Nem tucatemberek – Ballai Attila publicisztikája

Szeptember 19-én elhunyt Kulcsár Győző négyszeres olimpiai bajnok, vívómester, a Nemzet Sportolója. Nem az ilyenkor bevett közhely, hogy betölthetetlen űrt hagyott maga után; illetve a Nemzet Sportolójaként ez az űr nem csak betölthető, hamarosan be is töltik. A temetésig, október elsejéig kegyeleti okokból senki sem hozta fel a témát, azóta azonban folyik a találgatás: vajon ki lesz az utód? Jelöltek és önjelöltek is akadnak szép számmal, ami érthető, hiszen a címmel a tisztesség, a dicsőség mellett havi 630 ezer forint juttatás jár. (Ha ez így túl direktnek, nyersnek hat, ne feledjük, hogy az olimpiai járadék is hajdani idolok sorát emelte vissza a normális hétköznapi létbe.)

A Nemzet Sportolója-választás magasztos, felemelő, de nem felhőtlen alkalom. Egyrészt azért nem, mert az új tag csak egy régi helyére kerülhet be, azaz valamely bajnok halála árán, másrészt azért, mert az esélyesek köre tág, így az aktuális döntés megszületésekor az egyetlen kedvezményezett örül, a többiek ellenben habitusuktól függően csalódottak, keserűek vagy éppen csendes derűvel azt mondják, nem baj, talán majd legközelebb. Természetesen nem teszik hozzá, valószínűleg gondolatban sem, a „legközelebb” akkor jön el, ha a nemzet egyik sportolója elhalálozik.

Ez az igazság. Mert ez a szabály. A 2004-ben a sporttörvény keretében alapított díjról úgy rendelkeztek, hogy abban azok a hatvan éven felüli, kimagasló eredményeket elért magyar sportolók részesülhetnek, akik aktív sportpályafutásuk befejezése után is meghatározó szerepet játszanak a sportéletben, és a kitüntetettek száma egyidejűleg legfeljebb tizenkettő lehet. A szövegben nem foglaltatik benne, hogy a Nemzet Sportolójának országosan ismertnek és népszerűnek kell lennie – ez a magától értetődő, ezért kimondatlan, azaz leíratlan előfeltétel is megér egy bekezdést. A már elhunytak és a jelenlegi tizenegy tag mindegyike megfelel e kitételnek, egyetlen kivétellel; nyilvánvalóan Weltner Györgyné Ivánkay Mária az. Már csak azért is, mert az olvasók jelentős része most bizonyára azt kérdezi: ki ő? Nyolcszoros siketlimpiai bajnok asztaliteniszező, és mivel alkalmam nyílt találkozni vele, állíthatom, tündéri kedves, különleges aurájú idős hölgy. Aki ellenfelei mellett saját fogyatékosságát is legyőzte. De a legcsekélyebb bántó szándék nélkül mondom, ő csak hivatalosan a nemzet sportolója. A sportbarátok agyában, lelkében, kollektív tudatában és érzéseiben nem az. Rosszul értelmezett és alkalmazott, művi fair playnek köszönheti e kiváltságot, amelyet persze soha nem kért, csupán elfogadott. Ha idilli világban élnénk, bármikor, akár a közelgő, legújabb választás kapcsán előállhatna valami effélével: mindenkinek köszönöm, aki érdemesnek tartott e címre, de méltánytalanságnak érzem, hogy legeredményesebb élő asztaliteniszezőnk, a négyszeres világbajnok Jónyer István helyett én képviselem sportágunkat, ezért tisztelettel lemondok a Nemzet Sportolója-tagságról, és azt kérem, Jónyer István javára tehessem ezt.

Ez természetesen merő illúzió, soha nem fog megtörténni. És ezért egy pillanatig sem kárhoztatom Ivánkay Máriát. Korunkban egészen életszerűtlen lenne egy ilyen felajánlás. Amiért egyáltalán belém villant az Ivánkay vagy Jónyer dilemma, annak a törvény két korlátozó intézkedése az oka. A hatvan év és a tizenkét fő.

