Hely a tetőn – Ballai Attila publicisztikája

A labdarúgó Bajnokok Ligája egymást követő négy napon Lisszabonban zajló egymeccses negyeddöntői számos különleges, sőt esetenként rendkívüli élményt kínálnak. Szerdán a többiekhez képest „szegénylegény” Atalanta vagánysága és a hosszabbítás perceiben a Paris Saint-Germain fordítása az anticipált vesztes és győztes teóriájának ékes bizonyítékát adta. Pénteken a Bayern München kozmikus futballal, nyolc góllal rendezte át világképünket és abban áldozata, a Barcelona helyét. E sorok írásakor, szombat délelőtt még nem tudni, mit tartogat az esti Manchester City–Lyon összecsapás, de a Real Madrid és a Juventus sorsának beteljesítőitől bármi kitelik.

Nálam eddig mégis a csütörtöki RB Leipzig–Atlético Madrid mérkőzésé a pálma, egyvalami, illetve egyvalaki, Gulácsi Péter miatt. A magyar válogatott kapusa a mostani sorozatban csapata mind a kilenc BL-találkozóját végigvédte, a csoportelsőségben, majd az egyenes kieséses szakaszban is kulcsszerepet vállalt. Ez persze csak szófordulat; szokás szerint az hárult rá. A nyolcaddöntő Tottenham elleni oda-visszájában és az Atlético Madrid elleni „egyfelvonásoson” 270 perc alatt egyetlen gólt kapott, azt is tizenegyesből. Még azt sem állíthatjuk, hogy elképesztő bravúrokat halmozott – inkább „csak” védett. Az őt jellemző racionalitással, előrelátással, a játékhelyzetek olvasásával, elővételezésével. Ezért van szüksége a kollégáknál jóval kevesebb bűvészmutatványra; jobbára ott várja a labdát, ahová érkezik. A negyeddöntő elején Yannick Carrasco például keményen odaszúrt egy löketet a rövid sarokra. Láttunk már ilyenből gólt, nem is egyet. Olyat is, hogy a hosszú oldalról átszálló kapus lélegzetelállító röppálya után landolva üti ki a lövést. Gulácsi ehelyett jobbra dőlt, és üzemszerűen hárított. Mint aki tudja, mi következik. Egy tavalyi, hosszas beszélgetésünk alapján úgy sejtem, tudta is.

Azt fejtegette, hogy mivel fizikailag már mindenki képes tartani a tempót, és mintha a nagy egyéniségek is visszaszorulnának, emellett a futballnak nincsenek előre begyakorolt figurái, az a meghatározó, hogy az adott meccsszituációban ki milyen döntést hoz. A hajdani extravagáns, „őrült” kapusoknak leáldozott, most fel kell készülni az adott momentumra, felmérni, hova érkezik a csatár, mi a megfelelő testhelyzet. Konkrét arányt említve úgy fogalmazott, a plusz tizenöt százaléknak, a védésnek is rendben kell lennie, de a lehető legegyszerűbben szólva: a megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot kell csinálni, és nem többet. Ha ez nem sikerül, akkor jöhet a bravúr. Vagy a gól.

Ez az elemzés a stúdióban ülő, értékelésből élő szakértőnek is dicséretére válna, csakhogy e szavak a Bundesliga, így nem túlzás, Európa egy legjobb kapusától származnak. Akinek a teljesítménye ötvözi az elmélet és a gyakorlat tökéletes egységét. Csak így juthatott el idáig, az üzenete pedig: ezzel el is lehet jutni a csúcsra. Ha a sportoló életformának tekinti a hivatását, ha nem érzi úgy, hogy mindent tud, vagy tud annyit, amennyi bőven elég.

Kedden, az RB Leipzig–Paris Saint-Germain mérkőzésen Gulácsi Péter lesz az első magyar labdarúgó, aki BL-elődöntőben játszhat. Illetve beszállhat a sérüléséből visszatérő Willi Orbán is, de ő mégiscsak Kaiserslauternben született, majd ért labdarúgóvá, és a PSG kispadján ott ül Lőw Zsolt másodedző. Mindkettejük története kimeríthetné ezt az egész publicisztikát, ha nem lenne Gulácsi. De van. Azt se feledjük, hogy ha a BL-ben nem is, elődjében, a BEK-ben hasonló magasságban jártak az Aranycsapat klasszisai, Puskás, Kocsis és Czibor madridi, illetve barcelonai hőstetteikkel, sőt a Vasas a Real Madriddal (1958), a Győr a Benficával (1965), az Újpesti Dózsa a Bayern Münchennel (1974) vívott BEK-elődöntőt. Csakhogy dicső elődeink a magyar labdarúgás akkori szintjéről, a hat-hétezer méteren kiépített „alaptáborból” jutottak fel a világ tetejére, Gulácsi viszont völgyből vagy inkább mélyföldről indult.

