Arany- és „ezüstköpések” – Ballai Attila publicisztikája

Érdekes jelenség, amikor sportolók, edzők, vezetők megtanulnak „sportsajtóul”. Ezt elismerésnek is tekinthetnénk, mert azt jelzi, annyiszor olvasták fordulatainkat, közhelyeinket, hogy azok sajátjukként rögzültek bennük. Régebben bevett formula volt például a „szerencsével hadilábon álltunk”, ehhez képest is szörnyszülött az újabban divatos „finomhangolást végzünk”, pedig az angol fine-tuning magyarra és futballra fordítva semmit sem jelent. Különösen szeretem a gyengécske vetélytárs ellen játszó óvatos tréner „Nem téveszt meg minket az ellenfél pillanatnyi helyezése” gyöngyszemét, és azt is tudjuk, hogy az igazi (magyar) menő sohasem tekint vissza, a múltba, a vesztes meccsre, kizárólag előre.

Na de mennyire? Kedvenc klisém úgy szól, csak a következő – vagy csak egy – mérkőzésig nézek előre. Aki ezt vallja, nyilván azt gondolja, ez a jellemzője a minden idegszálával az aktuális feladatára összpontosító, vérbeli profinak. Máris javítom magamat, ez több is klisénél, ez már nézet, trend, edzői/sportolói ars poetica, ezért érdemes alaposabban körüljárni.

Bevallom, fel nem foghatom, egy kvalifikációs sorozat vagy világverseny előtt, közben miként képes a közvetlen érintett, a résztvevő arra, hogy ne gondoljon a nagy egészre, arra, honnan hova akar eljutni, ehhez mikor milyen erőket kell bevetni, tartalékolni, álcázni, és így tovább. Sőt, mivel az újabban bevett módi szerint a labdarúgó-válogatottak három napon belül két selejtezőt vívnak, itt is abszurdum két, egymástól független mérkőzésről beszélni.

Az előrelátás, a stratégiai gondolkodás persze nem pusztán szándék, hanem képesség kérdése is. Van, aki hiába nézne bárhová, nem sokat lát. Kedves és tanulságos emlékem a nem is teljesen névtelen, nem is totálisan eredménytelen edzővel folytatott beszélgetésem, amelynek során a „mester” egyszer csak kijelentette, neki két alapelve van, majd az elsőt vehemensen és logikusan rögvest ki is fejtette. Amikor befejezte, kérdeztem, és mi a második alapelv, mire rövid tűnődés után kényszeredetten kibökte: „Hú, a második most nem jut az eszembe.”

Ezért elfogadom, van, akinek egy meccsre is elég előre nézni. Akár még sok is. Ismerek olyan sportolói típust is, akinek nagyjából egyakciónyi a jövőképe, és esetében ez így célravezető. Sohasem felejtem el az 1992-es litvániai női kézilabda B-világbajnokság utolsó csoportmérkőzését, amelyen a végső győzelemre esélyes magyar válogatottnak a kiesés elkerüléséért legalább döntetlent kellett játszani a svédekkel. A skandinávok az utolsó percben egy góllal vezettek, a mieink riadtan adogattak, kapura sem mertek sandítani, gondolatban már csomagoltunk. Ám ekkor kiváló átlövőnk – nevét fedje jótékony homály – tíz méteren felemelkedett, és iszonyatos gólt vágott a pipába. Megszólalt a duda, a pályára futva ölelgetni kezdtük „hősünket”, aki sírva hüppögte, szép gól volt, tényleg, milyen kár, hogy semmit sem ér. Dehogynem, éppen továbbjutást ért, kiáltottuk, mire ő kikerekedett szemekkel kérdezett vissza: „Micsoda? Elég a döntetlen? Ha tudom, soha nem merem rálőni.”

Sokfélék vagyunk, és ez így jó, így szép. Mesélik, hogy az 1966-os, tündökletes magyar–brazil előtt is mindössze annyit közöltek derék balbekkünkkel – őt se nevesítsük, a jelenség a lényeg –, az a dolga, hogy az ellenfél hetes számú játékosát „levegye” a szélről. A feladatot végrehajtotta, tökéletesen. Ha azt is megmondták volna neki, hogy az illetőt történetesen Garrinchának hívják, és a fél futballvilág csodálja, a másik fele rettegi, talán csak összezavarodik.

Stratégákra, hadvezérekre, váteszekre, a jövőt fürkészőkre és alakítókra azonban igenis szükség van, és természetesen nem csak a sportban. Nélkülük talán még Amerikát sem fedezték volna fel, hiszen az egyszeri hajós mindig csupán egy földnyelvnyit kémlelt előre. Elindult a spanyol vagy a portugál partokról, elvitorlázott Madeirára vagy Tenerifére, eddig rendben. Ott pihent, feltöltötte készleteit, és irány az Azori- vagy a Zöld-foki-szigetek. Még ez is rendben. De annál már nincs tovább, csak a végtelen óceán. A világ pereme.

