Új hősökre várva – Ballai Attila publicisztikája

A magyar sport szereplői, hívei, krónikásai gyakran és lendületesen lépnek ki a jelenből, akár a dicső vagy emlékeikben ilyennek megőrzött múlt, akár a reményteljes jövő felé. 2019-et például – részben a szocialista időkből belénk rögzült négyéves olimpiai ciklusok miatt – a tokiói nyári játékok előtti esztendőnek tekintjük. Miközben a modern versenysportban mindig ma van, a mérkőzés, az Eb, a vb normális esetben nem egy majdani feladat eszköze, hanem mostani cél, mindennap új hősök tűnnek fel, és régiek el. Gondolkodásmódot és tempót kell tehát váltani, hiszen az új év nem is ránk köszönt, inkább ránk „ront”: már ma este Győr–Ferencváros női kézilabda-rangadót rendeznek; e sportág női szakágában az egész földkerekségen nincs még egy ehhez fogható nemzeti bajnoki mérkőzés.

Ha csak kicsit előrébb tekintünk, az idén Budapest Európa sportfővárosa, és e remekül csengő címet illik valós tartalommal megtölteni. Négy sportágban, csupa egykori vagy mai „hungarikumban”, asztaliteniszben, vívásban, kajak-kenuban és öttusában világbajnokságot rendezünk, és ha Hosszú Katinka úszót vagy Bácsi Péter birkózót kérdezik, közelmúltbeli tapasztalataik alapján azt vallják, nincs annál becsesebb, felemelőbb, mint hazai közönség előtt vb-t nyerni. Hozzáteszem, nekünk sincs annál becsesebb, felemelőbb, mint a világ legjobbjait legyőző bajnokainkat itthon ünnepelni.

Ha 2019-et címkézni kellene, a fentiek mellett és ellenére mégis úgy fogalmaznék: labdarúgó Európa-bajnokság előtti esztendő. E minősítés eddig persze nem is létezett, soha le sem írtuk, de azért nem, mert még soha nem „társrendezhettünk” kontinenstornát futballban. 2020-ban ez is megtörténik majd, és válogatottunknak az olimpiai eszme alaptézise adhatja meg a most különösen érvényes jelszót: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Elmondhatatlanul az. Kissé túldramatizálva a helyzetet, Bill Shanklyt idézem: „Egyesek szerint a futball élet és halál kérdése, de én ezzel nem értek egyet. Sokkal, de sokkal több annál.” Esetünkben még ez egyszer az lehet, hosszú évek óta először és talán utoljára azért, mert a Puskás Aréna a jövő nyári négy Eb-mérkőzésre születik újjá. Ezért ha e rendkívüli, valószínűleg soha vissza nem térő alkalmakkor nem a magyar, hanem mondjuk a szlovák válogatott vonzza majd a nézőket Szombathely és Békéscsaba helyett Nyitráról és Liptószentmiklósról, akkor a labdarúgásunkra és létesítményeire szánt minden forint többszörös erővel kérdőjeleződik meg. (Csupán zárójeles, a témához áttételesen illeszkedő megjegyzés: ezren százféle ötletet adtak már arra, mire költsük ezt a pénzt, defibrillátorra, kórházi ágyra, oktatási eszközökre, de azt még soha senki nem javasolta, hogy tegyük be a kasszába.)

Tökéletesnek mondható dramaturgia, hogy az Eb-kvalifikációs sorozat március 21-én Nagyszombatban éppen szlovák–magyar rangadóval rajtol. Három napra rá aztán a vb-döntős horvátokat fogadjuk, és mindkét mérkőzésre igaz, hogy sokat még egyikkel sem veszíthetünk, de ezzel is, azzal is rengeteget nyerhetünk. Ötösünk további tagja Wales és Azerbajdzsán, az első kettő jut tovább. Jó vagy rossz sorsolásról mindig csak saját erőnk ismeretében érdemes és értelmes beszélni, ezt egy ízben Szántó Öcsi bácsi, ökölvívó szövetségi kapitányunk igen szemléletesen így fogalmazta meg: „Érdekes, mindig Kovács Kokónak volt a legjobb sorsolása.” E logika szerint labdarúgó-válogatottunknak igazán kedvező sorsolása nem lehet, de reménytelenül pocsék vagy esélyt adó igen. A mostani mindenképpen ez utóbbi kategória, ráadásul Marco Rossi személyében végre képességekben és szándékokban is méltó szövetségi kapitányunk van, és két és fél évi bolyongás után a nemzeti együttesbe is visszatérni látszik a lélek.

Ha csapatunk sikerrel veszi az Eb-selejtezőt, kis túlzással nem történhet idén annyi rossz a magyar sportban, hogy egészen elrontsa a szánk ízét. Ha bukunk, akkor viszont nem érhet annyi pozitív hatás, hogy megédesítse.

