Rekordharc – Moncz Attila publicisztikája

Jóllehet csapat- és küzdősportfanatikus vagyok, a nyári időszaknak van legalább két olyan hete, amikor egy-egy egyéni sport is képes lekötni. Az úszás és az atlétika soros világeseményéről bármit hajlandó vagyok megnézni, beleértve az előfutamokat is. Nem azért, mert Ericen, az angolnán (akinek nem ismerős a történet, keressen rá a neten Eric Moussambani 100 gyorsára a 2000-es olimpián) és sorstársain akarok nevetni, hanem azért, mert kíváncsi vagyok, ki mennyire tudja feszegetni a saját és az emberiség határait, illetve csodálattal tudok adózni az olyan teljesítményeknek, amelyekre nem vagyok képes. Így például úszásban 200 métertől felfelé bármilyen táv bármelyik úszásnemének, mert én ezeken inkább a „beivást”, mint a beúszást tudom hozni, a köztem és az atlétika között fennálló kapcsolatról pedig legyen elég annyi, hogy labda nélkül sohasem tudtam odaadással futni.

Ebből a szempontból a mögöttünk hagyott kvangdzsui több mint egy hét maga volt a paradicsom, kilenc számban (ebből az egyik mix váltó volt) még a világrekord is megdőlt. Jöhet az atlétika – gondolhatná egy messziről jött ember. De egyrészt most még nem jön, mert Doha lesz a rendező, így az egészségügyi kockázatot csökkentendő, majd csak szeptember végén, október elején feszülnek egymásnak a legjobbak, másrészt pedig, ha Dalilah Muhammad nem fut július 28-án világcsúcsot női 400 gáton, akkor olimpiai versenyszámban 2018. szeptember 16-ig kell visszalapozni a legutóbbi világrekordig (igaz, akkor rögvest kettő is született, Eliud Kipchoge maratonin, Kevin Mayer tízpróbában ért el addig nem látott eredményt).

Az úszóvilágcsúcsok továbbra is magas száma úgy különösen meglepett, hogy azt mondták, 2009 után majd nem jönnek szakmányban a csúcsok, hiszen a cápadresszes időket nem lehet felülmúlni. 2008–2009-ben több mint 200 világcsúcs született! Ehhez képest, a férfiaknál 10–10 az állás az „űrkorszak” és a jelen között, a nőknél pedig már 18 rekordot megdöntöttek, csak Federica Pellegrini 200 gyorson, illetve Liu Ce-ko 200 pillangón úszott ideje állja az ostromokat. Ott tartunk, hogy a jelenleg érvényben lévő úszóvilágcsúcsok átlagéletkora a férfiaknál 6.2, a nőknél pedig 2.9 év. Ugyanez atlétikában (szigorúan az olimpiai versenyszámokban hitelesítettekre összpontosítva) a férfiaknál 15.6, a nőknél pedig 18 év. És ha itt ugyanúgy 2009-nél húzunk egy határvonalat, mindkét nemnél csak 9-9 csúcs született később, 15, illetve 14 régebbi ennél. Már csak emiatt is minimum érdekes lenne egy dohai világcsúcseső.

Amikor azt látjuk, a legöregebb atlétikai világcsúcs már 36 éves (Jarmila Kratochvílová tartja a 800 méteres síkfutásban, az 1:53.28-hoz 1983 óta mindössze ketten tudtak egy másodpercnél közelebb kerülni, Pamela Jelimo, illetve a vitatott nemi hovatartozású Caster Semenya), de még az ezen örökrangsor hatodik (!) helyét elfoglaló világcsúcs is több mint három évtizedes (Florence Griffith-Joyner 100-on és 200-on elért ideje, valamint Galina Csisztjakova távolugrása), akkor azért vakarja a fejét az ember. Szögezzük le, amikor a rekordot elérték, hivatalosan egyikük sem bukott le tiltott szerrel, így mindegyiket legálisnak kell tekinteni. Ugyanakkor érdemes elolvasni a sport egyik Darth Vaderének, a doppingügyekben hírhedté vált BALCO-labor alapító-elnökének, Victor Conténak a szavait: „Gyorsabbak a pályák, jobbak a cipők, egészségesebb a táplálkozás, jobban az edzések. Ha valaki ilyen feltételek mellett, harminc év elteltével tíz méterrel lassabban fut, akkor valami rossz.”

