Szó, kincs – Ballai Attila publicisztikája

Úgyis meglesz a közös nyelv, a futball, a kézilabda, a kosárlabda – napjaink sportjában ugyanolyan, XL-es méretű közhely ez, mint az, hogy nem téveszt meg minket az ellenfél pillanatnyi gyenge helyezése, vagy az, hogy nincs értelme a múlton rágódni, profik vagyunk, csak előrenézünk. Bevezető bölcsességünk, persze, konkrét helyzethez kötődik:a játékos vagy az edző külföldi szerződés előtt áll, de nem beszéli a fogadó ország nyelvét, és már az indulás előtt sejti, hogy különösebben a következő években sem fogja beleásni magát. Annyiban aztán igaza lesz, hogy aki meccsenként három gólt rúg vagy tízet dob, húsz pontot szór, azt soha, sehonnan nem küldik el a beálló melléknévi igenév helytelen használata miatt. Ha azonban mégsem így alakulna a dolog, érdekes szituációk állhatnak elő. Írásunkban ezeket járjuk körbe, illetve a valódi közös nyelv fontosságáról elmélkedünk. Amely a mérkőzés utolsó másodperceiben, három szabatos mondatban tűpontos utasítást adhat a nyerő akcióhoz, vagy hosszabb távon olyan lelki mélységekig érhet le – magasságokig hatolhat fel –, hogy ezzel képes edző és játékos között, csapaton belül közösséget, gólokban, győzelmekben mérhető kohéziót teremteni.

Nekünk különösen érdekes téma ez, mert az európai átlagnál még sokkal gyakrabban akadunk fenn a nyelvi korlátokon. Ugyanis egyrészt a magyar egyetlen nagy nyelvcsaláddal sincs még távoli rokonságban sem, másrészt az előző generációk még csak oroszul tanulhattak az általános iskolában, de az is inkább művi „szovjet” volt. Remekül el tudtuk mondani, hogy Lenin a börtönben kenyérbélből tintatartót gyurmázott magának, de az már nem feltétlenül ment, hogy „a második sarkon forduljon jobbra, aztán menjen egyenesen a körforgalomig”.

Ehhez képest első légiós erősítéseink, az 1980-as években, a még létező Szovjetunióból érkeztek. Az akkori közhangulatot tekintve kényes helyzetben, nekik nem csak nyelvi gátakat kellett átszakítaniuk. Bár – mint fentebb utaltunk rá – a klasszis mindig utat tör magának, az újpesti tábor, például, egyidejűleg e rigmussal ócsárolta világklasszis jégkorongozója, Szergej Szvetlov nemzetiségét, és magasztalta őt magát: „Ruszkik haza, Szvetlov marad!”

A hazánkba szakadt külföldi sportember két szélsőséges típusát már a kezdet kezdetén megismerhettük. A negatív póluson Valerij Melnyiket, a Veszprém kézilabdaedzőjét, aki korábban a Vörös Hadsereg alezredeseként szolgált nálunk, majd civilben, csapata kispadján is a megszálló hatalom képviselőjeként vezényelt. Egy árva szót sem volt hajlandó megtanulni magyarul, bezzeg Münchenbe szerződése után nem egészen egy évvel elhűlten hallgattuk, amint felismerhető németséggel nyilatkozik. A másik végletet a Jászberény ukrán hokicentere, Alekszander Vlaszov jelentette nekem, aki együttese bolzanói BL-selejtezőjének utolsó estéjén egy üveg vodkával a kezében kopogott be a szobámba, és akcentussal ugyan, de magyarul mondta: „Ünnepeljük már meg, ha egy ilyen nagy tornán magyar a gólkirály!”

Számos eredőből fakad, hogy e két véglet között miként alakul egy munkakapcsolat. A sportoló lénye, intelligenciája, a befogadó közeg ereje, hagyományrendszere, akár a sportág helyzete a két érintett országban is befolyásolhatja a végeredményt.

