Évek között sítalpakon – Csinta Samu publicisztikája

BÁR MIFELÉNK pillanatnyilag csak némi piszkos nyoma van a hónak, ilyentájt a normalitás állapotaként kezeljük az immár minden szegmensében dübörgő síszezont. Gyermekkorunk telei ugyan csak ritkán köszönnek vissza – és ez a szélsőséges kilengéseket leszámítva beláthatatlan ideig így is marad –, a technika fejlődésével gyakorlatilag kiváltható a természet általunk is előidézett szűkmarkúsága. Legfeljebb a látvány illúzióromboló, fakó növényzet veszi körül a pályát, a röppályára induló síugró valami sötét semmi felé tart, de aztán a leszálló ágon megjelenik alul a jótékony fehér. Szóval igazából alig van akadálya a szezon megrendezésének, az előállítás megnövekedett költségei drágábbá teszik ugyan a mutatványt, de pánikra csak ritkán adódik ok.

Szóval meg lehet szokni a dolgot, meg amúgy sincs választásunk. Amit viszont talán sohasem tudok teljes mértékben elfogadni – és ezzel valószínűleg az igen törpe kisebbséghez tartozom –, hogy a karácsonytól szilveszterig tartó periódusban is alig szünetel a sportpályákat, így a sípályákat is körülvevő zaj. Az év vége legfeljebb szimbolikus értelemben jelenti valaminek a fordulóját, néhány pillanatra talán behúzva a kézifék, de a motor megállás nélkül pöfög, hogy az első jelre tovább repíthesse utasait.

Például a sífutókat, akik 19. alkalommal síeltek át egyik évből a másikba. Rendhagyó módon egyetlen ország pályáit használva, az idén ugyanis Olaszország ad otthont a Tour de Ski csúcssorozat hét állomásának. A december 28-án a dél-tiroli Toblachban – akinek így tetszik: Dobbiaco – kezdődő, január 5-ig tartó verseny mezőnye ma Val di Fiemmén rajtol el a klasszikus stílusú sprintszámban. Szombaton a 20 kilométeres Skiathlon következik, hogy aztán vasárnap mindenki nekivágjon szabad stílusban a 10 kilométeres sífutó hegymászásnak, azaz Alpe Cermis alpesi síterepei meghódításának futóléccel a lábon. A mutatvány még a fotelből nézve is kimerítő, de lelkük rajta.

Amivel én küzdök – legalábbis mióta a tv-közvetítések révén a világnak ezen a részén is láthatunk hasonló „istentelenségeket” –, nem az extrém erőkifejtés, az előtt le az összes kalappal, hanem az időzítés. Vélhetően igen konzervatív neveltetésem okán a karácsony és január első napjai közötti periódus számomra változatlanul a családdal és barátokkal töltendő időszak. Emiatt legszívesebben a sportközvetítések követését is bojkottálnám, ha nem érdekelnének olyan veszettül. Így némi skizofréniával is küzdve bele-belenézek a versenyekbe, és miközben nem győzöm értékelni a teljesítményt, az jár a fejemben: hogyan élhetik meg ezt a szinte szünet nélküli igénybevételt a különböző sportágak gladiátorai?

Tudom, szinte minden ellenem szól. A karácsony másodnapján rendezett angol bajnoki futballmeccsek zsúfolt nézőtereinek láttán például azonnal el kellene harapnom a nyelvemet. Mégis… Egy ideje tisztában vagyok a Boxing Day eredettörténetével, mégis képtelen vagyok azonosulni a hajdani cselédszabadnapokra időzített alkalmak létjogosultságával. Hozzáértő marketingesek bizonyára meg tudnának győzni a sportesemények karácsony-szilveszter környéki megrendezésének jövedelemgeneráló képességéről, ám a különböző kultúrák közötti különbségekből fakadó „nézeteltéréseimmel” nem nagyon tudok mit kezdeni. Val di Fiemme amúgy is száz százalék felé tendáló szállásfoglalási rátáján bizonyára jókorát lendít a fentebb már említett sífutóesemény. Ezt látni kell, hangoztatja a verseny honlapja is, és ez így is lehet, kedvenceik nyomában ezrek képesek vándorolni elsősorban Európa különböző hegyei között.

