Sírba szálló titkok – Ballai Attila publicisztikája

Egyre gyakrabban ábrándozom valahol, lehetőleg persze a Nemzeti Sportban egy rovat után, amelynek a munkacíme úgy szólna, „Meggyónom”. A példát Alfred Hitchcock klasszikusa, az „I confess” adta, bár a mi szerepünk lényegesen egyszerűbb lenne, mint a filmbéli Logan atyáé; nekünk nem kellene őriznünk a gyónási titkot, de az övéhez hasonló felelősséggel, empátiával fogadnánk és kezelnénk, ha valaki ránk bízná élete vagy inkább sportpályafutása egyik legrejtettebb, legtalányosabb fejezetét.

Boldog ember, akinek nincs ilyen. Boldogtalan, legalábbis felhőtlenül boldog aligha lehet – ha a sors megáldotta/megverte némi lelkiismerettel –, akinek van, de élete végéig magában tartja, hurcolja. Meggyónni és bevallani messze nem ugyanaz – aki érzi a különbséget, tudja azt is, hol a választóvonal hiba vagy vétség és bűn között.

Nem személyes, magánéletbeli titkok kifecsegésére, görcsök oldására vágyom, ez nem pletyka-, hanem sportlap. A magyar sportban azonban mérgezően sok a kibeszéletlen, az ismeretek, tények hiánya miatt feltételezésekre, kombinációkra, locsi-fecsire épített ügy, és még köztünk járnak azok, akik tisztázhatnák ezeket. Velük együtt olykor saját magukat.

Ennyi elméletieskedés után kezdem konkrét példával, az egyszerűség kedvéért a magaméval. Újságírói pályám legkártékonyabb, legelhamarkodottabb írásával. Bárhol, bármilyen fórumon kérdezik, ha választhatnék, lenne-e olyan cikkem, amelyet visszavonnék, egy pillanatig sem kell gondolkodnom a válaszon. Az alábbi lenne az.

Kezdő koromban vihar dúlt a magyar kajak-kenu sportban, és szinte véletlenül engem is belefújt a szél. Ünnepelt klasszisunktól kértem és kaptam interjút, ő pedig beszélgetésünk váratlan fordulataként, mint utóbb kiderült, részben személyes indíttatásból is, azt taglalta, hogy a szövetségi kapitánynak tulajdonképpen szemernyi része sem volt a szöuli olimpiai sikerekben, mert érdemi munkát régóta nem végez. Büszke voltam, hogy épp nekem mondta el mindezt, arra még inkább, hogy én írhattam meg. A másik félre rá se hederítettem. Igazán büszke pedig akkor lettem, amikor a cikk hatására lemondott dr. Parti János kapitány. Kedélyállapotom aztán fokozatosan romlani kezdett. Addig nem ismertem személyesen Partit, túl sokat a kajak-kenuról sem tudtam, azt sem láttam még tisztán, hogy az egyéni sportágakban egészen mást takar a szövetségi kapitányi szerepkör, mint mondjuk futballban vagy vízilabdában.

Aránylag gyorsan, mégis menthetetlenül megkésve ráébredtem, hogy ebben a történetben engem eszközként használtak, de ez ellen sem az elmém, sem a lelkem nem tiltakozott, mert nem is észleltem, sőt, hevesen és hatékonyan alakítottam a bunkósbot szerepét. Jelentősen hozzájárultam ahhoz, hogy derékba törjön egy sportolóként is olimpiai bajnok tréner, egy ember szakmai pályafutása; valamelyest talán az élete is. Aztán volt szerencsém megismerni Parti Jánost, alkalmam nyílt személyesen is elnézést kérni tőle, amit ő úriember módjára fogadott: kijelentette, senkire sem haragszik, rám végképp nem.

Én magamra viszont emiatt azóta is neheztelek, és ezt az érzést nem gyógyítja az idő. Csak a szembenézés, a beismerés. Hogy e hibámat, talán vétkemet eddig többször és kisebb nyilvánosság előtt, most e hasábokon is megoszthattam, meggyónhattam.