Sem a kémikus, sem pedig az ügyvéd/ügyész szerepében nem szeretnék tetszelegni, abba a hibába pedig főleg nem akarok esni, hogy csak az egykori keleti blokk dokumentáltan szisztematikus doppingolására kenem a visszafogott rekorddöntést. Rendben, érthetetlen például, hogy egy 27 éves koráig sehol sem lévő középtávfutónő (Kratochvílová) 32 évesen egy száz évig megdönthetetlen (az 1996-os olimpiai bajnok Szvetlana Masztyerkova állította ezt) rekordot fusson, a Sports Illustratedben meg középtávfutó helyett középsúlyú bokszolóra emlékeztető módon úgy feszítsen, hogy egykori csehszlovák honfitársa, Martina Navratilová azt mondja: „Sajnos a cseh nyelvben nincs megfelelő szó a férfiként viselkedő nőkre.” Nyolcszázon a második világháború és Kratochvílová csúcsa között 19 alkalommal dőlt meg a világrekord, azóta ugyebár egyszer sem. Na de az amerikaiak közül a súlylökésben világcsúcstartó Randy Barnes néhány hónappal a rekord után lebukott, Florence Griffith-Joyner pedig 1988-ban 100-on és 200-on is azóta meglévő világcsúcsot futott, majd a következő évben a rajtaütésszerű doppingvizsgálatok bejelentése után visszavonult, hogy aztán az összes titkát a hirtelen szívmegállás miatt bekövetkező halálával 1998-ban magával vigye a sírba.

Persze, olyan is előfordul, hogy egy sportágban megszokott a hosszabb ideig fennálló rekord, távolugrásban például az 1900-as évektől kezdve négyen (Peter O'Connor, Jesse Owens, Bob Beamon, Mike Powell) is 20 évig vagy annál tovább tartottak-tartanak világcsúcsot. És azt se feledjük, az atlétikában kevésbé képzelhető el olyan ruhaforradalom, mint úszásban, itt legfeljebb a technikával és a technológiával lehet ügyeskedni. Magasugrásban a Fosbury-flop megjelenése ilyen volt, ugyanakkor gerelyhajításban meg a technológiára volt szükség, hogy visszafogja a csúcshajhászást, hiszen amikor 1984-ben Uwe Hohn 104.8 méteres próbálkozása során átdobta a futballpályát, már a nézők testi épségét veszélyeztette. Kellett egy új gerely, ami kevésbé messzire száll...

A rekordokat illetően persze viták örökké lesznek. Kézenfekvő, hogy a vitatott tisztaságú múlt miatt legyen egy határ, na de ha azokat a csúcsokat eltörlik, hol húzzák azt meg? Kétezerötben, amikortól a nemzetközi szövetségnek már tárolt vizelet- és vérmintái vannak? Ha ott, akkor például Jonathan Edwards csodás hármasugrórekordja is az enyészeté lesz. Valami nagyobb keleti „összeomlás” után? Olyat biztosan nem találnak. Így azt mondom, hiába indított harcot egy új csúcslistáért az európai szövetség 2017-ben, belátható időn belül minden marad a régiben. Még akkor is, ha Svein Arne Hansen elnök világos szavakkal állt elő: „Sportágunk egyik legnagyobb erőssége, ha csúcsokat javítunk és feszegetni tudjuk az emberi teljesítőképesség határait. De ezek értelmetlenek, ha már nem igazán hisznek benne az emberek. Meg akarjuk változtatni a világrekordok koncepcióját, növelni szeretnénk az elismerés szintjét, eljutni egy olyan pontig, ahol mindenki biztos lehet a tisztességességben, valamint abban, hogy asztal felett zajlanak a dolgok”. A potentátok visszavonulásában az is közrejátszhatott, hogy néhány atléta (így Powell vagy Paula Radcliffe, a női maratoni rekordere) már jelezte, perre viszi az ügyet, ha eltörlik a csúcsát.

A másik vita pedig az emberi alaptermészetből fakad: elérjük-e azt a pontot, amikor egy csúcs örökké él? A tudósok azt mondják, hogy nem, de egyre nehezebb lesz új rekordokat elérni. „Ha kockázunk, akkor egy bizonyos ponton, amikor már olyan sokszor dobtunk, a legjobb pontszámunk megjavításának esélye közel kerül a nullához. Alkalmanként így is dőlnek majd meg csúcsok, mert megjavításuk véletlenszerű folyamat, sok változótól függ, így például az atléták napi előkészületeitől vagy az időjárástól is” – mondta erre Daniel Enber sporttudományos kutató.

Ezen a téren hamarosan laboratóriumi körülmények közötti felkészülés után láthatunk csúcsostromot. Eliud Kipchoge októberben a Nike és a vegyiparban érdekelt INEOS támogatásával megpróbálja két óra alá vinni a maratoni futás világrekordját.

Csak hogy újabb álomnak hitt határ dőljön le.