Gőzgép vagy labda? – Ballai Attila publicisztikája

Amikor azt olvasom, hallom, hogy a magyar konyhának, paprikának, bakának, szurkolónak nincsen párja széles e világon, egyszerre önt el némi melegség és kétely. Mert milyen alapon és mérce szerint lennénk különbek bárkinél is? Ezért is hitelesebb, bizsergetőbb, ha más mondja, más érzi, amit mi esetleg magunkról gondolunk. Például Clayton Beddoes, az olasz jégkorong-válogatott szövetségi kapitánya, a budapesti világbajnokságon a mieinktől elszenvedett vereség után: „Az egyik legfontosabb tényező a magyar szurkolótábor volt, amely fantasztikus hangulatot teremtett, még nekünk is tetszett volna, ha a magyar csapat nem ebből merített volna erőt…” Ezt nem is kell fokozni – de éppenséggel lehet. Amikor jégkorongozóink a modern időkben először szerepeltek a „nagy” vb-n, 2009-ben Svájcban, a kanadai hokisok is azt nyilatkozták a drukkereinkről, legszívesebben hazavinnék őket. Pedig a kloteni meccs nem tartogatott izgalmakat, katarzist, hiszen 9–0-ra kikaptunk.

Csakhogy nálunk, nekünk nem feltétlenül az számít, ki győz. Inkább az, kit ítélünk érdemesnek a győztes szerepére. Ezért éltetjük oly sokszor – a sportban egyébként idegen módon – vesztes csapatainkat is. Mert a tartás, a ragaszkodás, a lelkesedés elsősorban nem külső tényezőkből, eredményekből fakad, nem is azokban tükröződik; inkább belülről jön. És különféle válogatottjainknak mintha a hívei, a rajongói is válogatottak lennének. Mint az alábbi példákból kitűnik, nagyon sokat tudnak adni, de nagyon sokat – egyesek szinte életük értelmét – kapnak is. Hiszen egy bálvány, egy klub, egy válogatott iránti rajongás, mint minden pozitív érzelem, hosszú távon csak kölcsönösségi, viszonossági alapon működhet.

Mielőtt azonban az idealizálás látszatát kelteném, elárulom, életem leglidércesebb külföldi utazása egy szurkolói buszhoz, egy belgiumi klubmérkőzéshez kötődik. A társaság egy része a budaörsi benzinkútnál került folyékony halmazállapotba, onnantól parkolónként kellett megállni üríteni, a fiúk Ausztriában, az út mentén, fényes nappal trágyáztak meg egy komplett veteményt, majd Németországban szisztematikusan kifosztottak egy benzinkút melletti éjszakai boltot; amikor szerencsétlen eladó arra panaszkodott, hogy még a díszpárnát is ellopták, és ezt felróttam utastársaimnak, egyikük azt felelte: „Hazudik, a díszpárnát pont ott hagytuk.” Belgiumban, a találkozó színhelyén egy-két öntudatlan alak is lezuhant a buszról, de mivel őket is beengedték a stadionba, a meccs alatt, a viszonylag jó levegőn kialudták magukat, és már indultunk is haza, hasonló koreográfia szerint.

Szóval tudom, láttam, látom eleget, van ilyen is. De komolyan gondolom, hogy a válogatottak szurkolóinak jelentős része ugyancsak válogatott. Az, hogy valaki a nemzet csapatához szegődik, arra áldozza pénzét, idejét, emelkedettebb lelket és elmét feltételez. A 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság ennek fényes bizonyítékát adta. A sors igazságtalansága, gonosz fintora, hogy futballunk tündöklésének évtizedeiben egyszerű állampolgárként gyakorlatilag lehetetlen volt messze idegenbe, nyugatra utazni. Svájci, angliai, spanyol, dél-amerikai lelátókon a magyar tábort a helyi külképviseletek munkatársai és a burokban élő diplomatagyerekek mellett néhány megbízható és éber elvtárs alkotta. Bezzeg onnantól, hogy mehettünk, nem volt már hova, kiért, miért. Egészen tavalyelőttig. Akkor viszont hosszú esztendők kényszerű önmegtartóztatása fordult át össznépi eufóriába. Bordeaux-i szemtanúként meggyőződésem, hogy az osztrákok elleni meccset – az elsőt, midőn honfitársaink szabadon indulhattak labdarúgó-világversenyre – lélekben már a himnuszok és a bemutatás végeztére megnyertük. Másodszor, Marseille-ben játékosaink nem ok nélkül jöttek ki a gyepre sétálgatni több mint egy órával a kezdőrúgás előtt; nem a pályára voltak ők kíváncsiak, hanem a lelátóra. Nem tudtak betelni azzal a számukra szokatlan érzéssel, hogy szeretik őket. Az a varázslatos két hét megmutatta, amit mindig is vallottam: a legfelemelőbb és leghatékonyabb ösztönző a vágy, hogy örömet szerezzünk az embereknek.

