Duma, színház – Deák Zsigmond publicisztikája

Szerény amatőr felvétel egy rozoga bokszringről, benne egy nagy, tetovált kopasz fickó kesztyűzik egy hozzá hasonló frizurájú (pontosabban frizura nélküli) kicsi, kerekded emberrel. A nagy nekiesik a kicsinek, veri, mint a cimbalmot, a kicsi hátrál, és védi magát az ütészáportól, aztán finoman fejre, majd keményebben testre odavág ballal, s a nagy már térdel is, a máját masszírozva. Mindössze hét másodperces videó, mindennel együtt a meccs sem több fél percnél. Mondhatnánk, Dávid és Góliát küzdelme zajlott modernebb köntösben, de bizony több annál, hiszen épp nemes elégtételt láttunk, amit egy internetes zaklatón vett a sértett.

A konkrétumokra térve, a WBA profiboksz-világszervezet volt kisváltósúlyú bajnokát, Gavin Reest az utóbbi időben folyamatosan trollkodta egy férfi, bizonyos Danny Slug a közösségi médiában. Ebből lett elege a pályafutása végeztével szépen kikerekedő walesi exbunyósnak, aki – bár az utóbbi négy évben csak egyszer lépett szorítóba, s hivatalos profi pályafutását több mint hat esztendeje befejezte – kihívta egy meccsre a nagyszájú kommentelőt. Annak is volt vér a pucájában, hiszen látható fizikai fölényére apellálva vállalta a nevét és a küzdelmet is, vesztére. „Danny Slug gondolkodjon, mielőtt megint kinyitná a száját! Bírja még az öreg!” – írta ki a bizonyító erejű videó alá az egyébként csak negyvenéves Rees a diadalát követően.

A tanmesébe illő igaz történet tanulsága többrétegű. Egyrészt ott van Dávid és Góliát már említett klasszikus esete, amely szerint nem a méret a lényeg, avagy kicsi a bors, de erős. Danny Slug (utóbbi beszédes név, a jelentése meztelen csiga...) magas, kigyúrt, jellegzetes izomagyú fiatalember, gondolta, a szóbeli abúzus után majd a tettek mezején is lerendezi a „kerti törpét”. Másként alakult, mert – s ez egy újabb megfontolandó tézis – az ökölvívás is egy szakma, olyasmi, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Slug viszont épp ezt felejtette el, vagy inkább meg sem jegyezte, amikor odaállt bunyózni Reesszel.

Előfordult már ilyesmi a világtörténelemben, magam is tanúja voltam, hogy valaki hasonló amnéziában szenvedett a meccs előtt – ő azonban utána is egy kis ideig. A 2003-as amatőr ökölvívó-világbajnokságra Bangkokba utazó magyar válogatottban helyet kapott Hidvégi György, akit az édesapja és az öccse saját költségen elkísért a thaiföldi fővárosba. Az öcsi korábban pufi gyerek volt, innen jött a beceneve (Bója), ám ennek addigra nyoma sem maradt, megnőtt, megemberesedett, és alaposan kigyúrta magát. Olyannyira, hogy a bátyjával ellentétben (aki tényleg jó versenyző volt, amatőrként junior Eb-dobogós, profiként a kisebb WBF-szervezet cirkálósúlyú világbajnoka) gyakorlatilag nulla bokszmúlttal a háta mögött, néhány sörtől felbátorodva kihívta egy baráti pofozkodásra a német válogatott magyar származású edzőjét, Sziszit. Fogalma sem volt róla, hogy a jópofa kopasz tréner, aki a mi szép nyelvünkön leginkább csak köszönni és káromkodni tudott, nem más, mint a Kolozsvár melletti Alparéten született Valentin Silaghi, román színekben olimpiai bronz- (1980) és Eb-ezüstérmes (1979) kiválóság! Csak azt látta, hogy egy ötvenhez közeli öregedő, pocakos manus, el is büszkélkedett neki a nem létező juniorbajnoki címével, így viszont elérte, hogy Sziszi komolyan vegye a csatát. Felmentek a hotel tetejére, kesztyűt húztak, a fater mérte az időt, a báty vezette a meccset, Sziszi pedig a kezdő gong után pár másodperccel merevre ütötte fej KO-val szegény Bóját. „Hülye vagy, nem is tud bokszolni a gyerek!” – vonták felelősségre a családtagok Silaghit, aki jogosan válaszolta: „Akkor minek engedtétek kiállni velem? Azt mondta, hogy junior aranyérmes!”

