Betyárbecstelenség és becsület – Ballai Attila publicisztikája

Az elmúlt másfél hétben, fogalmazzunk így, élénk visszhangot váltott ki a Vasas futballcsapatának európai kupaszereplése, de a hazai visszavágón beszedett sima 0–3 felért egy félhivatalos felmentéssel. Az együttes gyorsan megnyugtató hátrányba került, majd közbizalom-erősítő vereséget szenvedett; igazolta, hogy sokszor nem a szándék, hanem „csak” a képesség hiányzik a sikerhez, manipulációtól mentesen, magától megy ez így.

Erről ennyit, nem akarok poénkodni, még kevésbé áll szándékomban bántani a magyar labdarúgást. Hiszen hajdan, amikor még azt a szép, ellenállhatatlan arcát mutatta, menthetetlenül beleszerettem, és kiszeretni soha nem fogok belőle. Ráadásul a nemzetközi, számos sportágat behálózó, körbefonó fogadási hálónak a közvélemény – és részben a hatóságok – szemében a foci szinte egyedüli vétkese és áldozata. Igaztalanul az.

Ugyanakkor minden érintettnek és nem érintettnek, magát és klubját esetleg éppen érinthetetlennek gondolónak vagy mondónak szomorúan el kell fogadnia, hogy ha manapság egy csapat a 88. percben idegenben 3–1-re vezet, majd öt perc alatt úgy kap három gólt, hogy játékosai közben előrefutnak, és nem rendeződnek vissza, ahelyett, hogy sáncokat ásnának a saját tizenhatosukra – néhányan, nem kevesen fintorogni kezdenek.

Ez nem a konkrét szituációnak szól, és nem is ítélet. Azt kizárólag az illetékes szervek alkothatnak, mérlegelve minden ismert tényt, racionális alapon. A gyanú azonban, fájdalom, zsigerből jön, ezért irracionális. Ráadásul statáriális is. Pont az a legrosszabb benne, hogy egyszer csak felhorgad, és ha akarsz, akkor sem tehetsz ellene.

Onnantól gyanakszol. A sport lényege, fő vonzereje pedig a váratlanság, a meghökkentő bravúr és baki lenne; az a legkártékonyabb, a legmérgezőbb ebben az egészben, hogy amiért egykor tűzbe jöttél és meccsre mentél, attól most lefagysz, és otthon maradsz. Nem hiszed el, hogy a parádés cselsorozat, a kapitális öngól a dicsőséges véletlen műve. Lassan mindenütt ármányt sejtesz. Amikor a látszat csal, akkor is azt vélelmezed, más teszi azt. Készakarva.

Ezért sajnáltam az elmúlt napokban különösen a Vasast, ha legjobb szándékai és képességei bevetésével esett ki az Európa-ligából. Mert a vele szemben megfogalmazott kétely nem ötpercnyi játékból, hanem az elmúlt évek, évtizedek a Vasashoz egyáltalán nem köthető tapasztalataiból táplálkozott. Személyes élményekből, hallomásokból, no meg az olyan információkból, mint amikor az Europol 2013 februárjában bejelentette: egy nemzetközi bűnszervezet a gyanú szerint az Európai Unió országaiban mintegy 380, míg Európán kívül további 300 futballmérkőzést bundázott meg.

Letaglózó számok és történetek. Az is az volt, amikor néhány évvel ezelőtt gyerekkori cimborám, aki később talajt fogott, azzal hívott fel: tegyem meg az egyik NB I-es meccset 4–4-re, annyi lesz a végeredmény. Arra kértem a srácot, szinte még reggel lévén, ne igyon többet, aztán estére én bódultam el. Az „összecsapás” ugyanis, láss csodát, 4–4-re végződött, és ehhez az is kellett, hogy a vendégek az utolsó percben büntetőt hibázzanak. A hazaiak trénere, ízes beszédű, józan gondolkodású tanárember nem sokkal később önszántából távozott, és amikor egy beszélgetésünk során felemlegettem neki azt a mérkőzést, nem habozott rávágni: „Azért is mentem el, mert majdnem infarktust kaptam.”

Ettől kell megóvni magunkat, egymást és a sportot. Mert nem is a 4–4-en döbbentem meg elsősorban, hanem azon, hogy ha az is tudott róla, akitől a tippet kaptam, akkor mi mehet itt, és milyen körben?