Kézilabdában ugyanezt gyakrabban megtapasztalhatjuk. A Bajnokok Ligája szavazásain a leghangulatosabb csarnok címet rendre a Veszprém Aréna nyeri, de e tekintetben legmaradandóbb élményem a női válogatotthoz fűződik. Illetve azokhoz a különösen válogatott drukkerekhez, akik a földgolyó másik felére, a pekingi olimpiára is elkísérték őket. Történt ugyanis, hogy az oroszoktól és a dél-koreaiaktól elszenvedett kilenc- és tizenegy gólos vereség után játékosaink testben és lélekben megtörten kóvályogtak lefelé a pályáról, amikor a lelátóról egyszer csak a szituációtól egészen idegen, döbbenetes rigmus hangzott fel. „Szeretünk benneteket!”, zúgott több száz, talán ezer torokból. Én is megindultan álltam a pálya szélén, és ha nem látom, soha el nem hiszem, pedig e két varázsszó azonnal hitet és hevületet plántált a lányokba. A leszegett fejek felemelkedtek, a tekintetek csillogóvá és fátyolossá váltak, és mintha a csatába indulók esküdtek volna, úgy hangzott a fogadkozás: értük kell győznünk! Együttesünk a következő mérkőzésen, a kieséses negyeddöntőben ihletett állapotban kézilabdázva 34–30-as diadalt aratott az aranyvárományos Románia felett.

A sportoló leginkább azzal szolgálhatja meg a felé áradó, feltétlen rajongást, hogy inaszakadtáig küzd, megkísérti a lehetetlent, és ha a képességekben nincs döntő különbség, ez sokszor elegendő a sikerhez. Ennél személyesebb hálára, köszönetre ritkán kínálkozik alkalom. Kivételes eset volt a 2000-es női kézilabda Eb bukaresti végjátéka utáni ünneplés, melynek csúcspontján Farkas Ági azzal hozta át a rendőrsorfalon a magyar csapathoz a székely szurkolókat, hogy kijelentette: „Jöhetnek, hozzánk tartoznak.” Aki látta e mondat által kiváltott hatást, csak a tekinteteket, az soha nem felejti.

Jenőé, a kolozsvári asztalosé örökre előttem marad. Ő az a típus, aki mindenét odaadná a sportért, de így is jó üzletet köt, mert úgy érzi, mindent meg is kap tőle. Amint kiderült, hogy Románia rendezi a 2000-es kontinenstornát, főnökénél előre kikötötte, hogy az év decemberében elmehet két hét szabadságra, továbbá azt kérte, fizetése egy hányadát tartsák vissza, különben elköltené, és majd egy összegben, az Eb-rajt előtt adják oda neki. Így is lett, és megérte, mert a magyar válogatott „arannyal fizetett” az áldozatért.

Ezt az életérzést, spontán életfilozófiát, hogy érdemes kizárólag a sportért, azaz ott a futballért élni, általánosan, „néplelki” szinten Brazíliában ismertem meg. Jó, egy kis napfény, tenger és zene sem árt, de elég egyetlen labda és gatya – amelyben fürödni is lehet, gyorsan szárad, a Copacabana homokjában cipő nem is kell, mezítlábas a játék –, és máris „gömbölyű” a világ.

„Szájmoné” is az volt. Látszólag nemigen volt semmije, senkije. Az értelmileg erősen fogyatékos, kortalan férfihoz szűkebb és tágabb környezetéből alig jutott el inger, a Szépművészeti Múzeumhoz vagy a Balatonra biztosan nem talált volna oda. De a Ferencváros és egy időben a BVSC utolsó utáni labdarúgóját is névről ismerte, a kézilabdásoknál az utánpótlást is, az ország legeldugottabb zugában rejtőző pályákat és csarnokokat is bejárta, ha éppen ott játszottak a kedvencei. Ez adott értelmet az életének, ezért volt érdemes felkelnie reggel, ez tett különbséget hétköznap és hétvége között.

Úgyhogy amikor arról folyik a vita, mi az emberiség legnagyobb találmánya, a kerék, a gőzgép vagy bármi más, én a labdát sem zárnám ki.

A labda ugyanis, számos egyéb csoda mellett, képes elválasztani egymástól szegénységet és nyomort. Pedig gyakran szinonimaként használják e két szót, ám ez óriási tévedés. Előbbi pusztán közgazdasági, pénzügyi kategória, utóbbi viszont a pozitív érzelmek, nekibuzdulások, vágyak hiányát, a céltalanságot, a kilátástalanságot jelenti. Így aki a sportot szereti, aki vérbeli szurkoló, az nyomorult eleve nem lehet.

Már csak ezért is érdemes ma a helyszínen végigüvölteni a magyar–brit hokimeccset. Mert akkor minimum a lelátón és a lelkekben biztos a győzelem.