Ettől persze még érthetően mindenkinek – vezetőnek, edzőnek, játékosnak, szurkolónak – a saját sportága, sikere vagy kudarca a legfontosabb. Mert 2019 valóban olimpiai kvalifikációs év is, és Tokióban csak az nyerhet érmet, aki ott van. Erre négy csapatunk is reménnyel pályázik – kézi- és vízilabdában is mindkét szakág – , a dupla dupla pedig legutóbb 2004-ben Athénban jött össze.

Részletesebb esélylatolgatás még indokolatlanul korai, azok az idők már sohasem jönnek vissza, amikor akár másfél esztendővel az 1992-es barcelonai játékok előtt is úgy kalkulálhattunk, hogy Egerszegi három arany, Darnyi kettő, az már az indulásnál öt. Hogy a 2016-os riói triplázók közül Tokióban mire mehet Hosszú Katinka és Kozák Danuta, az most még többismeretlenes feladvány, a vívás, Szász-Kovács Emese és Szilágyi Áron hitbizománya ráadásul sokkal inkább a pillanat művészete. A tokiói játékok idején e négy hérosz már egyaránt túl lesz harmincadik születésnapján, a hölgyek esetében érjük be annyival, ki kevesebbel, ki többel. Ma annyi biztos, hogy Berecz Zsombor és Érdi Mária vitorlázó révén van két olimpiai kvótánk.

A sportot egyébként is érdemes a napi eredményektől, eredménytelenségektől függetlenül szeretni. Sőt, úgy érdemes igazán. Önmagában, önmagáért. Mint az amerikai profi kosárlabda, az NBA, az angol krikett, a finn jégkorong, az ausztrál foci hívei. Akiket nem az előző napok, hetek győzelmei, vereségei vonzanak-taszítanak, ők a pénztárnál éves, lélekben életre szóló bérleteket „váltanak”, hosszú távra kötelezve el magukat kedvenc sportágukhoz, klubjukhoz. Azért nem ingadozik a nézőszám, mert nem ingadozik a kötődés, a ragaszkodás sem.

Az amúgy remek magyar szurkolók jelentős része a sikert jobban szereti a sportnál. Pedig a sport az, amely ebben a naponta változó, forduló, alig követhető világban a legtöbbet megőrzött állandó értékeiből. Ezt pedig nem lehet túlbecsülni.

A sport közösségeket hoz létre, tart fenn és erősít, klubokon, városokon, országokon belül és átívelően, számos egyéb területen már meghaladottnak hitt, mondott eszményeket képvisel. A sportban, ha nem is egyenlők az esélyek – aki ezt igényli, elfelejti, hogy a képességek sem azok –, de a feltételek igen, ebből adódóan kevés kivételtől eltekintve győz a jobb. Vagy legalábbis az eltökéltebb, olykor a szerencsésebb. Mert ne tagadjuk, szerencsésnek lenni is roppant hasznos, ráadásul tanulhatatlan erény. A sportágak jelentős részében századmásodpercek, centiméterek, egyéb módon számszerűsíthető végkifejletek döntenek, és az eredményt kiírják a táblára, a kijelzőre.

A közélet számos egyéb terepével szemben itt elképzelhetetlen, hogy a mérkőzés lefújása után az alulmaradó fél azonnal és folyamatosan újrajátszást követeljen, egyetlen alapos és racionális érv nélkül, csupán azért, mert megint veszített, és az fáj neki, ráadásul a győztest sem szíveli. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy a célba körhátránnyal éppen csak betámolygó futó gratuláció helyett azt üzenje az utcahosszal elsőnek, rettegjen tőle, mert ezután is végig a nyomában liheg majd. Másrészt az is igaz, hogy a bajnoknak üdvös gesztusra várás helyett gesztust kezdeményeznie, ő tehet a legtöbbet a verseny, a mérkőzés nemes, de minimum sportszerű légköréért, a vesztesnek mindig nehezebb. Természetesen a sportban sem szerethet mindenki mindenkit, nem szoríthat mindenki mindenkinek. De végképp elképzelhetetlen, hogy játékos, szurkoló vagy a média képviselője hétfőn még azt harsogja, hajrá, Fradi, mocskos lilák, kedden már azt, mocskos Fradi, szerdán pedig ezért Újpesten lelkesen üdvözöljék, és a vezér tisztét testálják rá.

A példákat egész álló esztendőn át sorolhatnánk, de felesleges. Ennyiből is nyilvánvaló, a sportot nemcsak azért lehet szeretni, ami megvan benne, hanem azért is, ami nincs. És ez akkor is igaz, ha 2019-ben egyetlen érmet és meccset sem nyerünk. Azért persze inkább nyerjünk!