A futpong elmélete – Szűcs Miklós publicisztikája

Talán nem lövök nagyon mellé, ha azt állítom, az átlagos hazai sportfogyasztó ingerküszöbét alig-alig érték el a vasárnap befejeződő halmstadi asztalitenisz csapat-világbajnokságról érkező hírek. Hogy e sorok olvasása közben senki se érezze magát alulinformáltnak, megjegyzem, a magyar női válogatott a két évvel ezelőtti tizenharmadik után most a tizenötödik helyet csípte el, a férfiak pedig a huszonötödikek lettek, amivel fel-, pontosabban visszajutottak az első osztályba. A magyar sport eredményeit valamelyest nyomon követők talán ez utóbbira kapják fel inkább a fejüket, gyaníthatóan arra is csak azért, hogy emlékeiben kutassanak: mikor és hogyan esett ki egyáltalán az élvonalból a férfiegyüttes. Ne fárasszák magukat világhálós szörfözéssel, elárulom, négy évvel ezelőtt, ám ez tulajdonképpen nem is lényeges, itt valójában magán a kérdésen van a hangsúly.

Hogyan és miért esett ki?

Olyan sportágról írok, amelynek kiemelkedő magyar eredményekben hihetetlenül gazdag a múltja, mai fejjel szinte elképzelhetetlen magasságokban járt. Férfi egyesben és férficsapatban például az első tíz világbajnoki címből nyolcat mi nyertünk meg, Barna Viktor révén van egy – tessék megkapaszkodni! – huszonkétszeres vb-aranyérmesünk, ami persze abszolút rekord, miként a hölgyeknél Mednyánszky Mária tizennyolc vb-címe is az. Kíváncsi lennék, a sport iránt érdeklődők hány százaléka ismeri e két korszakos zseni nevét, a méltatlanul elfeledve, Magyarországtól távol, 1972 februárjában, Limában elhunyt Barnáét, vagy Mednyánszkyét, aki 1978 decemberében hagyott itt bennünket, igaz, ő legalább mindvégig idehaza, Budapesten élt. De igazságtalan lennék, ha leragadnék náluk, elvégre a múlt század első fele és közepe tele volt a sportág magyar nagymenőivel, ilyen volt többek között – és most kéretik nem átugrani a neveket, mert az alábbiak igenis megérdemlik, hogy legalább időnként megemlékezzünk róluk – Mechlovits Zoltán, Szabados Miklós, Bellák László, Farkas Gizi és Kóczián Éva. De említhetnék olyanokat is, akikre talán még a 21. század Magyarországa is emlékszik halványan, mint Sidó Ferenc, Berczik Zoltán, Kisházi Beatrix vagy éppen Magos Judit. Már szinte hallom is a reakciókat, hogy rendben, de az ő idejükben még nyeles labdával játszottak, s nyilván van is benne igazság, hogy akkoriban más volt a pingpong, mint most. Persze, épp annyira, mint sok minden más. Hogy csak a sportnál maradjunk, ugyanez elmondható a kézilabdától kezdve a jégkorongon, az úszáson, az atlétikán át egészen a labdarúgásig. Az utóbbit nem véletlenül citáltam ide, hiszen bár első látásra pokolian messze van egymástól a futball és az asztalitenisz, magyar szemmel nézve mégis van bennük valami közös, ami jószerével kizárólag e két sportágra igaz, ezáltal országhatárainkon belül egyfajta rokoni köteléket sző közéjük: sokáig a világ legjobbjai közé tartoztunk bennük, mostanra viszont csillagászati távolságra kerültünk az elittől. Jobban belegondolva a magyar sportnak talán nincs még két olyan szegmense, amelyben a minőséget, az eredményességet és az elismertséget tekintve ekkorát zuhantunk volna.

Az okokat keresve sporttörténészek, kutatók bizonyára számos elmélettel szolgálnának, kezdve onnan, hogy a sport világszerte profivá válásának kezdeti időszakában a szovjet tömbhöz tartozó országokban, így nálunk is üldözendő volt a sportoló profi státusza – legalábbis hivatalosan –, s biztos vagyok benne, hogy mindegyik meg is állná a helyét. Én azonban onnan közelítenék a kérdéshez, hogy két olyan sportágról van szó, amellyel Budapesttől Londonig, Kairótól Pekingig és Riótól Sydneyig már gyerekkorunkban találkoztunk, hasonlóan a szüleinkhez, nagyszüleinkhez és a gyerekeinkhez, és mi, magyarok, ha nem is feltétlenül tudatosan, de a világot megelőzve ráéreztünk, hogy ezekben érdemes fejleszteni a képességeinket. Gondoljanak csak bele, a tornateremben vagy az iskola udvarán két óra közötti szünetben, a játszótereken, a grundokon, a családi házak kertjében mindig akadt egy labda, és máris fociztunk, vagy ahol volt pingpongasztal, előkerült néhány ütő is, és kezdődhetett a forgózás.

