Természetesen odáig nem merészkedem, hogy a Hopman-kupán újév napján rendezett Belinda Bencic, Roger Federer–Serena Williams, Frances Tiafoe vegyes páros csatára ráaggassam a „minden idők legnagyobb teniszmérkőzése” kitételt, azt viszont – többek között a The Timeshoz csatlakozva – megkockáztathatom, a meccs után elkészült minden idők leghíresebb szelfije. Az egyéni Grand Slam-győzelmeket tekintve a nők között rekorder (23) Serena és a férfiaknál csúcstartó (20) Roger állt össze életük első (és alighanem utolsó) egymás elleni tétmeccsén közös képre. 43 egyéni GS-siker, 208 millió dolláros „közös” kereset – aligha meglepő, hogy a fotó vírusként terjedt, Williams Instagram-oldalán gyorsan 400 ezer like fölé kúszott, Federer Twitterjén pedig áttörte a százezres határt. (Csütörtöki 2. oldalunkon nálunk is megjelent – a szerk.) Szervezőknek, szurkolóknak, televíziós társaságoknak, sőt, a versenyzőknek is jó üzlet, ha a két nem képviselői, azon belül is a legjobbak állnak szemben egymással, sportágtól függetlenül.
Serena egy „…ez volt a tejszínhab a karrierünkön”, Federer pedig az „Ó, micsoda este!” mondattal kommentálta az eseményeket, és persze a GOAT-kérdés (Greatest of All Time – minden idők legnagyobbja) is előkerült. Ezt a svájci Maestro kapta meg az amerikai legendától, ennek fényében (négysáncverseny ide, darts-vb-döntő oda) talán lehet azonosulni a Sports Illustrated magazin vezető riporterének azon kijelentésével, mely szerint január elsején „Fed/Serena és a Hopman-kupa uralta a sporthíreket”. A BBC pedig azt a következtetést vonta le, hogy férfi és nő részvételével 1973 óta nem rendeztek ilyen jelentőségű teniszmeccset.
Csak amíg a mostani Serena–Federer randevút az élet hozta össze, az 1973-as „nemek harcát” gyakorlatilag kikényszerítette az egyik fél, és az aztán tényleg férfi a nő elleni ki-ki mérkőzés volt. A hímsovinizmus, a magamutogatás és a pénzkereseti vágy által hajtott, hatszoros majortorna-győztes Bobby Riggs hozakodott elő a témával, aki azt mondta: „A női tenisz alárendelt, és még ötvenöt évesen is meg tudom verni bármelyik női éljátékost.” Ezekből a szavakból kerekedett ki aztán az Amerikában mindmáig legnézettebb teniszmeccs, sőt, maga a női tenisz felemelkedése is innen eredeztethető.
Merthogy Riggs előbb 6:2, 6:1-re elintézte az éppen hetedik év végi világelsősége felé tartó Margaret Courtot (azért ez a mérkőzés is hangzatos nevet kapott, ez lett az „anyák napi mészárlás”), és ekkor már a kihívás első számú célpontja, Billie Jean King is kötélnek állt. Persze, kellett ehhez az élő közvetítés az ABC-n, továbbá a győztesnek járó 100 ezer dollár is, de szeptember 20-án a houstoni Astrodome-ban 30472 (a képernyők előtt pedig további 90 millió) néző előtt jöhetett a Riggs–King csata.
Az egyik oldalon a Sugar Daddyként megjelenő, a zakóját az első három gémben magán tartó Riggs, a másikon a női egyenjogúságért és a győzelemért küzdő, Kleopátra stílusban érkező King. Utóbbi annyira nyeregben volt a vállalása miatt, hogy még azt is elérte, ne az eredetileg kijelölt Jack Kramer közvetítsen az ABC-n. Kramer persze nem bocsátott meg, a meccs után férfiúi önérzettől erősen átitatott cikkben a két résztvevő közötti 26 év különbségre fogta King győzelmét. Ettől még a tény tény maradt: Billie Jean King 6:4, 6:3, 6:3-ra megverte Riggset. „Ha nem nyertem volna, az ötven évre visszavetette volna a női teniszt” – mondta utóbb az amerikai hölgy. Később óriási barátok lettek, a mérkőzésnek pedig „A nemek harca” címmel, az Oscar-díjas Emma Stone és az Oscarra jelölt Steve Carrell főszereplésével Hollywood is emléket állított. Az meg senkit sem érdekelt, hogy Riggs a rossz nyelvek szerint vereségével törlesztette fogadási adósságát a maffiának…
A fogadás az 1992-es Jimmy Connors–Martina Navratilova találkozó kapcsán is előkerült, csak itt Jimbo az önéletrajza tanúsága szerint biztosan fel is tett egymillió dollárt arra, hogy nem veszít nyolc gémnél többet egy olyan meccsen, amelyen neki rendre csak egy szervája van. Az általa háborúnak, Navratilova által az egók harcának minősített összecsapáson Connors 7:5, 6:2-re nyert. Egyébként általában is a férfiak jöttek ki jobban a nemek harcából, így a legutóbbi, nem bemutató jellegű párharcból is. És csak hogy a kör bezáruljon, Serena Williams abban is benne volt. 1998-ban, pályájuk elején azt találták mondani nővérével, Venusszal, hogy bármelyik, az ATP-rangsorban kétszázon kívüli férfit meg tudják verni. Az akkor 203. német Karsten Braasch elfogadta a kihívást, és az Australian Open keretében, a Melbourne Park 12-es pályáján egymás után megmérkőzött velük. Braasch önmagához képest sportszerűen készült, a szokásos „edzésadagja” (egy csomag cigi, több üveg jéghideg sör) helyett csak golfozással és két radlerrel terhelte meg szervezetét, mielőtt Serenát 6:1-re, Venust pedig 6:2-re megverte volna.
