Kulcs – Malonyai Péter publicisztikája

Mintha kiegyenesedett volna a magyar vízilabda-válogatott, azaz, a „minthánál” valamivel több történt. Elvégre a tavaly nyári Európa-bajnoki blama (Barcelona, 8. hely) és minősíthetetlen teljesítmény után az ősszel megnyerte a világkupát Berlinben, majd valamivel több mint egy hete az Európa-kupában is első lett Zágrábban.

A számok nyelvén is figyelemre méltó tett a pólósoké, hiszen hosszú idő után először fordult elő, hogy két első helyünk rövid időn belül követte egymást, A múltban kalandozva 1964 (olimpia: 1.) és 1973 (világbajnokság: 1.) között kilenc, 1979 (világkupa: 1.) és 1997 (Eb:1.) között 18, 2008 (olimpia: 1.) és 2013 (vb:1.) között öt esztendő telt el, akárcsak 2013 (vb:1.) és 2018 (világkupa: 1.) között.

Ha másra nem, arra mindenképpen jó a gyors siker, hogy megnyugodjanak a kedélyek, békében lehessen készülni az olimpiai kvalifikációra. Pontosabban a tokiói játékokra, mert dúlhatnak akármekkora indulatok a magyar pólóban, arra azért még a legnagyobb csaták közepette sem gondol soha senki, hogy magyar vízilabdázók nélkül rendezik meg egyszer a nyári játékokat.

A világ- és az Európa-kupa első helye után adja magát a felvetés, hogy az Európa-bajnoki nyolcadik hely csak kisiklás volt. A sport közhelymagyarázata kínálja a megállapítást, ha másért nem, hát kényelemből. Mondható ugyanis, hogy a kudarc a kivétel, a diadal pedig a normál ügymenet. Miközben erről szó sincs. A bukás éppen úgy hangsúlyos, mint a dicsőség, hiszen a sikertelen tornára is készültek a játékosok, a vízbe szállva a legjobb tudásukat igyekeztek elővezetni, aztán az lett belőle, ami. A fiaskót nem lehet lesöpörni az asztalról. A tanulságait aztán végképp nem, hogy mégis gyakran megteszik mifelénk, szintén a kényelem számlájára írható.

Mindenesetre dicséretes, hogy az Európa-kupa remek eredménysora (Montenegró: 11–7, Olaszország: 12–11, Horvátország: 10–8) után visszafogottan nyilatkozott mindenki a csapat körül. Hallva, olvasva szavaikat, úgy éreztem, legszívesebben kiszaladnának a világból örömükben, de nem akarnak semmit sem elkiabálni. Talán azért, mert az Európa-bajnokság után meglehetősen keményen fogalmazott még Märcz Tamás is. Azt mondta például a szövetségi kapitány, hogy „jelenleg nagyjából ott van a helyünk, ahol az Eb-n végeztünk. Ott vagyunk a legjobb nyolcban, de az éremért küzdő csapatok most jelentősen előrébb tartanak nálunk”. A kontinenstornán sorrendben Szerbia, Spanyolország, Horvátország és Olaszország volt az első négy helyezett, kettőt tehát legyőztünk közülük az Európa-kupa fináléjában, a spanyolok a harmadik, a szerbek a hatodik helyen végeztek. Hogy ezzel annullálható-e, hogy „jelentősen előrébb tartanak”, nem tudom, de leginkább nem hiszem. Ahogy azt sem, hogy néhány hónap alatt nem csupán utolértük, hanem meg is előztük őket. Akkor úgy, most így szerepeltünk és szerepeltek, ennyi az egész.

A nyári nyolcadik hely után azt is elmondta Märcz kapitány, hogy megköveteli a megfelelő hozzáállást is. „Nagyobbak lettek az elvárásaim” – fogalmazott összefoglalóan, hozzátéve, hogy kevésbé lesz toleráns az enyhe kilengésekkel szemben is. Hogy kilengésben mi az „enyhe”, szintén nehezen megfogalmazható, ám figyelemre méltó, hogy a mostani dicsőség után nem győzte kiemelni a játékosok tartását, elszántságát.

Mindezek után kérdés, hogy melyik a magyar vízilabda igazi arca. Szerintem ez is, az is. A mi pólónkban éppen úgy minden megtörténhet, mint a futballunkban, csak éppen más színvonalon – a világhoz képest. És itt mindenképpen figyelembe veendő, hogy a két sportág nem hasonlítható össze egymással – egyébként sem. Legyen elég csak annyi, hogy enyhén szólva sem sok országban szolgálnak világszínvonallal vízben és labdával.