Az enyémnél persze akadnak sokkal érdekesebb, felkavaróbb, szélesebb közérdeklődést vonzó történetek is.Jelesül napjainkban a fogadási csalások ügye, amelynek mintha – a látszat szerint – csupán áldozatai lennének. Az edző több interjúban értetlenkedik azon, miért nem jut itthon kispadhoz, a játékos közösségi fórumokon átkozódik, mert már szakértőként sem oszthatja az észt, a közeg pedig hallgat. Senkinek sem jön a szájára az, ami a szívén van: észnél legyetek, örüljetek, hogy megúsztátok szabadlábon, és még a pénzeteket sem követelték vissza! Senki sincs, aki legalább a büntethetőség elévülése után venne egy nagy levegőt, könnyítene a lelkén, és mesélni, gyónni kezdene.

A dopping még ennél is érinthetetlenebb tabu. Nálunk kizárólag magányos elkövetők léteznek, akiktől rendre riadtan határolódik el saját, minimum cinkos, de inkább vétkes közegük is. Ha egy versenylovunkat kapnák tiltott szerek használatán, annak sem lennének kétlábú tettestársai. Általános vélekedés szerint bizonyos sportágakban nemhogy az olimpiai győzelem, a részvétel is elképzelhetetlen teljesítményfokozók nélkül, de ez az „általános vélekedés” konkrét formában sohasem jelenik meg. Nőhet az egyik bajnoknak hatvanasra a lábfeje, a másiknak krokodilt idézhet az állkapcsa, a harmadiknak, hölgy létére hirtelen, verseny előtt sarjadhat a szakálla, környezete mindezt nem látja, nem nézi. Nem ismerek olyan magyar sportolót, aki legalább tíz, húsz, harminc évvel a visszavonulása után beszélt volna arról, kik és mivel etették őt, illetve mivel „etettek” minket. Sőt, még a hivatalosan doppingoláson ért, érmeiktől, címeiktől megfosztott eltiltottak is élhetnek a hallgatás luxusával. Ami nem erő, hanem gyengeség – az ő gyengeségük, a média, közállapotaink gyengesége is.

Három évtizede nem is vagyunk kíváncsiak rá, hogy toronymagas esélyes birkózónk végül miért nem nyert olimpiát, miért küldte fel a döntőre nyilvánvalóan öngyilkos taktikával a kapitánya? Vagy igenis tudni szeretnénk, csak nem merjük megkérdezni? Mint ahogyan azt sem, igaz-e, hogy egyik első számú bálványunk súlyos szabálysértés árán lehetett csak olimpiai bajnok? Létezik, hogy ez az egyébként szinte megközelíthetetlen erkölcsi magasságban álló és életét is így élő ember a sírba viszi e titkot?

Szánalmasan álságosak vagyunk ügynökügyben is. Kilépve a sport keretei közül, az is unikum az egykori szocialista tömbön belül, ahogy mi ezt a kérdést kezeltük, kezeljük. A kíméletlen és megfellebbezhetetlen ítéleteit naponta osztó színikritikus csak nálunk tehette meg, hogy e három mondattal elintézze saját és mások sorsát: „1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani.” A korszakos filmrendezőről is hiába derült ki, hogy tulajdonképpen mindegyik remekműve vezeklés, anélkül, hogy azt a beismerés megelőzte volna; miután nyilvánosságra került ügynökmúltja, sokan akkor kezdték igazán és demonstratívan ünnepelni. Természetes, hogy sportéletünket is fertőzte e métely, de természetellenes, hogy ha emblematikus edző, sportoló, médiaszemélyiség akadt fenn a rostán, soha nem késztette őket senki és semmi számadásra, a „legbátrabb" kérdések általában úgy hangzottak: hogyan viselik a meghurcoltatást?

Képzeljük el, ha egy másik totalitárius rendszert szolgáltak volna ki – de ne, most ne is képzeljük, ez más téma, máshová, messzire vezetne. Ezért zárásként visszatérek ahhoz a saját klubjában mindenki által ismert és szeretett szurkolóhoz, akiről egyszer csak napvilágot látott, hogy alávaló provokátor és besúgó volt. Ez a kedves, mosolygós, mindenkinek előre köszönő figura onnantól hirtelen eltűnt, előbb a lelátóról, aztán a földi létből is. Nem volt ereje, mersze azt mondani: bocsánat. Pedig éppen a halálával bizonyította, hogy lelke igenis van neki, de – mint ahogyan fent idézett sorstársai - ő sem tudta, hogyan kellene szóra bírni.

Úgyhogy a papírforma alapján a Nemzeti Sportnak nem lesz „Meggyónom” rovata. Én ettől még ábrándozom róla, rendíthetetlenül. Hisz csak másodsorban lennénk sportolók, edzők, vezetők, újságírók – elsősorban mégis esendő emberek vagyunk.