A legkilátástalanabb hazai futballnihilben, az 1990-es évek közepén ötévesen a BVSC-ben kezdett. Ahogy idézi, mire, mondjuk, labdaszedőként felfogta volna, mit jelent egy első osztályú felnőttcsapat, a klub tönkrement. Addigra azonban már minden elrendeltetett. Hatesztendősen kapuskesztyűt kért és kapott a születésnapjára, már ekkor megtetszett neki, hogy előtte történik minden, átlátja, kontrollálja az egész pályát és a mérkőzést. Hogy ő az utolsó, aki még helyrehozhatja a társak hibáit; az ő bakija viszont menthetetlen, jóvátehetetlen. Ezért sem meglepő, hogy a kapusok „agyasak”, egészen más felelősségi szint az övék.

Maradva a héten Lisszabonban látottaknál, Neymar például gyermeteg módon packázott el lehetőségeket, végül mégis a mennybe ment. Azt is kevesen képesek felidézni, hogy az 1954-es vb-döntőben micsoda ziccereket rontottak el aranylábú fiaink – messze nem csak Tóth Mihály, tanulságos visszanézni –, szegény Grosics Gyulát bezzeg élete végéig kísértették a bekapott gólok, a kimondott és inkább kimondatlan szemrehányások. Miként később a sors- és poszttársakat, Szentmihályit, Geleit, Bicskeit, Gujdárt, Mészárost és a többi kiválóságot.

Gulácsit egyelőre nincs, ami kísértse. És nemcsak azért, mert nem az a típus; agykontrolltanfolyamot végzett, a gyermekkori matekverseny győztese máig pallérozza az elméjét, ehhez mentáltrénert is igénybe vesz. Természetesen neki is akadtak nehéz pillanatai, periódusai. Amikor tizenhét évesen nekivágott Angliának, a Liverpoolnál világsztárokkal edzett, akik egy-egy rossz mozdulata után értetlenkedve néztek rá, a szemükben az volt, mit keres „ez” itt? Négyszer adták kölcsön, a Championshipben folyamatos légiriadó és test test elleni küzdelem volt a kapuja előtt. Ő mindezt a tanulási, érési folyamat részének tekintette, találkozásunkkor lecsupaszított logikával így beszélt erről: „Ezt később a Salzburgnál, a Lipcsénél hasznosítani tudtam, mert készen álltam a kihívásokra. Amikor még nem így volt, nem kaptam meg az esélyt, mondhatom, szerencsémre, mert ha nem éltem volna vele, elfelejtenek. A mai fociban már nincsenek harmadik, negyedik esélyek. Én nem tettem csodákat, csak dolgoztam, szerettem edzeni, csendben maradtam, és tudtam, ha jönni fog az az egyetlen esély, azzal élnem kell. Fairnak érzem, ahol tartok, megdolgoztam érte.”

Kezdve onnan, az iskolában azért figyelt az órákon, hogy délután minél kevesebbet kelljen tanulnia, azzal foglalkozhasson, amit szeret. Alig várta az esti BL-közvetítéseket, de szünetben általában aludni ment, hogy másnap pihenten ébredjen. Azt mondja, nem tett csodát. Látványosakat, egyszerieket, a pillanatnak szólókat valóban nem. Nem hozsannáztak neki, a zuglói kocsmákban és lelátókon nem járta híre, hogy a környéken kapuszseni nevelkedik. A fapados, tönk szélén billegő BVSC-ből azonban eljutott Liverpoolba, majd a Bundes­liga élcsapatába, alapembere a BL-elődöntős Lipcsének.

Mi ez, ha nem csoda? Ha létezik olyan, hosszú távú, életműcsoda. Ötévesen még a Real Madridba vágyott, később, már az MTK-ban úgy módosított: szeretne egy európai topbajnokság csapatának első számú kapusa lenni. Többen bizonyára megmosolyogták. Hibáztak, de mentsük fel őket. Mert összességében hihetetlen Gulácsi Péter története; igaz, egyes elemeiben, hétköznapi történéseiben nagyon is hihető és követhető. Ez lehet az első számú biztatás, a fő üzenet az 1990-es évek BVSC-telepénél sokkal kedvezőbb körülmények között cseperedő futballpalántáknak. Hogy semmi sem lehetetlen, semmire sem kell eleve születni. Na jó, szinte semmire. Mert elismerem, azt hiszem, Puskásnak, Pelének, Maradonának, Messinek mégis születni kell. De Cristiano Ronaldónak talán már nem. Azzá válni is lehet. Persze millióból egynek.

Érdemes onnan kezdeni, hogy a sok felesleges kütyü és hívság helyett kapuskesztyűt vagy labdát kérünk születésnapra, karácsonyra. Mint régen. Azon a Magyarországon, amelyet egykor Futbóliának is becéztünk. Ahol a mindenünk volt a foci.

Amelynek szerencsére vannak még kései leszármazottai, hírmondói. Egyikük kedden védeni fog a BL elődöntőjében. És nem alussza már át a második félidőt.