Nem égi, csak földi király – Ballai Attila publicisztikája

Az alábbiakat nem most találom ki, nem is azért írom, mert így, ünnep táján illendő fennköltebb témákkal előrukkolni, ahelyett, hogy mondjuk a tao hatásait vagy a téli olimpikonok sportszakmai és puszta túlélési esélyeit elemeznénk. Esztendők óta visszatérő, karácsonyhoz kötődő gondolataimról mesélek. Bevallva, hogy egy-egy borongósabb februári vagy októberi estén elhessegetném magamtól az egészet, közhírré tenni meg végképp nem merészelném. Ilyenkor azonban hiszem, legalábbis szeretném hinni, hogy az idén végre, valamely csendes, szentséges éjen talán megszületett, már itt van közöttünk, csak még nem sejtjük, még nem ismerhetjük, de megérkezett a Megváltó. Túlságosan nagyot azért nem bátorkodom ébren álmodni, nem reménylem, hogy egész világunk vagy akár hazánk felemelésére jött el; „csak” a magyar futball megváltóját várom, vágyom rendületlenül.

Természetesen fel sem vetődik bennem, hogy az égiek épp egy kis közép-európai ország labdarúgásának gondját éreznék a legfeszítőbbnek e föld kerekén, és annak az enyhítésére küldenének Messiást; azt sem értettem soha, a mélyen vallásos peruiak miként bízhatnak abban, hogy ha meccs előtt egy oltárképhez fohászkodnak, akkor majd kizárólag őket segítik meg odafentről egy másik katolikus nemzet vagy a zömmel protestáns skótok ellen (sokan úgy tartották, az 1978-as argentínai vb-n ez történt). Hogyan is lehetne Isten Peru, Magyarország, a Real Madrid, a Barcelona vagy a Balmazújváros szurkolója?

Nem, én valószínűleg nem egészen e világi hevülettel, de nagyon is e világi jövevényt várok. Nem az égi, hanem a földi királyt. Akinek atyja nem az Úristen, hanem, mondjuk, egy megyei első osztályú labdarúgó. A kiválasztottat, aki minden körülmények között utat tör magának. Profánabbul úgy is mondhatom, a futballunkból évtizedek óta hiányzó véletlen elemet, a magyar Gheorghe Hagit vagy Hriszto Sztoicskovot. Illetve, elfogadva, hogy ez már-már a telhetetlenség határa, még annál is többet. Orth, Schlosser, Sárosi, Zsengellér, Puskás, Kocsis, Albert, Mészöly, Nyilasi, Törőcsik hazájában kevesebbet semmiképpen sem.

Kötve hiszem, hogy 1965-ben a Románia délkeleti szegletében rejtőző Sacele városában, Dobrudzsában vagy 1966-ban Plovdivban bármilyen tekintetben is kedvezőbb lett volna a csillagállás. Ám egyszer csak, az élet és a futball dicsőséges és örök bizonytalanságának tanújeleként a tengernyi gazban kinyílt egy pompázatos virág. És a nyomában a többi.

Picit korábban, 1963-ban Budapesten megszületett a mi Détári Lajosunk is. Még ismeretlen ifista volt, amikor megveszekedett Honvéd-drukker barátunk, Petyus már azzal „biztatott” bennünket, fradista, dózsás, vasasos kölyköket, néhány év, hónap, nap, és jön Döme, úgyhogy mostantól retteghetünk, a válogatott ügyében viszont nincs már miért aggódnunk, mert ha előbb nem, az 1986-os világbajnokságon jaj lesz mindenkinek. Aztán nekünk lett jaj, de Détári a „mini-Messiás” pályáját befutotta, örök emlékeket hagyva bennünk, az Olympiakosz-hívő görögökben, a frankfurtiakban és jó néhány ellenfélben. Első, mindjárt parádés és hitet adó válogatott gólja a rotterdami vb-selejtezőn, a bécsi 3–0-s diadal alkalmával a harmadik bomba (bár váltig állítom, e meccsen Kipriché volt a fő érdem), a magyar válogatott máig utolsó vb-találata 1986-ban, Kanada ellen, a lengyelek hálójában ama varázslatos hosszú felső, a világválogatottban, a német kupadöntőn, valamint a brazilok ellen elért gól, a Honvéd bajnoki mesterhármasa mind-mind a magyar labdarúgás ékköve. De mindennél többet jelentett nekünk, kortársaknak, hogy már szerdán azzal a libabőröztető eltökéltséggel foghattuk egymás kezét az iskolapad alatt: még egy felelés, még egy „doga”, de simán kibírjuk, mert máris itt a szombat, és irány a Népstadion, a kettősrangadó.