A tenisz mellett a sakk a másik olyan sportág, amelyben a férfi- és a női elit szemtől szemben is összecsaphat, ráadásul hivatalos versenykörülmények között. És itt a hölgyeknek is jutott hangzatos siker – egy Riggséhez hasonló, lenéző nyilatkozatot követően. A világelső Garri Kaszparov ugyanis így fogalmazott: „Létezik az igazi sakk és a női sakk. Néhányan nem szeretik ezt hallani, de a sakk nem illik a nőkhöz. Ez harc, tudod? Nagy harc. Nem a nőknek való. Sajnálom. A nők tehetetlenek, ha férfiak az ellenfeleik. Azt hiszem, ez nagyon egyszerű logika. Ez egy harcos, egy profi harcos logikája. A nők gyengébb harcosok.”
Aztán 2002-ben Moszkvában a Kaszparov által egyszer cirkuszi babaként jellemzett Polgár Judit 42 lépésben megverte, mire az orosz zseni visszavett, és egy „Elméletileg lehetségesnek tartom, hogy nő legyen a világbajnok” mondattal exkuzálta magát. Egyelőre valóban elméleti a lehetőség, hiszen a világranglistán jelenleg egyetlen nő, a kínai Hou Ji-fan szerepel a top 100-ban, de messze nem polgári magasságban (top 10!), hanem a 86. helyen. Ettől még jegyezzük meg az egykori világranglista-2. Levon Aronjan szavait: „Nem lehet különbséget tenni a férfi és a női sakk között. Szerintem a sakk az egyetlen sport, amelyben a képességek és az erősségek egyformák. Ha a nők sokat dolgoznak, a férfiak ellen is bármit elérhetnek. Emlékezzünk csak Polgár Juditra!”
Ugyanakkor inkább férfiasnak tetsző sportágban is akadtak hölgyek, akik bemerészkedtek az „oroszlán barlangjába”. Talán a magyar felmenőkkel büszkélkedő hokikapus, Shannon Szabados esete a leginkább ismert felénk, aki profi ligában is védett, ott első nőként shutoutot is jegyzett, sőt, még az Edmonton Oilers is elgondolkozott rövid távú szerződtetésén, amikor egy kapusa maradt szezon közben 2010-ben. Szabadoson kívül a női olimpiai bajnokok közül Manon Rhéaume, Danielle Dube és Hayley Wickenheiser is játszott profi férfiligában. A minap véget érő PDC-dartsvilágbajnokságon az orosz Anasztaszija Dobromiszlova és az angol Lisa Ashton is dobóállásba lépett, nem sok szerencsével: előbbi a negyeddöntős Ryan Joyce-tól, utóbbi pedig Jan Dekkertől kapott ki az első fordulóban. Ami viszont sokkal inkább meglepett, hogy küzdősportokban is találtam példát a nemek harcára. Bokszban a briteknél már 1888-ból akad ilyen feljegyzés, ugyanakkor az Egyesült Államokban csak egy férfi–nő találkozót engedélyeztek: 1999. október 10-én Margaret McGregor négy menetben pontozással megverte Loi Chow-t. Természetesen jócskán volt ebben show is, hiszen a háromezer néző előtt megrendezett meccset McGregor jelentős boksz- és kick-box háttérrel, 3–0-s profi mérleggel vállalta el, míg a három év után ringbe lépő Chow mérlege 0–2 volt úgy, hogy trénerként és versenyzőként is inkább a lóversenypályáról volt ismert.
És ma már egyre kevésbé lehet legyinteni a férfi–női szembenállásra, hiszen például vitorlázásban a Nacra 17-eseknél, illetve cselgáncsban is lesz vegyescsapat-verseny az olimpián.