Mi, magyarok jók voltunk ebben.

Sokáig úgy tartották, futballnemzet vagyunk, meg a pingpongot szinte nekünk találták ki. Aztán a sport elindult az elüzletiesedés felé, ami a szegényeknek a kitörési pontot, az átlagos vagy annál jobb körülmények között élőknek a sztárrá válást, az ismertséget, a még jobb élet reményét jelentette, így hát világszerte egyre többen igyekeztek megragadni a sanszot, amelyet a múlt század második fele, de különösen az utolsó egy-két évtizede kínált. A vb-ezüst ellenére az ötvenes években a világ legjobb együttesének számító magyar labdarúgó-válogatott még 16 csapatos világbajnokságon szerepelt, éppen úgy, mint huszonnégy évvel később a Törőcsik András- és Nyilasi Tibor-féle alakulat. Ezt követően azonban a világ kikényszerítette a létszámnövelést, 1998-ban már kétszer annyi, azaz 32 együttes vett részt a vb-n, s ma már azt is tudjuk, hogy 2026-ban 48 csapatos lesz a torna. Egyre több pénz ömlik a világ labdarúgásába, a média professzori szintre emelte a sztárcsinálást, aminek köszönhetően Luxemburgtól kezdve Andorrán át Bolíviáig mindenhol megtanultak focizni, s most 2018 tavaszán ott tartunk, hogy Mohamed Szalah személyében éppen egy egyiptomit ünnepel és emel piedesztálra világ – persze korántsem érdemtelenül – Lionel Messi és Cristiano Ronaldo mellé.

Az asztalitenisz kísértetiesen hasonló utat járt be a mögöttünk hagyott évtizedekben: míg az 1950-es budapesti világbajnokságon 19 ország indult, 1979-ben Phenjanban, a legutóbbi magyar vb-arany helyszínén 68, tavaly Düsseldorfban már 106, a múlt héten Halmstadban pedig azért „csak" 87, mert kizárólag csapatversenyeket rendeztek. Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, a Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor fémjelezte világverő aranygeneráció kora óta a pingpongasztalok környékén is sok minden más lett. Nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna, hogy a világranglista top 100-as mezőnyében portugál, egyiptomi, nigériai, ukrán, kazah, brazil, görög, indiai vagy éppen iráni férfi asztaliteniszező szerepeljen, magyar viszont egy sem – márpedig most ez a helyzet. Ahogyan futballozni, pingpongozni is tud már a világ, s ahogy e folyamat eredményeként az előbbi sportágban hátrább és hátrább kerültünk, előbb csak egy-egy vb-re nem tudtuk kvalifikálni magunkat, aztán 1986 óta egyre sem, az utóbbiban világversenyről világversenyre csúsztunk lejjebb és lejjebb, mígnem 2014-ben férficsapatunk kiesett a 24 csapatos első osztályból, két éve Kuala Lumpurban pedig az abszolút mélypontot jelentő 33. helyen zárt.

A párhuzam egyértelmű. A közvetlen kiváltó okok ugyan gyaníthatóan különbözők, az nem lehet kérdés, hogy a futball és az asztalitenisz magyarországi minősége az elmúlt évtizedek során fordítottan volt arányos a világ más részén tapasztalt színvonallal, de – el ne kiabáljam – ez a tendencia mintha lassulna. Futballcsapatunk két éve kijutott a franciaországi Eb-re, pingpongosaink pedig Halmstadban visszaverekedték magukat az elitmezőnybe. Tudom, ez még semmit nem jelent, majd ha folyamatosan, éveken keresztül, egymás után többször..., majd akkor mondhatjuk, hogy igen, elkezdődött valami.

A két sportág magyarországi „rokoni” létét azonban éppen emiatt tekintem bizonyítottnak, sőt ha elpoentíroznám itt a végét, azt írnám, a fentiek okán nem lehet véletlen, hogy a futball és a pingpong szerelemgyereke, a még csecsemőkorban lévő teqball ötlete éppen magyar agyból pattant ki – de ezt a vonalat hagyjuk is, tényleg nem szeretném elviccelni, mert én egyelőre még a „szülőknek” drukkolok.