Túlvilágbajnokság – Ballai Attila publicisztikája

Közeleg mindenszentek, majd a halottak napja, amikor az elhunytakra emlékezünk. November első napjaiban nemcsak rokonaink, barátaink, hanem szélesebb környezetünk, egy-egy intézmény, település, a nemzet közös halottainak sírjainál hajtunk fejet, gyújtunk mécsest. Utóbbiak között számos sportolót is találni, éltükben-holtukban sokukra tekintünk úgy, mint személyes ismerősünkre, aztán veszteségünkre. Hogy csak a magam példájával hozakodjak elő, életemben először az unokatestvérem temetésén voltam jelen, másodszor a nagyanyámén, harmadszor egy tragikus balesetet szenvedett válogatott labdarúgóén. Nem azért, mert labdazsonglőr volt, hanem mert kiváló ember. Innen indulva, rendhagyó módon, de végképp nem kegyeletsértő szándékkal közelítünk az alábbiakban e témához.

Nekrológokban, búcsúbeszédekben szinte kivétel nélkül visszaköszönő fordulat, hogy az eltávozott mostantól az égi pályákon folytatja, ahol várják már a régi játszótársak. Érdekes, elhunyt ökölvívót soha nem képzelünk oda az égi ringbe, de még csak úszót sem az égi medencébe. Mintha ez utóbbiak túlságosan világi, mármint evilági sportágak lennének. Aki viszont komolyan hiszi, hogy az ásó, kapa, nagyharang nem vet véget mindennek, annak egyszer érdemes végiggondolnia, milyen lehet egy mérkőzés odafenn, a felhők fölött? Hogyan zajlik egy „túlvilágbajnokság”?

Értelmezhető például a lelkesedés, mint kifejezés, mint érzés? Illetve éppen annak ellenkezője, a lelketlen játék? Hogyan szurkolnak a nézők? Olykor azért becsmérlik a játékvezetőt? Szükség van egyáltalán rá? Mármint azért, mert előfordulhat-e szándékos szabálytalanság, taktikai fault, lábra menés, gólba tartó labda kiütése kézzel, törlesztés, effélék?

Vagy ami talán még izgalmasabb, hogyan állnak fel a csapatok? Csak Bozsik várta Puskást, vagy mondjuk Orth is? Mindenki a saját korosztályában, az egykori társakkal játszik együtt? Netán időtlen válogatottak alakulnak, örök mércék alapján, és a magyar csapatban Schlosser, Sárosi, Hidegkuti és Albert egymással verseng a középcsatár posztjáért? Hogy a fantázia birodalmában még messzebb merészkedjünk: az itt, a földön hajdan elcsalt vagy játékvezetői hibából elfújt meccseket akár újra is játsszák? Megnyerhetjük, talán már meg is nyertük az 1954-es vb-döntőt, vagy majd egyszer, ha sajnos komplett lesz mindkét csapat, az 1962-es magyar–csehszlovák negyeddöntőt is?

Az is árulkodó fordulat, hogy egy-egy szélsőséges légkörű mérkőzés hangulatának leírásakor sokkal inkább használatos a pokoli jelző, mint a mennyei. De vajon latolgattuk-e valaha, miként festhet egy meccs a pokolban? Ocsmányul üvöltöző, vérben forgó szemű nézők, petárdázás, füstbombázás, pályára berohangálás, kötelező bíróverés. Utóbbi jogos is, mert a játékvezető folyamatosan és arcátlanul csal, de a két csapat sem érdemel mást, hisz mindannyian folyamatosan tiltott szerencsejátékot űznek, saját csapatuk vereségére fogadnak, számolatlanul rugdossák az öngólokat. Akit pedig nem vesznek bele a bundába, az vaddisznóként rohangászik, és borogatja az ellenfeleit.

E ponton álljunk meg, és tegyük fel a valóban érdemi kérdést: miért véljük, hogy minden elhunyt klasszis az égi pályákon folytathatja? Hiszen ha eljön az idő, emberként ítéltetünk meg, nem sportolóként. Vagy aki élete ziccerét berúgta, és ezzel földi halandók ezreinek, millióinak szerzett örömet, az már attól a mennybe jut? Aki ellenben kihagyta, az pokolra? Nem hinném. Már csak azért sem, mert ami az egyik szurkolótábornak boldogság, az a másiknak bánat, és viszont.