Semmi racionális okot nem látok ugyanis e két adat rögzítésére. Egyetlen érv sem szól amellett, hogy Magyarország éppen tizenkét bajnokát emelje fel egy megkülönböztetett elit kasztba, és azok mind hatvan éven felüliek legyenek. Tizenkettő egyébként is egy tucat, és a nemzet sportolói végképp nem tucatemberek. Nem is egy futballcsapat, nem is az alkotmánybíróság tagjai – akkor pedig miért ne lehetnének többen? Mint ahogyan egyszer már voltak is. Igaz, rendkívüli helyzetben. 2011-ben már csak Grosics Gyula és Buzánszky Jenő élt az Aranycsapat kezdő – a londoni 6:3 alkalmával a Wembley gyepére kifutó – tizenegyéből, de egyszerre csupán egyiküket választhatták volna be. Ám senki sem vállalta annak az ódiumát, hogy kettejük között döntsön, és e patthelyzetből az jelentette a kiutat, hogy a létszám egyszeri és időleges tizenháromra emelésével mindkettőjüket kooptálták. Az ötletet én vetettem fel a Magyar Nemzetben, egy országgyűlési képviselő forrásmegjelölés nélkül lelkesen a magáévá tette azt, de cseppnyi ellenérzés sem volt bennem, csak elégedettség, hiszen a cél eléréséhez törvénymódosításra volt szükség, én pedig azt a szerkesztőségből nem kezdeményezhettem.

Mint ahogyan most is csupán megpendíthetem: a tizenkét fő mellett miért kell márványba vésni a hatvanéves korhatárt? Aki fiatalabb, eleve nem lehet díjazott, aki meg sem éri a hatvanat – legyen bár „százszoros” olimpiai bajnok –, nem is lesz soha. Aki elérkezik a hatvanadik születésnapjához, annak van onnan elméleti esélye; álságosan fogalmazva, várhatja az „üresedést”, kíméletlenebbül szólva, akkor jöhet el az ideje, ha egyik hősünk, bálványunk meghal.

Isten tartsa meg egészségben, jó kedélyben száz évig a nemzet minden címzetes sportolóját! Tiszta szívemből kívánom ezt. Azt viszont kevésbé, hogy a következő húsz esztendőben egyetlen új tag se legyen. Csakhogy a két vágy kizárja egymást.

Egerszegi Krisztina 1974-ben született, 2034-ben a születésnapjára nem ajándékba, hanem alanyi jogon kellene megkapnia e büszke címet. (Dacára annak, hogy sportvezetői babérokra sosem tört.) Ehelyett akkortól lehet majd a Nemzet Sportolója, ha egy idősebb bajnok távozik az élők sorából. Közvetlenül utána jönnek a háromszoros olimpiai bajnok pólósok, Sydney, Athén, Peking héroszai, az 1975–77-es évjárat, az 1978-as Kammerer Zoltán. Illetve Benedek Tibor még korábbról, 1972-ből, Darnyi Tamás, minden idők legeredményesebb magyar férfi úszója 1967-ből. A díj alapításakor, 2004-ben még a náluk egy emberöltővel idősebbek, a montreali pólólegendák sem részesülhettek az elismerésben – miként Jónyer sem –, és mivel az kizárólag kihalásos alapon örökölhető, Faragó és Szívós is a sorára vár.

Mint ahogyan sajnos most már valóban csak egy-két emblematikus futballistánk, az 1960-as évek világbajnokságainak még köztünk lévő, már-már mondabeli alakjai, Mészöly, Göröcs, Rákosi. Ők sínylik meg leginkább a sportág hazai múltja és jelene közti feldolgozhatatlan kontrasztot, az elmúlt három évtized súlyos tekintélyvesztését. Különben elképzelhetetlen lenne, hogy egykor rajongott sportágunk egyetlen képviselője se legyen ott a kiválasztottak között. Márpedig Puskás Ferenc, Albert Flórián, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő elhunyta óta nincs.

Részben ugyancsak a mesterséges korlátok miatt, amelyek éppen úgy felszámolhatók lennének, ahogyan felállították őket. Minden év januárjában összeülhetnének a Nemzet Sportolói, számba vehetnék, az új esztendőben mely klasszisok töltik be a hatvanat – ha már ehhez a kitételhez ragaszkodunk –, és szavazhatnának róla, kit, kiket tartanak méltónak arra, hogy társukká fogadják. Évente egy-két kiválasztottról lenne szó, a létszám 2050-re sem érné el az ötvenet, Magyarország nem az ezernél is több olimpiai bajnoki címet nyert Egyesült Államok.

A Nemzet Sportolói is megszabadulnának egy tehertől. Amikor valaki mellett voksolnak, nem kellene egyúttal mások rovására is dönteniük, ezért nem személyes rokonszenv, esetleg sportági kötődés vezetné őket. Attól, hogy többen lennének, nem lennének kevesebbek. Öt-tíz „várólistás” bajnokunk pedig abban a boldog tudatban tölthetné utolsó éveit – remélhetőleg évtizedeit –, hogy hivatalosan is nemzeti kinccsé nemesedett.