessel meg is nyerték a meccset a spanyolok. Egyik mérkőzésen sem vallott szégyent az együttes, de két kanyar után pont nélkül állt.
A Porto elleni dupla összecsapás kínálta eséllyel sem tudtak élni aztán a milánóiak. Portugáliában kikaptak 1–0-ra, és a milánói találkozón is csak egy 1–1-es döntetlent tudtak összehozni. A négy forduló után szerzett egy pont birtokában a szurkolók már el is könyvelték, hogy ezt a nemzetközi szereplést most el kell engedni, és a bajnokságra koncentrálni, hiszen ott az élen állnak. Ám ahhoz képest, hogy a negyedik meccsén is csak az első pontját szerezte meg a Milan, a hatodik, utolsó csoportmérkőzés 29. percében továbbjutásra állt, amikor vezetett a Liverpool ellen, a Porto–Atléticón pedig nem született még gól. Hiszen előtte, az ötödik fordulóban bravúrgyőzelmet aratott a spanyolok otthonában, így kézzelfogható közelségbe került a csoda. Végül mégis csoportutolsóként esett ki, mert fordított a Liverpool a San Siróban, az Atlético pedig győzött Portóban. Mindennél beszédesebb, hogy az utolsó mérkőzésre a már biztos csoportelső Liverpool B-csapattal érkezett Milánóba, de így is magabiztosan nyert. Ez példázta a legjobban, hogy a Milan, bár vezeti a Serie A-t, nagyon-nagyon messze van az európai elittől.

Persze adódik a kérdés: a BL-gén tényleg létezik-e, vagy csupán legenda? Nyilván nem egy idény ad rá választ, jobb éveiben is előfordult a Milannal, hogy nem jutott tovább a csoportból, és persze egyáltalán nem azt jelenti, ha létezik is, hogy mindig sikert garantál a csapatnak. Inkább úgy értendő, többször szerepel jól a Milan a BL-ben, mint ahogy az az aktuális ereje alapján indokolt lenne. És persze a gének sem határoznak meg mindent, sem az emberek életében, sem a futballklubokéban. Sokat számít a szociográfiai környezet, a kulturális közeg, a hagyományok, a szerencse, és még sok minden más.

Közben egyre gyakrabban hallani negatív értelemben is használni a BL-gén kifejezést. A dúsgazdag Manchester City és a PSG már több mint egy évtizede jutott hozzá a kifogyhatatlan pénzes­zsákhoz az arab befektetők révén, mégsem tudták még megnyerni a Bajnokok Ligáját – „nincs meg bennük a BL-gén”, „BL-gént nem lehet vásárolni”, halljuk olykor. De lehet, hogy csupán idő kérdése az egész, és az igazán erős csapatoknak előbb-utóbb kijön a lépés a legrangosabb sorozatban is. A Chelsea-nek kilenc évre volt szüksége az első BL-serleghez Roman Abramovics 2003-as színre lépését követően, és immár kétszeres győztes. A City és a PSG ideje is eljöhet, talán éppen az idén, aztán hosszú időre kibérelhetik a trónt.

Ehhez azonban lehet, hogy szükségük lesz a génkészletükben az örökítő anyag spontán, maradandó megváltozására, amely során új genetikai tulajdonság keletkezik. Vagyis arra a folyamatra, amelyről sajnos túl gyakran hallunk manapság: a mutációra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!