Hát igen, ez kicsit olyan volt, mint amikor a világbajnoki címmérkőzések előtt a felek kölcsönösen óriási verést ígérnek egymásnak verbálisan, a kötelek között aztán az egyik ezt nem adja, hanem kapja, majd mehet haza zúgó fejjel, monoklival és a skizofrén helyzet feldolgozásának nehéz feladatával. Maradjunk is ennél, az elmezavarnál, avagy kóros mentális állapotnál (hiszen ezt jelenti a skizofrénia) – mert hitem szerint a kommentelés kicsit ilyen, főképp, ha a konkrét ember a kitalált bejelentkező név mögötti ismeretlenségben marad. Természetesen az élet minden területén és minden témában előfordul az ilyesmi, nemcsak a sportban, s bizony az emberi természet – legalábbis egyes emberek természete – már csak olyan, hogy szeretnek kajánul odamondogatni, felelősség (pontosabban a felelősségre vonás lehetősége) nélkül, a közösségi médiában dívó véleménynyilvánítási mód és szokás pedig egyenesen felhívás a keringőre... Hiszen nem minden rosszindulatú kommentelőt üt ki testen egy pocakos emberke, pedig felhívnám az internetes platformok működtetőit erre a frappáns szankcionálási lehetőségre a letiltás vagy törlés helyett-mellett.

S itt még az úgynevezett szurkolói attitűd sem játszik, amely szerint a drukker fizet a jegyért, cserébe azt mond és ordít, amit akar (feltéve, hogy nem ütközik törvénybe). Itt fizetni sem kell vagy különösebben félni a lelepleződéstől. No de mit tegyen az agressziót elszenvedő? Nem mindenki volt világbajnok bokszoló, hogy ily módon elégtételt tudjon venni, s egyébként sem jellemző, hogy a trollkodó előbújjon a klaviatúra vagy az érintőképernyő mögül. Visszaírni? Nagy valószínűséggel csak olaj a tűzre, jellegzetes kabátlopási ügy, amely hatalmas internetes hullámokat vethet. Ha meg nem reagálunk, csendben maradunk, az igazságérzetünk szenved el nehezen gyógyuló sérüléseket, valamint egyáltalán nem biztos, hogy ettől a gyalázkodó leáll, lehet, hogy inkább magabiztossá válik.

Hozzáteszem, a pályán sem könnyű eldönteni, melyik megoldás a követendő. Éric Cantona, a Manchester United francia legendája negyedszázada, 1995 januárjában emlékezetes módon mellbe rúgta az okvetetlenkedő („Takarodj haza, de mocskos gall!”) és óvatlan Crystal Palace-drukkert, ami férfias, de nem túl szép megoldás. Méltó büntetést is kapott érte: 120 óra közmunkát testi sértésért, nyolc hónapos eltiltást, klubjától és az angol futballszövetségtől összesen harmincezer fontos pénzbírságot. Visszafogottabb hazai példaként Ebedli Zoltán egy hetvenes évekbeli Fradi-meccsen fizikai inzultus helyett verbálisan múlta felül a neki beszólót: „Hány sört ittál ma, Zoli? – Anyáddal hármat, te köcsög!” – zajlott a nagy derültséget kiváltó épületes szóváltás. Ha már a cserépedényt említettem... A játékvezetést is kipróbáló kollégám mesélte, ő egyetlenegyszer szegte meg azt az aranyszabályt, hogy a bírónak tilos meghallania, amit a nézőtérről kiabálnak neki. Amikor arról értesítették a korláton túlról, a felesége éppen a meccs alatt pajzánkodik valaki mással, visszaszólt, hogy nincs is felesége. „Köcsög, köcsög!” – zúgott fel erre a kórus, szlengben utalva a nemi irányultságára.

Összességében talán az a legjobb megoldás, legalábbis a sportban, ha a névtelen, gyáva, rosszindulatú megjegyzésekre (akár a nézőtérről, akár a világháló bugyraiból érkeznek) tettek, eredmények, sikerek, cselek, gólok formájában jön a válasz a pályáról, a küzdőtérről. Szoboszlai Dominik számos internethuszár zsargonjában csak „zselés hajú hülyegyerek”, ám amikor beveri az éppen esedékes szépségdíjas góljait (legutóbb hármat a Sturm Graz–Salzburg osztrák bajnokin), akkor ezek a mocskos szájú hősök valahogy eltűnnek a közösségi felületről. Nem kétséges, majd előkerülnek, ha a fiúnak épp kevésbé megy a játék, de addig is sokkal kellemesebb inkább a Milan-szurkolók kommentjeit olvasni, amelyekben azt írják, hogy szívesen látnák csapatukban a magyar tehetséget.

Így is lehet.