Almát a lopótökkel – Ballai Attila publicisztikája

2022-re ébredve óvatosan nyitottam ki a gépemet, attól tartva, hogy esetleg valamelyik sportcsalád vagy edző-tanítvány kapcsolat éveken, évtizedeken át felgyülemlett szennye ömlik ki belőle, de mivel ez most elmaradt, fellélegezve kívánok boldog, derűs, egészségben és korlátozásoktól mentes sporteseményekben gazdag új esztendőt mindenkinek! Ez azonban egyelőre sokkal inkább vágy, mintsem realitás, részletes esélylatolgatásra vállalkozni még túlontúl korai.

Maradjunk annyiban, őrületes tempóba kapcsol az idén a közelmúlt veszteségeit, késéseit behozni készülő sportvilág. Lesz téli olimpia (februárban Pekingben, ez az első város, amely nyári után téli játékoknak is otthont adhat), labdarúgó-vb (formabontó módon november-decemberben, először arab országban, Katarban), „vizes” vb (májusban, Fukuokában, Japánban) és atlétikai vb is (júliusban Eugene-ban, az Egyesült Államokban). Az öt legnépszerűbb, „legglobálisabb” sportesemény közül négy ugyanabban az évben! (Zárójelben, de egyáltalán nem mellékesen: három Ázsiában, egy Amerikában, egyik sem Európában.) Azért ilyen példátlanul sűrű a versenynaptár, mert a vizes és az atlétikai vb-t 2021-ről lökték át 2022-re, eredeti időpontjukból ugyanis kiütötte őket a 2020-ról 2021-re halasztott tokiói olimpia. Ha ebben az esztendőben ismét áldozatául esnének annak a hajszának, amelybe az emberiség a pandémia előli-utáni menekülésében belezuhant, már nem lenne hova tolni őket. Ezért az előttünk álló év úgy tehető leginkább elviselhetővé, ha megtanulunk élni a pillanatnak. Az olyan „tizennyolc napos pillanatoknak” például, mint a január 13-án, Magyarországon és Szlovákiában kezdődő férfi kézilabda Európa-bajnokság. Amely reményeink szerint leg­alább nálunk időszakos győzelmet arat a Covid felett; jelen állás szerint Budapesten a sportágban itthon sohasem látott tömeg, húszezer néző előtt zajlanak majd a meccsek, miközben az aktuális szlovák járványügyi szabályozások értelmében Pozsonyban és Kassán 200 (nem felejtettem le két nullát, valóban kétszáz) ember lehet jelen egyszerre a lelátón.

Az év első hónapja tehát a kézilabda bűvöletében telik, az előttünk álló hetek sportsajtóját is az Eb tematizálja. Én viszont az alábbiakban megállok sportéletünk első 2022-es ünnepnapjánál, január 6-nál. Ekkor, csütörtök este, a Nemzeti Színházban köszöntjük 2021 legkiválóbb magyar sportolóit. Egészen pontosan azokat, akiket a sportújságírók e büszke címre legméltóbbnak ítéltek. Az árnyalatnyi különbségtétel nem indokolatlan. Könnyű lehetett ugyanis a román, szlovák, ukrán vagy éppen indiai kollégáknak, amikor megválasztották az óév legjobbjait, hiszen mind a négy nemzet – és még számos másik – egy-egy aranyérmet szerzett a tokiói olimpián; na, vajon kire szavaztak? A mieink ezzel szemben hat bajnoki címet nyertek, és abból ötöt férfiak, egyéni versenyszámban. Kettejüknek – mint már kiderült, két kajakosnak, Kopasz Bálintnak és Tótka Sándornak – még a dobogón sem jut hely. Nem Tokióban, hanem Budapesten, az Év sportolója gálán.

A nem is olyan távoli múltban ez, mármint a magyar sport ereje, a bőség zavara számos feszültség, gerjedelem, sértődés forrása lett. Ráadásul, amint azt valaki találóan megjegyezte, az almát nem is a körtével, hanem a lopótökkel próbáljuk összehasonlítani. Bevallom, én magam mindig nehéz szívvel szavazok, igyekszem az utolsó utáni pillanatra hagyni, így tettem ezúttal is. Bölcsebb persze nem lettem, mert vannak dilemmák, amelyekről elmélkedhetünk egy percet vagy egy fél életet, végül ugyanolyan megalapozottsággal, illetve megalapozatlansággal döntünk.