És persze pénzzel. A kapitány is leszögezte tavaly, hogy „nincs külföldön egy magyar játékos sem, és a magyar bajnokság lett anyagilag a legvonzóbb a külföldi sztároknak”, ami persze azt (is) jelenti, hogy – ez sem új – mi készítjük fel őket saját magunk ellen, miközben honfitársaimnak kevés, de legalábbis kevesebb lehetőségből kell egyről a kettőre (klubból a válogatottba), sőt háromra (világszínvonal) jutniuk. Végignéztem a hétközi bajnoki forduló összeállításait, leginkább az tűnt fel, hogy (szinte) névtelen külföldiek is labdáznak a vízben nálunk, felteszem valakik valakijei, akiknek sikerült közel kerülniük a pénzeszsákhoz. Mert szakmailag aligha indokolható a jelenlétük.

És ha már bajnokság, a hét mérkőzést összesen 1600 érdeklődő tisztelte meg, ami a kevésnél is kevesebb, főként úgy, hogy a csekély érdeklődést egy egri 600 nézős adat kozmetikázza. Mindez csak alátámasztja a nyilvánvalót: mifelénk alapvetően a válogatott jelenti a vízilabdát. Sőt. Nem is annyira a csapat, mint inkább az eredményei. Mert nem hiszem, hogy például a margitszigeti csodás pólóesteken rendre megjelenő ezrek és ezrek pontosan tudják, mi történik a vízben – és miért. Azt viszont látják, hogy nyer vagy veszít az együttes, szerencsére – nem hiába, hungarikumról van szó – a mérleg pozitív, így aztán még a „Nem baj, fiúk!” is szívből jön.

Azt mondja Märcz Tamás a friss első hely után, hogy „az is belefért volna, hogy jó meccseken esetleg nem nyerünk”. Persze könnyű neki szerénynek lennie, hiszen most tényleg van mire, ám az alapállása szinte hagyományos a magyar póló kapitányi történelmében. A tokiói arany (1964) után kiböjtölt újabb olimpiai elsőség (1976) után Gyarmati Dezső így beszélt: „Milyen jó, hogy nem magyarázatként kell elmondanom, hol hibáztunk… Mert hibáztunk – mi is. Ki tökéletes…? Nem készítettem fel a csapatot például a kora délelőtti mérkőzésekre.” Nos, Ausztrália (7–6), Kanada (4–2) és Olaszország (6–5) ellen játszottunk a reggeli órákban, maradjunk annyiban, hogy meglehetősen szoros meccsek voltak. Az pedig képzelhető, hogy mit kap Gyarmati kapitány, ha nem húzzuk be őket. Így viszont nem számított a hiba sem.

A tizennyolc esztendős aranynélküliség (1979–1997) után csapatával Sevillában Európa-bajnokságot nyerő Kemény Dénes a jugoszlávok elleni döntőt (3–2) követően előbb leszögezte, hogy „kifejezetten rosszul játszottunk”, majd: „Az az igazság, hogy ugyanennyi munkával lehettünk volna hatodikok is. A legjobbak között nem nagyobb a különbség egy-egy gólnál, ám ezeket a gólokat most mi lőttük be – hála istennek…”

Kemény Dénesnek Sevillában volt egy árulkodó mondata. „Sajnálom azokat, akik nem örülnek a sikerünknek…” – kezdte a döntő után kérdés nélkül, s amikor kíváncsiak lettünk volna rá, kikre is gondol, diplomatikusan a jugoszláv kapitányt, Nikola Sztamenicset jelölte meg. Hogy inkább hazagondolt, mindenki sejtette.

Eléggé régóta figyelem a magyar pólót, még gyerekfejjel kezdtem, így aztán – Kemény Dénes után szabadon – megkockáztatom, mi a legnagyobb erénye és baja. Azt készséggel elhiszem, hogy rengetegen tudnak mindent a játékról, ám az már gond, hogy a legtöbbjük fellépése azt sugallja, hogy mindent jobban tudnak. Így aztán nem nagyon van esély a közös gondolkodásra, döntésre és főként – végrehajtásra. Nem folytatom, akinek van füle a hallásra, annak ennyi is elég.

A sportág egyik legendája, Gerendás György mesélte még a nyári Eb-kudarc után a szerbekről: „Van egy uszodai legenda, amelyet minden magyar edző kívülről fúj. Egy időben nagyon nem ment nekik. És akkor összejöttek ezek a néha nagyképű, néha bunkó emberek – mert tényleg olyanok –, leültek egy szobába, magukra zárták az ajtót, és megállapodtak, hogy amíg nem jutnak dűlőre, egységes álláspontra, addig nem mehet ki senki. Kialakítottak egy koncepciót.” A többit tudjuk, megszenvedtük.

Most mi győztünk, ők hatodikként végeztek. Ezzel együtt, ha mosolyogva is, de előkereshetnénk a kulcsot, mert a siker aligha annullálja Märcz kapitány nyári megállapítását: „Kemény időszak vár a magyar vízilabdára.”