Mi történik eközben az „áldozatokkal”, azaz a sportolókkal? A szervezet regenerálását nyilván nem lehet valamennyi sportágban a téli időablakra koncentrálni, hiszen a havas sportágakban épp a téli hónapok jelentik a csúcsszezont. A biológiai óra riasztója azonban alapvetően ilyenkor szólal meg, ehhez illeszkedik a hagyományos téli ünnepkör is, amikor test és lélek igyekszik megpihenni. A természetközeli életforma visszaszorulása persze ebben a tekintetben is megtette a maga „jótékony” hatását, de feje tetejére nem állította az emberi élet ritmusát. Ebben a sportolói csúcsteljesítményt célzó állandó törekvésben, a határokat feszegető igénybevételben vélem felfedezni a korai elkopás, a fokozott sérülésveszély forrását. Akár a fogyasztói társadalom Istent és embert nem ismerő dübörgésében, amely mindenféle értéket képes kikezdeni, egyre törékenyebb alapokra áthelyezni. A mai sport világa alapvetően hasonló logika mentén szerveződik, a nagyobb profit ígérete, annak gyors és maximumra törekvő kiaknázásának malomkövei között pedig porrá őrlődnek öröknek hitt prioritások.

A kontinens meghatározó futballbajnokságai ilyenkor legfeljebb néhány napig szünetelnek, a síugró Négysáncverseny Ikaroszainak szárnyai szinte folyamatosan izzanak, a déli féltekén máris elkezdődtek az Australian Opent felvezető teniszversenyek, az egykori kocsmai sport, a darts órákat sajátít ki a főműsoridőből. Nem beszélve a különböző teremsportokban zajló versengésekről. A fő mozgatórúgó természetesen a pénz, hogy csak a kerékpáros Tour de France mintájára 2006-ban összerakott Tour de Skiben rejlő potenciált hozzuk fel: legutóbb 779 ezer eurónyi pénzdíjért hajtottak semmit sem kímélve a világ legjobbjai.

Megmosolyogtató, de talán tanulságos ilyenkor a sílécek nem feltétlenül sportcélú, ám rendeltetésszerű használatára emlékeztetnünk. A modern Svédország megalapítójaként, a svéd nép felszabadítójaként tekintett I. Gusztáv (Gustav Vasa) 1521-ben dokumentálhatóan sítalpakon menekült Norvégiába az országot uralmuk alatt tartó dánok elől. A Vasaloppet néven világhírűvé vált össznépi sífutással e sajátos símaratoni emléke előtt adózik az utókor. Ilyenkor óhatatlanul hazai párhuzamok után is keresgélünk – nem is teljesen reménytelenül. Még akkor sem, ha a trianoni csonkítás gyakorlatilag nemcsak valamennyi addig használatos síterepétől fosztotta meg az országot, hanem a gyökerek jelentős részétől is. Elsőként ugyanis Hangay Oktávról, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanáráról vált köztudomásúvá 1890-ben, hogy síelt valahol Kolozsvár környékén. Úttörő jellegű csúszkálása mellett kiváló turistaszakíró és szervező is volt, az Erdélyi Kárpát Egyesület választmányi tagja, az erdélyi diákturistáskodás intézményének bevezetője. Az első katonai síosztagok megszervezésére is a később elcsatolt területeken került sor Palkovics József honvédezredes révén 1891 telén Besztercebányán. 1895-ben megalakult az első magyar síegyesület, a Kolozsvári Ski Klub, az első magyar síversenyt mégis Szabadka és Újvidék között rendezték meg 1896 januárjában, az évtized második felében pedig hatalmas lépésekben fogott neki a magas-tátrai síelés elterjesztésének Tátralomnicon idősebb dr. Szontagh Miklós, Újtátrafüred alapítója. És miután a Nemzeti Sport 1907-ben állandó sírovatot indított, a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Szakosztálya 1908 januárjában meg is rendezte a Dorog és Csolnok közötti sífutóversenyt.

Adventet, karácsonyt, évfordulót, misét és istentiszteletet szigorúan tiszteletben tartva Székelyföldön is csúszkáltak és repkedtek a legények. A Gyergyószentmiklós-közeli Tekerőpatakon a Kútfő völgyében épített hetvenméteres, egyedülálló faszerkezetű síugrósáncot a magyar sportélet keveset használhatta – az 1930-as években épült –, mint ahogy a meglehetősen lepattant állapotban „hazatérő” Borsafüredet is, ahol a magyar Garmisch-Partenkirchen gyönyörű álmának is hamar véget vetett a háború, illetve az azt követő visszarendeződés.

Val di Fiemméből bizonyára vonzóbb a kilátás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!