Mint, mondjuk, 1992-ben, amikor Tokiót megelőzően legutóbb Barcelonában volt öt férfi egyéni olimpiai bajnokunk. Az Év sportolója voksolás élén akkor Darnyi Tamás, Farkas Péter, Szabó Bence sorrend alakult ki, „pontszerző helyen” zárt Kovács Antal és Repka Attila. Természetes, hogy ez is több kételyt felvetett. Például azt, rendben, Darnyi kétszer nyert, 200 és 400 vegyesen, de Farkas hogyan duplázhatott volna? Ha elindul szabadfogásban is? Másrészt viszont: miért, mivel előzte meg Repkát? Mert olyan eredeti fazon, hogy a világ szeme láttára még az aranyérmébe is beleharapott? 2012-ben Londonban négy egyéni férfi bajnokot ünnepeltünk, ami a díj­átadó gálán talán még kényesebb szituációt szült. Hiszen csupán egyikük maradt hoppon, Gyurta Dániel, Berki Krisztián és Szilágyi Áron mögött Pars Krisztián. Bajos is volt kiengesztelni, majdnem el is dobta a ...na, nem a kalapácsot. Joggal tette.

Az idén többszörösen nehéz a helyzet. Nem hinném ugyan, hogy a kajakosok harsányan elégedetlenkedni kezdenének, minden szárazföldi rezdülésükön süt, hogy nagyon „jó srácok”, bizonyára tudják, hogy ez az eredmény nem ellenük irányul. De ki győzzön? Szi­lágyi Áron, aki ősi kardunkat London és Rio de Janei­ro után sorozatban harmadszor aranyozta be, és a triplázás előtte még senkinek sem sikerült? Vagy Milák Kristóf? Aki először nyert olimpiát, de még most sincs huszonkét éves, és úszásban diadalmaskodott olyan fölénnyel, amekkorával száz évvel ezelőtt volt szokás. Vagy a birkózó Lőrincz Tamás, aki pályafutása utolsó mérkőzésén, harmincöt esztendősen ért fel saját karrierje és a világ csúcsára? És a hölgyeknél? Ez inkább kétesélyes küzdelem Csipes Tamara és Kozák Danuta között. Együtt lettek bajnokok négyesben, előbbi megelőzte utóbbit egyesben, Kozák viszont az olimpiai érmeket tekintve Tokióban lett minden idők legeredményesebb magyar női sportolója. Itt csak a célfotó dönthetne, de ebben a műfajban az nem használatos. A csapatok versenye más típusú fejtörőt állít. Mindkét pólóválogatottunk bronzérmesként zárt, de mennyire legyen mérlegelés tárgya, hogy a lányoknak három negyedik hely után ez az első olimpiai medáliájuk, a fiúk viszont kilenc arany és a londoni, majd a riói lépéstévesztés után találtak vissza a dobogóra? Nem feledkezhetünk meg a harmadik jelöltről, a futballistákról sem. No de náluk mi számítson? Az, hogy a nyáron, az Eb-n a franciák és a németek is fogcsikorgatva küzdöttek ellenünk a döntetlenért? Vagy az, hogy az ősszel oda-vissza elvertek minket az albánok? Tudományban, művészetben nem vitás, hogy kizárólag a magasság határoz, nem a mélység, azaz a korszakos felfedezést és műalkotást őrzi meg a kollektív emlékezet. A szurkoló, a sportember agya azonban más srófra jár. (Azt pedig tényleg intézzük el egy könnyed kézlegyintéssel, hogy olyan évértékelő is napvilágot látott – nem begőzölt fórumozó, hanem hivatásos kolléga részéről –, amely az Eb két döntetlenjét, azaz két pontját is kudarcnak minősítette.)

Ágaskodnak tehát a kérdőjelek. Az év sportolója, e becses cím ezért akár feltűnhetne úgy is, mint Erisz almája, a viszály forrása. A közelmúltban azonban, azt hiszem, a gála és részesei túlléptek saját, korábbi korlátaikon. A részben öncélú, számos spontán elemet tartalmazó „hakni” magasztos társadalmi eseménnyé nőtte ki magát, a Nemzeti Színházban a magyar sport színe-virága ünneplőbe öltözött lélekkel ad egymásnak randevút. Mostanra a díjazottakban és a nem díjazottakban is rögzült, hogy ők így, együtt az ünnepeltek, és a sportújságírók a gálát értük, nekik szervezik, tiszteletük, szeretetük jeleként. Ezen pedig nehéz megütközni, megsértődni.

A rendezvény rangját, fényét tovább emeli a 2015-ben alapított életműdíj. Engedtessék meg nekem, nem igazán értettem, miért éppen Károlyi Béla lett az első kiválasztott, de azóta Kulcsár Győző, Balczó András, a Jónyer, Klampár, Gergely asztalitenisz-aranycsapat, Wichmann Tamás és Keleti Ágnes jelölése egyaránt a szívem közepéből jött. Az MLSZ életműdíjasa, Mészöly Kálmán könnyei pedig oda találtak bele; lám, ez a különleges ünnepi alkalom még a Szőke Sziklából is „vizet fakasztott”.

Alig várom hát, hogy csütörtök este ismét megálljon az idő. No meg azt is, hogy két óra múltán őrült tempóban induljon újra, és kezdődjön végre a férfi kézilabda Európa-bajnokság!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!