Onnan előre látni, az ismeretlent megsejteni, gondolatban feltérképezni, megtervezni, az a tudomány. Ennek lehet felbecsülhetetlen értéke és hozadéka, a sportban is. A mi legfájdalmasabb példánk erre az 1954-es labdarúgó-világbajnokság, amelyet az általános hazai közvélekedés szerint a magyar balsors és balfácánság kirívóan keserves ötvöződése miatt veszítettünk el. A győztes fél szemében ellenben a német tervezés és precizitás volt az oka mindennek. Sepp Herberger mester pontosan tudta, hogy a magyarokat kétszer képtelenség megverni, ezért elsőre meg sem kísérelte. Sőt – így a fáma – megtévesztette őket, azaz minket azzal, hogy a 8:3-as mérkőzéshez képest a döntőre öt helyen változtatott az összeállításon. Átengedte Puskáséknak a csoportelsőséget, aminek „jutalma” az egyenes kieséses szakaszban az előző vb első két helyezettje, Uruguay és Brazília volt, míg Fritz Walterék a jugoszlávokon és az osztrákokon át sétáltak be a fináléba. Ahol már csak az erre az alkalomra készített stoplijaikkal az esőért kellett fohászkodniuk, ami meg is jött. Mert míg mi földi prognózisokat sem készítettünk, addig ők égieket is. Herbergernek számos aforizmája ismert, ezek közül én leginkább azt szeretem: meccs után lenni annyi, mint meccs előtt lenni.

Igazi aranyköpés. Ezért is maradtak nekünk csak az „ezüstköpések”. Aztán később már azok sem. Tanmesébe illik, ahogy az 1978-as vb-rajton szépreményű csapatunk nekirontott a házigazda, a katonai junta túlélése miatt sikerre ítélt, és azért mindent bevető argentinoknak. Mintha az az egyetlen mérkőzés létezett volna. Ezért fiaink az utolsó percekben, már vesztes állásnál olyan ámokfutást rendeztek, mintha a hármas sípszó nem a nyitó meccs, hanem a világ végét jelezné. A mi világbajnokságunknak vége is lett.

Az adott összecsapás előtt a játékos számára nélkülözhetetlen információ, hogy most vagy soha tétért lép-e pályára, vagy úgy kalkulálunk, hogy holnap is nap lesz, van még egy – vagy több – esély. Többen állítják, 1984 novemberében, Cipruson, mocsaras talajon, 0–1-es félidő után azért fordítottunk, mert a szünetben Mezey György szövetségi kapitány azt találta mondani: nyugi, fiúk, majd Ausztriában nyerünk. A srácok pedig erre fújtak egy nagyot, újrakezdés után Róth Anti egyenlített, sőt a végén „Nyíl” a győztes gólt is begyötörte.

A végére álljon itt két kézilabdás történet, ritka pozitív végkifejlettel. Női válogatottunk legutóbb 2008-ban Pekingben, a férfi 2012-ben Londonban jutott be olimpián a négy közé. Mindkettő azért, mert előre felmérte az erejét, és nem a lehetetlent akarta elérni, hanem a lehetséges felső határát, azt viszont a létező legracionálisabban. A lányok 2008-ban utolsó két csoportmeccsüket kilenc és tizenegy góllal bukták el az oroszok, illetve a koreaiak ellen, nem eleve feladva, hanem a reménytelen részeredménynél elengedve az esélyt. Ezzel és ettől maradt annyi muníciójuk, hogy a negyeddöntőben átrohantak az aranyvárományos románokon. A fiúk 2012-ben kijelölték, mely két csoportrangadót tartják nyerhetőnek, hiszen ennyi kellett a nyolcba kerüléshez, ezért azt is leszögezték, a további három partiba tilos belepusztulni. A horvátoktól hét, a spanyoloktól tizenegy góllal kaptak ki, mindkétszer szoros első félidő után, csak onnantól takarékoskodva az energiával, hogy kiderült, „kár a gőzért”. Majd az egyedi, vissza nem térő tétért – remek fizikai és mentális állapotban, inuk szakadtáig küzdve – 26–23-ra verték meg a szerbeket. (Aztán a negyeddöntőben Izlandot is.)

A fentiek is bizonyítják, hogy a „csak egy meccsre nézünk előre” vélekedés jobb esetben nem több közhelynél, amely „sportsajtóul” íródott, és az arra hivatottak egyébként igenis hajlandók és képesek távlatokban gondolkodni. Ha viszont így van, azt oktalanság eltitkolni.