Nerea Pena, az FTC-Rail Cargo Hungaria virtuóz irányítója, például, olyan remekül beszéli a nyelvünket, hogy a minap azt fontolgatta, magyarul végzi el az edzőképző tanfolyamot; köszönhetően kivételes szellemi képességei, nyitottsága mellett – kézilabdázásunk presztízsének is. Ugyanakkor az is megesik, hogy a külföldre igazoló személy a kommunikációja révén bizonyítja asszimilációs szándékait és képességeit, így oszlathatja el a bizonytalanságot, mondjuk, egy német Skandináviában. Jelesül Sepp Piontek, aki „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon, csak harmadik opcióként kelt el dán labdarúgó-szövetségi kapitányként, de érkezése után öt héttel mindenki álmélkodására dánul tartotta meg a taktikai értekezletet a soros válogatott mérkőzés előtt. Ezzel el is adta magát. Bizonyára ez is közrejátszott benne, hogy több mint egy évtizedig posztján maradt. Magyar mintaként említhetjük Petőváry Zsoltot, Szicília körülrajongott vízilabdázóját. Soha senki nem produkált olyan gólátlagot a klubjában, mint ő, de ettől még nem nyílna meg előtte bármely ajtó egészen a mai napig – ehhez az is hozzájárult, hogy minden más mellett megtanulta olaszul az összes, arrafelé halászható hal nevét is, pedig abból éppen akad pár darab. Mint ahogyan Xavi Sabaté, a Veszprém és nemzeti együttesünk szakvezetője megítélésén is érdemben javított, hogy ha ádáz harc árán is, de igyekezett rendre magyarul nyilatkozni.

Mint ahogyan fentebb utaltunk rá, a rokonszenv kivívásánál sokkal többet jelenthet, érhet a közös nyelv. Az utóbbi évek legvalószínűtlenebb kiesését – fél perccel a hazai visszavágó vége előtt 26–25 ide, jó a döntetlen is, és nálunk a labda – azért szenvedhette el a Fehérvár KC női kézilabdacsapata az EHF-kupa elődöntőjében, mert Pal Oldrup Jensen tréner és a játékosok a szó szoros és átvitt értelmében sem beszéltek közös nyelvet. Ha egy megyei szintű hazai edző félreérthetetlenül csak annyit mond, hogy semmiképpen nem lövünk kapura, amíg lehet, tartjuk a labdát, aztán passzívnál kidobjuk a lelátóra, elméletben sem lehet veszíteni. Így viszont lehetett, némi zilált makogás és hadonászás után.

A nyelvi kapoccsal egy meccsnél, egy párharcnál jóval több is nyerhető. A nyáron Veszprémbe szerződő olimpiai és világbajnok francia kézilabdázó, William Accambray egy interjúban úgy fogalmazott, azért is érzi kiválóan magát, mert máris többet beszélt vele az edzője, mint a Paris SG-nél az ott eltöltött három éve alatt. Ez annyiban érhető, hogy a párizsiak mestere, Zvonimir Serdarusic a különféle délszláv nyelvek mellett németül kommunikatív, Accambray viszont ezen nyelvek közül egyiken sem.

Példáim jelentős részét a kézilabdából merítem, de nemcsak azért, mert a sportág közel áll hozzám, hanem azért is, mert a nyelvi korlátok talán itt a legmagasabbak. Általában érvényes ugyan, hogy a nemzetközi sportélet kifejlesztette az angol lebutított változatát, pár száz szóval, a három alap igeidővel, minden cicomától mentesen, de ez nem mindenütt nyomja agyon a kommunikációt. A labdarúgás „apanyelve” a szigetországi angol, a jégkorong és a kosárlabda az NHL és az NBA miatt az amerikaiból táplálkozik, vízilabdázásban is szerves a kötődés, hisz a hőskorban a brit pólósok négy olimpiai bajnoki címet nyertek. Igazi kézilabdaangol azonban nincs. (Bevallom, a röplabdát ennyire nem ismerem.)

Amióta bevezették a televíziós, zajmikrofonos időkérést – ami egyébként normális esetben abszolút privát szféra lenne, olyasminek kellene elhangoznia, ami csak a csapatra tartozik – azóta ezt a fél világ tapasztalhatja. Az edző sporttárs kerékbe töri az általa beszélt nyelvet, leginkább az angolt, aki érti, mire céloz, az lefordítja és tovább torzítja azt a többieknek, és már mindenki rohan is vissza a pályára, azt fontolgatva, na, akkor most mit is hallott.

Ugyancsak groteszk élmény az „egyennyelvű” sajtótájékoztatókon szinte mindenki szájából azt hallani, hogy nagyon kemény mérkőzés volt, nagy kihívást jelentett az ellenfél, minden erőfeszítést megtettünk, a harci szellemünkkel nem volt baj, és így tovább. Ennél is nagyobb a tétje, amikor a tréner vagy a csapatkapitány tűzbe hozná, felemelné, esetleg ledorongolná, a végletekig dacossá tenné a csapatot, de egyikre sem képes, mert ez a szakmai alapszókincsből nem megy.

Pedig olyan találó e kifejezés: szókincs. Mindenki számára korlátlanul hozzáférhető, kisajátíthatatlan. Azaz napjaink élsportjában sajnos inkább elsajátíthatatlan.