Nézzetek a táblára! – Deák Zsigmond publicisztikája

Ki a labdarúgó Aranylabda első nem európai nyertese? Ki Libéria köztársasági elnöke?

A válasz mindkét – egymástól távol álló – kérdésre ugyanaz: George Weah. Bizony, a korábbi kiváló afrikai csatár futballtudása mellett annak is köszönhette az 1956-ban alapított patinás díj elnyerését, hogy 1995-ben megváltoztak az odaítélés szabályai, a jelöltnek már nem kellett európainak lennie, elég volt csak az öreg kontinensen játszania (2007-től ez a kitétel is megszűnt). Weah a csúcson lévő AC Milanból jutott el az egyik legnagyobb szakmai elismerésig, majd utána – amolyan levezetésként – megfordult még a Chelsea-ben, a Manchester Cityben és az Olympique Marseille-ben is.

Visszavonulása után Miamiban telepedett le, üzletviteli diplomát szerzett, 2005-ben pedig elfogadta hazája politikai ellenzékének felkérését az elnökjelölti pozícióra. Veszített, csakúgy mint 2011-ben, igaz, ellenfél is volt a pályán, a véres polgárháborút megszüntető, Nobel-békedíjas Ellen Johnson-Sirleaf. A harmadik „helyzetét” aztán már kihasználta (a gyepen hatékonyabbnak bizonyult), s tavaly karácsonykor Weah-t elnökké választották Libériában. Számára otthonos helyen, a monroviai nemzeti futballarénában iktatták be január végén, telt ház előtt. „Sok évet töltöttem el életemben stadionokban, de ilyesmit még sosem éreztem” – fogalmazott meghatottan. A labdarúgóként világszintre jutó Weah hatéves hivatali ideje alatt bizonyíthat politikusként.

A téma tehát a sport és a politika, avagy a politika és a sport. Itt még mindegy a sorrend, de összevonva egy szóvá már nem: az a meghatározás létezik, hogy sportpolitika – az állam vagy más politikai, közigazgatási egység, szervezet, szövetség sportcélú szándékait, terveit és tetteit értjük ezen –, de olyan nincs, hogy „politikasport”. Ha lenne, valami ilyesmit jelentene: politikai célból (is) sportolni – s néhány évtizedes időutazással máris megérkeztünk az egykori kommunista blokkba, ahol fontos volt ennek a berendezkedésnek a magasabbrendűségét hirdetni minden területen, így a versenypályán is. Az eszköz (például a dopping) nem számított, csak az eszme. A „politikasport” enyhébb fokozata a sport, a sportesemény politikai célú felhasználása; a libanoni, a szír vagy a katalán futballválogatott fellépése manapság felér egy kinyilatkoztatással, egyértelmű véleménynyilvánítással, nem beszélve az amerikai himnusz alatt vigyázzállás helyett térdelő NFL-játékosokról.

Sportpolitika, sportpolitikus – eddig stimmel, ugye? „Politikasport, politikussportoló” – itt már nem árt az újabb magyarázat. Az előző gondolatmenetből kiindulva azt nevezhetjük így, aki politikai okokból sportol, de azért az ilyesmi tiszta esszenciájában nemigen jellemző. Marad egy másik értelmezési út, a sportolóból lett politikus, s így máris logikussá válik Weah „president” emlegetése. Mégis, ő és volt sporttársai mi okból adják a fejüket ilyesmire, s mire mehetnek ebben a számukra idegen közegben? A miértre a választ Jo Nesbø, a világhírű norvég krimiíró Kísértet című művében árulja el Isabelle Skøyen, az oslói városháza ambiciózus és csinos tanácsosi titkára Harry Hole exnyomozónak: „A politika a hatalomszerzésről szól, ezért késznek kell lenni a versengésre.” S ki állhatna készen leginkább a versengésre, mint egy volt versenyző?

Hiszen ő sok mindent magával hozhat az aktív pályafutásából, például a kitartást, a kudarctűrő képességet; Weah ugye kétszer könnyűnek találtatott hazája elnökválasztásán, de harmadszor is belevágott, s jól tette. Nekünk, magyaroknak szintén volt exsportoló köztársasági elnökünk, Schmitt Pál. A kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó szerepének elemzésekor nehezen kerülhető el az aktuálpolitikai állásfoglalás, ami viszont nem célja ezen írásnak. Annyi nagy általánosságban leszögezhető, hogy Schmitt sportolóként és sportvezetőként olyan hiteles személyiséggé vált saját szférájában, hogy a legerősebb nagypolitikai fuvallat sem volt képes kifújni onnan. A Magyar Olimpiai Bizottság éléről is vissza akarták hívni 2006-ban, de hiába, az elfogadottsága metaforáját pedig az jelentette, hogy a szegedi kajak-kenu világbajnokságon Kammererék felhúzták magukkal a dobogó tetejére. Politikusként többek között az Európai Parlament alelnöke, majd államfő lett, utóbbi posztjáról azonban 2012-ben kénytelen volt lemondani a doktori disszertációjához kapcsolódó plágiumügy miatt. Kint, „idegen pályán”, a nagypolitikai játszmák közepette már senkit sem érdekelt, mit ért el korábban a páston, majd sportdiplomataként, itt nem volt meg a bizalmi tőkéből font védőháló, ami fent tartotta volna. Ám azóta is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, a MOB tiszteletbeli elnöke, beválasztották a Nemzet Sportolói közé, túl a 75. születésnapján aktív életet él, megkerülhetetlen személyisége a magyar sportnak.

