Élsportolók és félsportolók – Ballai Attila publicisztikája

Akik fontosnak érzik, hogy előre mentegetőzzenek az Év sportolója-választás mindig garantáltan vitatható – és vitatott – végeredménye miatt, azok jobbára beérik azzal, hogy az almát nem lehet összehasonlítani a körtével. Pedig nyugodtan hozzátehetnék: a datolyával, a lilahagymával, a vörösboros-gombás hátszínnel és a zalai vegyes gyümölcspálinkával sem. Hiszen csupán annyi a közös a felsoroltakban, hogy emberi fogyasztásra kivétel nélkül alkalmasak. Mint ahogyan a sportágak is.

A legutóbbi nyári és téli olimpia programjában 35 sportág 53 szakága szerepelt, ráadásul természetesen ezen a körön kívül is van (sport)élet. Nincs az a fényes és akadémikus elme, amely képes lenne a nehézségi fok, az elterjedtség, azaz a konkurencia, a befogadókra gyakorolt hatás és ki tudja, még hány adat alapján olyan egzakt képletet felállítani, amely egyértelműen és számszerűsíthetően kimutatná, hogy mondjuk a 100 méteres férfi síkfutás olimpiai bajnoki címe a junior gyepsí kiserdei vetélkedőn nyerhető 199 aranyéremmel ér fel.

Innentől viszont kénytelen-kelletlen el kell fogadni, hogy játék az egész. Persze sokkal rangosabb, emelkedettebb, tisztességesebb, teljesítményközpontúbb, mint bármely tréfásnak szánt vetélkedő, amelyet nagyjából az nyer meg, aki egységnyi idő alatt a legtöbb fenyőgyantát képes megenni pálcikával, és eközben egyszerre tud folyamatosan szellenteni és büfizni. De ettől még játék. Üdvös és hasznos illő komolysággal, ám harag és indulat nélkül viseltetni iránta.

No meg a végeredmény és az azt előállító szavazók iránt is. Az utóbbiak, a sportújságírók évről évre a lehetetlenre vállalkoznak, minden érdek és hátsó szándék nélkül, olykor késhegyre menő vitákat folytatva egymással is arról, miért a pap vagy a Papp, miért nem apapné vagy a Pappné.
Vegyünk csak egy aktuális és szemléletes példát! Január elsején ért véget az új esztendő első világversenye, a darts-vb. Szerencsére magyar érdekeltség nélkül.

Bizony, szerencsére, mert belegondolni is libabőröztető, mi lett volna, ha egy honfitársunk nyer. Ugyanis a közvélekedés egyik véglete szerint a darts a legszórakoztatóbb, legemberközelibb, mégis páratlan koncentrációt és dobótechnikát igénylő sportjáték, nem is csoda, hogy a vb-győztes markát kereken 400 ezer angol font – 140 millió forint, éppen négyszerese egy riói magyar olimpiai arany díjazásának – üti; a másik úgy tartja, az az igazi bravúr, hogy ezek a korosodó „félalkeszek” így eladták a maguk kocsmai buliját sportágnak.

Ha lenne egy magyar Phil Taylor, egyesek nyilván megingathatatlanul őt tekintenék az Év sportolójának, de olyan is akadna, aki a tízes listára sem venné fel. Úgyhogy ezen igazán kár lenne ölre mennünk.

Vélt és valós egyéni sérelmeknél vagy meg nem szolgált elismeréseknél egyébként is érdemes feljebb emelkedni, és – az egyes sportágak összemérhetetlenségét, pályájuk esetlegességét szem előtt tartva - felvetni: miért a darts népszerűsége írt le ilyen szédítő ívet, miért nem a sokkal inkább az ember természeti lény mivoltából eredő íjászaté, sportlövészeté?

Vagy ugyanilyen alapon azt: világos, miért futunk, úszunk, ugrunk, birkózunk, de vajon miből és miként alakult ki a szertorna, a tollaslabda, a lovaspóló? Miként létezik, hogy a vízilabda majdnem a kezdetektől olimpiai sportág, szárazföldi válfaja, azaz a kézilabda viszont csak (egy 1936-os epizódtól eltekintve) 1972-től az? De ha már itt tartunk, miért nem jutott még senkinek eszébe vízi kosár- és röplabdázni, miközben már víz alatti hoki is van? Olyannyira, hogy tavaly Egerben rendezték meg e műfaj Európa-bajnokságát. Ha valamelyik válogatottunk diadalmaskodott volna – egyikük a hatodik, másikuk a hetedik helyen zárt -, képviselői ma este ott feszítenének a Nemzeti Színház színpadán az ünnepélyes díjkiosztón? Vagy maga az ötlet is eszelős? Miért, hány csapatsportban nyertünk 2017-ben kontinenstornát?