Persze tudtuk, utóbb már néhány beavatott sem titkolta, hogy stiklik mindig is voltak. Megegyeztek a fordulatos döntetlenben, 3–3-nál 80 ezer néző ájuldozott a Népstadionban, aztán nem egészen értették, hogy amikor az utolsó percben a középpályás harmincról bődületes pipát lő, 4–3-ra alakítva az állást, miért nem ünnepli senki, és miért kap a fejéhez ő is. Mert a Keleti környékére akarta kirúgni a labdát, de nem sikerült.

Szóval a bunda öröktől fogva létezik, többször próbáltak is fellépni ellene, de sohasem általános érvénnyel és hosszú távú hatékonysággal. Nem is lehet. Egyrészt, mert egyetlen sportági vezérkar sem nyomozóhatóság, titkosszolgálati módszerek bevetése nélkül bajos is beszerezni a közvetlen bizonyítékokat, másrészt az emberiség történelme nem ismer olyan bűntettet, amelyet az elrettentés eszközével végérvényesen sikerült volna kiirtani. Még kerékbe törés, felnégyelés árán sem.

Pedig azokban az időkben valamivel nagyobb volt a tét, legalábbis abban a tekintetben, mit veszíthet az elkövető. Napjainkban azonban minden korábbit messze felülmúl a „mit nyerhet” kalkuláció. A sportolónak ugyanis újabban megadatik az, ami talán egyetlen más szakma, hivatás művelőjének sem: nagy összegben fogadhat olyan események végkimenetelére, bekövetkeztére, amelyek tőle függenek.

Nehéz beleképzelni magunkat e szituációba, e kísértésbe, de érdemes. Ha a taxisofőr hússzoros pénzt kereshetne azzal, hogy eltalálja, melyik fuvart hány perc alatt teljesíti, ha az újságíró hasonló hozadékkal „tippelhetné meg”, hogy a következő cikkében hány kérdőmondat szerepel, vajon mennyivel nőne hazánkban és a világon az egy főre eső kisördögök száma?

A labdarúgó természetesen egy fikarcnyival sem esendőbb, becstelenebb ember- és sporttársainál. Ellenkezőleg, csalni a futballban a legzűrösebb, pusztán azért is, mert itt a legnagyobb a csapatlétszám. A legtöbb cinkost kell bevenni, tehát a legvalószínűbb, hogy valaki elrontja vagy kidumálja a svindlit.

Az egyéni sportágak ehhez képest aranybányák lehetnek. Hirtelen, szett közben, nyerő állásban megsérülő teniszezőkről közszájon forognak sztorik, de rövid pályás úszóviadalon is megéltem már olyan végzetesen elrontott fordulót, amellyel a favorit az elődöntőben kiesett – és ezt az egyik tréner bemondta előre. Vagy említsem azt a remek pólósból lett sikeres vízilabda-játékvezetőt, aki lazán elsétált fogadni az általa dirigált meccsekre; még a látszatra sem ügyelve, hogy mondjuk az anyóst küldje maga helyett?

Célom nem a parttalan vagdalkozás, hanem a felhívás a közös felelősségre. Mondani sem kell, sportolók, sportvezetők, szurkolók, fogadók között milyen túlnyomó többségben vagyunk becsületes, normális lények. Olyanok, akiknek a legfontosabb a nyugodt alvás. De éppen eszement korunk figyelmeztet minket arra nap mint nap, hogy ha tízezren jelennek meg egy koncerten, és csak egyiküknél van bomba, az már tragikusan rossz arány.

A harmadik évezred élsportjára – nem leselkedő, hanem – rátört két legsúlyosabb veszélyforrás a dopping és az eredmények manipulálása. Ám még e kettő között is óriási a morális különbség: a doppingoló megengedhetetlen eszközzel növeli saját teljesítményét, és tör így győzelemre, a csaló ellenben ugyancsak megengedhetetlen eszközzel fogja vissza maga és csapata produkcióját, hogy kikaphasson.

Ha effélét látunk, sejtünk, észlelünk, a magunk korlátozott eszközeivel igyekezzünk tenni ellene. Hogy a klubelnök merészeljen magyar edzőt alkalmazni, magyar játékost igazolni, hogy legyen kedvünk, hitünk bekapcsolni a tévét, kizötyögni a stadionba, hogy ha a hajrában az egyik fél megtáltosodik, jó szívvel őt magasztaljuk, ne az ellenfelét sarazzuk.

A hétköznapi élet is naponta, percenként szüli azokat a helyzeteket, amelyek ellen azért nem lépünk fel, mert azt gondoljuk, ez a betyárbecsület. Miközben a helyes kifejezés a betyárbecstelenség lenne. Ilyen szó persze nincs, de ilyen érzés, alapállás van.

Ideje leszámolnunk vele.