Sportágat és szférát váltva, meggyőződésem, ha nincs Görbicz Anita, nem csillog mai formájában és fényében a Győr női kézilabdacsapata sem. A válogatottól a minap elbúcsúzó virtuóz irányítónak sokkal többet köszönhet az Audi ETO KC, mint azt még a bennfentesek is hinnék. Mert az, hogy e klubban nevelkedett, és most már minden bizonnyal egész pályafutását ott tölti, azt üzente, üzeni minden játékosnak, hogy érdemes itt maradni, érdemes ide szerződni, a szurkolónak, a szponzornak pedig azt, hogy botorság lenne mást választani.

Hagit, Sztoicskovot, Détárit, Görbiczet megidéző, meghaladó vezérre áhítozom. Aki nem feltétlenül a sportbarát társadalmi-gazdasági környezet, nem az országos pályaépítési program, nem is az akadémiai rendszer logikus terméke. Csak úgy jön, magától, értünk. A látástól vakulásig gürcölő melós vagy a menedéket csak a sarki kocsmában lelő apa, a tűsarkú cipős vagy a futballt zsigerből megvető szertornász, dobóatléta testnevelő tanár, az alkalmatlan, kedélyét és képességét vesztett utánpótlástréner sem tántoríthatja el. Mert egyszer úgyis elé pattan a megfelelő szögben egy labda, és megpillantja egy avatott szempár. Onnantól az eleve elrendeltetett úton jár, letéríthetetlenül. A játszótéren, az osztályban, a suliban, a faluban, a nagyvárosban, a válogatottban köré szerveződik a csapat, mindenki mindig vele akar lenni, mert ahol ő, ott a bizonyosság: nem veszíthetünk. Mondom, vezér, aki a csatában nem azt kiáltja, előre, hanem azt, utánam.

Nem őt húzza le a közeg, inkább az igyekszik felnőni mellé. Mert a pályán kívül is ő az igazodási pont, bizonyítva, hogy hosszú távon nem elég a tehetség, hanem a jellem, a karakter dönt. Tudja, micsoda adomány birtokosa, de a lehetőség mellett a felelősséget is érzi. Egy-egy gesztusa, szava, mondata irányt mutat. Ezt fontosnak is tartja, mert csak másodsorban sportoló, elsősorban ember. Rég felismerte, hogy a labdarúgás első számú testrésze nem a láb, hanem a szív és az agy. Nem is kell elhallgattatnia a silányokat, elhallgatnak azok maguktól. A lénye, a léte hatásától. A közelmúlt sztárja, aki nem átallott hazai válogatott tétmérkőzést eladni, vagy az edző, aki megdermedt az öltözőben a szirénázó rendőrautó láttán-hallatán, mert azt hitte, érte jönnek (ám miután „csak" a játékosát vitték el, azóta is folyamatosan osztja az észt), egy életre befogná a száját és vezekelne, vagy legalább csendben piálgatna, roskadásig.

Minden és mindenki a helyére kerül. Azaz egyelőre csak kerülne, mert a mi Messiásunk, ha az idén végre meg is született, legkorábban a 2038-as vb-n robbanhatna be. Mint Albert Flórián, a Császár 1962-ben, ugyanúgy huszonegy évesen. Persze, ha lesz még 2038-ban világbajnokság, egyáltalán, világ.

Mert ez utóbbi inkább kiált megváltóért. Ki vitatná, hogy ha nincs, vagy nem akkor és ott van Miltiadész, Julius Caesar, Nagy Károly, Szent István, Timur Lenk, I. Szulejmán, Oliver Cromwell, Nagy Péter, Napóleon, Bismarck, Garibaldi, Kemal pasa, Churchill, Reagan, országok, birodalmak, régiók sorsa alakul egészen másképpen? Nem mind pozitív, de csupa történelemformáló erő. Szerintem Berzsenyi nagyot tévedett, amikor azt írta Napóleonhoz, „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság.” Ellenkezőleg, „győzők”, győztesek tetszőleges magasságba repíthetik a kor lelkét. Vagy ha azt nem is feltétlenül, a szurkolóét mindenképpen. Hiszen a futball mégiscsak játék, nem kell más hozzá, mint az emberiség legremekebb találmánya, a labda.

Nem fogadom el, hogy mindez tűnő ünnepi illúzió, hogy a csodában reménykedem. Inkább az a csoda, hogy az egykori „Futbóliában” több mint fél évszázada hiú és csalfa e remény. Bár ez sem biztos, mert lehet, hogy a megváltó már négynapos, négy- vagy tizennégy éves. Azt a tíz-húsz esztendőt pedig, amíg – természetesen csak a futballpályákon – övé lesz az ország, a hatalom és a dicsőség, lazán kivárom.