Már ennyiből is világos, roppant nehéz különbséget tenni a vérbeli élsportoló és a „félsportoló” között. Ez igazán nem az ítészek fogyatékossága, még akkor sem, ha egyes vélekedések szerint először arról kellene szavazni, kik voksolhassanak egyáltalán.

Bizony, elkelne e területen is egy Darwin, aki lefektetné a sport evolúcióelméletét, meghatározná a (sportvál)fajok eredetét, rendszerbe foglalná és rangsorolná őket. Megfejtené például, miben rejlik a síelés sikere. A korai kőkorszakban – több ezer éves barlangrajzok tanúsága szerint is – az állatokra vadászó vagy azok elől menekülő eleink fenn, északon nem akartak a hóban vagy a mocsárban elsüllyedni, ezért növelendő a nyomott felületet, egyre nagyobb cipőtalpakat állítottak elő, ezekből lett a síléc.

No de hogy e túlélési kényszerből fejlődjön ki a téli olimpia alapsportága, és ahol nincs természetes hó, ott manapság hóágyúkkal lőjék tele a hegyoldalakat, hogy az egyszerű nép kedvére törhesse kezét, lábát a lejtőkön? Vagy ellentétes utat bejárva, miért megy veszendőbe egy ősi, természetes és nagyjából nulla költségigényű sporteszköz, a kötél?

Miközben a kötélhúzás 1900 és 1920 között folyamatosan ott lehetett az olimpiai programban (1908-ban még az a csoda is megesett, hogy a dobogó mindhárom fokán a britek álltak, mert házigazdaként három csapatot indíthattak), és a férfiak kötélmászása is feltűnt már az 1896-os nyitányon (csupán két görög volt képes felcsimpaszkodni a 14 méteres magasság tetejéig), és 1932-ig csak átmenetileg tűnt el onnan. Mindezt átgondolva, nem esik megszolgálatlanul sok fény a síelőkre? És nem hallgattuk méltatlanul agyon a 2017. júniusi budapesti kötélhúzó-bajnokságot, amelyet a Szabadság hídon rendeztek?

Na és a Formula­–1? Ha még mindig lenne magyar pilóta, aki az egyik futamon még pontot is szerezne, hogyan mérnénk őt Michelisz Norberthez, aki bődületes bravúrral másodikként végzett a WTCC-világbajnokságon, egyesek szerint mégis inkább elvesztette a vb-címet? Vagy miként vetnénk össze bármelyiküket Baji Balázzsal, aki atlétikában, futószámban nyert tavaly vb-érmet, csak úgy, „gyalog”, belső égésű motor segítsége nélkül?

E kételyek persze inkább – érzékeltetendő, hogy az Év sportolója-választás sem vérre megy – félkomolyak, de félig azért azok. Ha az érintettek is így gondolnák, könnyebben elfogadnák, hogy a ma esti rendezvény csak kicsit egy verseny eredményhirdetése, sokkal inkább ünnep. Az 1958 óta íródó krónikában az 1991-es évben jegyezték fel az első „haragszomrádot” – talán nem véletlen, hogy pont a rendszerváltás után, ahonnan kezdve már a sportolóknak is lehetett véleményük –, mert az abban az esztendőben egyéniben és csapatban is sikert sikerre halmozó vívónő nehezményezte, hogy nem ő nyerte a voksolást.

Szerintem nem elviselhetetlenül méltatlan helyzet Egerszegi Krisztina mögött végezni, de valahol, áttételesen e reakció is az esemény fontosságát, rangját emelte. Vörös Zsuzsanna tiszteletre méltó visszafogottsággal nyugtázta, hogy olimpiai bajnok létére 2004-ben a dobogóra sem fért fel, de Athénban a magyar hölgyek közül Nagy Tímea, Janics Natasa és Igaly Diána is aranyérmet nyert, és mivel a négy sohasem három, nem is születhetett jó megoldás.

Az edzőkkel még kacifántosabb a helyzet. 2016-ban az európai porondra visszatérő és Eb-csoportjából elsőként továbbjutó futballválogatott szövetségi kapitánya, Bernd Storck maradt helyezetlen, többek teljes döbbenetére. De azon a forró nyáron olimpiát is rendeztek, két magyar triplázó klasszissal, és Hosszú Katinkának, Kozák Danutának is csak-csak volt egy edzője, mégsem nyerhetett mindkettő. Mindemellett az is érdekes téma, ki a magyarabb tréner, a győri kézilabdázókat irányító Ambros Martín vagy a Herthát dirigáló Dárdai Pál?

A kérdéseket folytathatnánk, de fekete-fehér válaszok nincsenek. A mai M4 Sport – Az Év Sportolója Gálát tekintsük egy remek játék végkifejletének, amely ráadásul nem is nulla összegű eredményt hoz. Győztesek vannak, vesztesek nincsenek. Azok sem azok, akik ideig-óráig esetleg annak érzik magukat.