George Weah még csak most próbálkozik azzal, amin Schmitt Pál már túljutott, s világszerte számos olyan egykori versenyzőt találunk, aki politikai pályára lépett. A lökésben világbajnoki ezüstérmes súlyemelő, Marcus Stephen a kis szigetország, Nauru elnöke volt 2007 és 2011 között, a brazilok legendás futballcsatára, Romário jelenleg Rio de Janeiro szövetségi szenátora, az ukrán nehézsúlyú ökölvívócsillag, Vitalij Klicsko Kijev főpolgármestere, a még mindig aktívan bokszoló Manny Pacquiao szenátor a Fülöp-szigeteken, a volt NBA-sztár amerikai kosaras, Kevin Johnson 2008 és 2016 között Kalifornia állam fővárosa, Sacramento polgármesteri székében ült, s a sor még hosszan folytatható. Itthon hasonlóképpen, hiszen például az önkormányzati terepre kerülő tornász olimpiai bajnok, Borkai Zsolt, a korábbi kosaras Szalay Ferenc és Bebes István Győr, Szolnok, illetve Körmend városának első embere. Utóbbi kettő esetében nyilvánvaló, hogy egy, az adott sportágért élő-haló településen könnyebb egykori kiválóságként megszerezni az emberek bizalmát, mondhatjuk, komparatív előny a sikeres sportmúlt. Abban pedig nehezen találhatunk kivetnivalót, ha a mindenkori fő állami sportirányító szervezet első embere (jelenleg államtitkára) – párthovatartozástól függetlenül – magas szinten versenyzett valaha; Simóka Bea öttusázóként, Ábrahám Attila kajakosként, Czene Attila és Szabó Tünde úszóként.

A sportolóból lett politikusok sikerének általános receptjét azért nehéz megtalálni, mert ezen a területen messze nem egyértelmű az eredmény(esség),legalábbis annak értelmezése. Nincs az a választás, esemény, történés, amit a különböző pártok,szekértáborokne tálalnának annyiféleképpen, ahányan vannak, a sportban viszont legalább még világosan él a „Nézzetek a táblára!” szurkolói rigmus igazsága: ez avégeredmény, és kész.Ha a siker e fura relativitásával nem tud megbarátkozni a korábbi sportoló, semmiképp se lépjen politikai pályára, mint ahogy azt is el kell viselnie, hogy – akár joggal, akár nemtelenül – folyamatosan támadják majd riválisai. Előzőleg ott volt az edzés, a felkészülési időszak, akkor is kellett ugyan szenvednie, de biztos lehetett benne, hogy legalább senki semtámadja le, most viszont mindig és mindenhonnan érkezhet a pofon. Ráadásként azt a kockázatot is mérlegelnie kell, hogy versenyzőként mindenki kedvence lehetett, politikusként viszont óhatatlanul megosztóvá válik.

Cserébe a sportmúlt, mint említettük, jól jön az érintettnek az ismertség terén, másrészről a pártok számára szintén kedvező lehet „bevonzani” népszerű exversenyzőt. Ám önmagában ez még nem elég, hamar kiderül, ha az illető csupána múltjára alapoz, míg a jelent és a jövőt üresen hagyja. Szintén előny az a széles kapcsolati tőke, amelyetaktívpályafutása során alakítki asportoló, és amelynek „utóhasznosítása” fél választási győzelemmel ér fel.A másik felét azért össze kell hozni, s ha az ember az árnyékos oldalra áll, ha rosszul méri fel az erőviszonyokat, nincs lehetősége a jövő héten, a következő fordulóban (viadalon, meccsen) javítani. Legfeljebb négy év múlva…

Manapságitthon többsportágban dolgoznak azona vezetők, hogyéletpályamodellt nyújtsanak a versenyzőknek, átsegítve őket az élsportolói létből a civil szférába. A politikai karrier lehetőségét még egyikük sem említette meg.Talán nem véletlenül, hiszen ennek a foglalkozásnak világszerte jellemzően negatív felhangja ellentétben áll a sportoló általánosan pozitív megítélésével.Charles de Gaulle szerint a politika komolyabb dolog annál, mintsem hogy a politikusokra lehetne bízni – de akkor kikre? Az legalább egyértelmű, hogy a sportot nem űzheti más, csak maga a sportoló.