A téma innen válik „evilágivá”, itt és most is izgalmassá. Különösen úgy, hogy egy híres sportolótól kétszer búcsúzunk, kétszer „hal meg” a lelkünkben, és kétszer is ítélünk róla – először akkor, amikor visszavonul. Az aktív pályafutása utáni éveiben, kapcsolataiban már nem az eredményessége, hanem az emberi minősége alapján. Mintha már éltében mennybe vagy pokolra küldenénk. Van, aki a pályáról levonulva is napi, heti rendszerességgel jár vissza ugyanarra a lelátóra, ugyanabba a csarnokba, klubházba, és mindig rajongva fogadják, sőt, a hajdani ellenfélnél is ezt teszik. Nincs az a fradista, aki ma már ne aggódna a dózsás „Törőért”. Van ellenben olyan is, akit csak a tisztelet illet meg, szeretet nem. Péntek este, a budapesti birkózó-világbajnokság alkalmából ihletett hangulatú vacsorán, méltó módon emlékeztek meg kerek évfordulókról, a szöuli, a mexikói olimpiáról; számomra a legmaradandóbb élmény mégis az volt, hogy akadt „sokadik” helyezett, akit egész este körbeültek, lapogattak, és láttam olyan bajnokot is, aki nem vegyült senkivel, mert nem keresték a társaságát, és ő sem másokét.

Ez persze nem abszolút mérce; ahogyan mi is gyarlók és átmenetiek vagyunk, úgy ítéleteink is azok. Például nyilván sokan és okkal vitatkoznának velem, amikor bevallom, attól még nem feltétlenül kívánnék a pokolra egy sportolót, mert doppingolt. Különösen nem, ha olyan sportágban tette ezt, amelyben mindegyik vetélytársa tiltott szerekkel él, és ezt pontosan tudják is egymásról. Aki viszont válogatott tétmérkőzést adott el, ráadásul hazait, magyar nézők ezreivel a bolondját járatva, és tetézendő vétkét, a kvalifikációs sorozat legelején, amikor még a továbbjutás lehetett a cél – a felvetés nem légből kapott, az érintettek remélhetőleg találva érzik magukat –, az nálam menthetetlen. Bár ha széles nyilvánosság előtt hajlandónak mutatkozna ezt meggyónni, az árnyalná a helyzetét – de ehhez hasonló mea culpára nem emlékszem.

Nyilvánvaló, hogy napjaink magyar labdarúgói nem képességeik és sikereik – inkább sikertelenségeik – alapján tétetnek majd mérlegre, mert akkor nagy lenne a baj. Minden további nélkül elképzelhető ugyanis, hogy – a szó szoros értelmében – ítéletnapig nem jut ki a válogatottunk többé egyetlen világbajnokságra sem. Ezeknek a fiúknak azonban így is az egyszerű ember számára mérhetetlen az ismertségük, és felfoghatatlan mennyiségű a pénzük, a vagyonuk. A kérdés az, hogyan gazdálkodnak mindezzel. Felvetődik-e egyáltalán bennük, hogy lehetőségük egyben felelősség is, illene valami jót – ezúttal is a szó szoros értelmében –, üdvözítőt alkotniuk, cselekedniük? Sejtik-e, megmondta-e nekik valaha bárki, hogy kötelező lenne nyomot hagyniuk? Nem csupán egy-két jól-rosszul beívelt szöglettel, góllal, öngóllal, hanem gesztusokkal, megszívlelendő, szívből érkezett mondatokkal, áldozatokkal is. Nem tudom, hányan látták a felvételt, amint a minap Messi a gyepről lefelé baktatva elfogadta egy labdaszedő srác tétován felé nyújtott kezét, és megrázta azt. Érdemes a fiú elképedt arcát többször visszanézni, és megérteni, hogy egy bálványtól, annak mintegy három másodperces „erőfeszítésével” életre szóló élményt kapott. Hiszem, valahol többet jelent ez, mint egy remek kényszerítő végén bal belsővel hajszálpontosan a jobb alsó sarokba gurítani a labdát. Ellenpontként ismerünk sportolókat, köztük honfitársakat is szép számmal, akik egész pályafutásukat úgy töltik el, hogy a meccs lefújásának pillanatában leszegett fejjel befutnak az öltözőbe, kapcsolatuk a való világgal nulla.

Ők azok, akiket karrierjük lezárása után nagyjából egy perccel rostál ki a kollektív emlékezet. Így szól róluk az első ítélet. Aztán talán eljön majd egyszer az utolsó is. Amit lehet hinni, el is lehet utasítani. Az első viszont biztos. Ezért halottak napján az is eszünkbe juthat, hogy a többi háromszázhatvannégy nap az élőké.