Utcán futó milliók – Moncz Attila publicisztikája

Néhány évvel ezelőtt Andrew Johnston denveri egyetemi tanár egy kétéves gazdasági kurzust elvégző hallgatói körében tartott felmérés kapcsán érdekes statisztikára figyelt fel. A delikvensek elkezdték, s döntő többségük be is fejezte a négy félévet, azonban öt évvel később már csak tíz százalékuk volt a pályán. Johnston szenvedélyes futó is volt, jó néhány maratonit végigtrappolt addigra, és párhuzamot vont a hobbija, valamint az általa tanítottak között. Arra jutott, hogy a maratoni futáshoz és az üzleti boldoguláshoz hasonló tulajdonságokra van szükség. Összerakott egy tervet a futás és a gazdaság közös oktatásáról, az egyetem 2013. január 1-jétől egy évre kibérelt neki egy futópályát, ő pedig húsz hallgatóval elkezdte az első, 21 hetes kurzusát. Egy héten kétszer találkoztak, egyszer az iskolában, egyszer a futópályán. Tanultak célok kitűzéséről, kudarcokról, kitartásról, célok teljesüléséről, valamint futottak. Akadtak olyanok, akik addig életükben nem futottak tíz percnél többet egyvégtében. A kurzus végén tizenegyen lefutották a phoenixi Rock 'n' Roll maratonit, a többiek pedig – sérülések és egyéb elfoglaltságoktól hátráltatva – kisebb távokat ugyan, de szintén teljesítettek ezen futófesztivál keretei között. A többségük pedig azóta is viszi azt az üzletet, amelybe akkor belevágott.

Tőlem alighanem hiteltelenül hangzana, ha a szabadidős futás felkent rajongójaként tetszelegnék, részben testalkatomból adódóan, részben pedig azért, mert a labda nélküli futáshoz nem fűlik a fogam. Legalábbis most még biztosan nem. Ugyanakkor tudok kellő ámulattal adózni az előtt, hogy a néhány évtizeddel korábban még csak ezreket megmozgató „futkorászás” mára hányféleképpen hozható kapcsolatba az üzlettel. Az előbbi rövid esettanulmány csak egy példa erre, de máris itt a következő, amelyre egy bostoni lapban bukkantam. A helyi maratoni (amelyet tradicionálisan április harmadik hétfőjén, a Patriot's Dayen tartanak meg) kapcsán hasonlóságokat kerestek, de ami fontosabb, találtak is, a gazdasági vállalkozások felépítése és a hosszútávfutás között. Mindkettőnek egymásra hajazó körülmények között kell nekivágni (hosszú felkészülés után, úgy, hogy többeket a sok nehézség már az indulástól is távol tart, miközben mások rendszeresen találkoznak ilyen kihívásokkal), és ugyanazon elvek alapján kell haladni. Így például inkább a lassú, de folyamatos siker a cél, ennek eléréséhez elszántságra, akaraterőre és fegyelemre van szükség, társak nélkül semmire sem megy a pályázó (és igen, meg kell értenie, segítséget kérni nem szégyen), akinek ráadásul tudnia kell, lehetetlen végig száz százalékot nyújtani. És ha átszakítja a célszalagot, az hihetetlen érzés, ugyanakkor az ünneplés pillanatában tudatosul a versenyzőben, hogy a munkának sosincs vége, mert egyből a következő kihívásra gondol.

Ennél azért vannak sokkal direktebb hatások. A labdarúgáshoz vagy az ökölvíváshoz hasonlóan itt is akadnak például menedzserek/mérkőzésszervezők, akik valóságos istállókat tartanak fenn, amelyek tagjait diszponálják a különböző viadalokra. Van hova, hiszen például az Egyesült Államokban éves szinten 1200 felett jár a maratonik száma. A holland illetőségű, kiterjedt kapcsolatrendszerű Volare Sports az egyik legerősebb „kutya” az iparágban. A cég a sportolónak járó díj 15 százalékáért vállalja, hogy gondoskodik az illető felkészüléséről, felszereléséről, táplálkozásáról, szállásáról, a partnernek nincs más dolga, mint gyorsan futni. A rendszer szinte olyan mélységű, mint a futballscoutok esetében, itt is mennek már a gyerekversenyekre. A berlini maratoni 2012-es győztesét, Geoffrey Mutait például egy kenyai korosztályos viadalon elért második helyéért (a nyertes nem kellett senkinek!) követően szerződtették. Mutai azóta első lett Berlinben, Bostonban és New Yorkban is. De a Volarénak összességében is jól megy, a közelmúlt berlini legjobbjai közül Mutai mellett hozzá tartozik Wilson Kipsang (2013) és Dennis Kimetto (2014) is.

Az afrikai, ezen belül elsősorban kenyai, tanzániai és etióp futóknak úgy általában is jövedelmezők a maratonik, a pénzügyi részt aligha kell magyarázni (elég arra utalni, hogy az egymást fedő vb, berlini maratoni kettősből az utóbbi sokkal jobban dotált), sportszakmailag meg azért, mert egy-egy gyors pályán könnyebben kvalifikálják magukat a világeseményekre. „Berlin életem esélye. Ha itt jól futok, az hatással lesz a későbbi versenyeimre” – mondta például az egy héttel ezelőtti viadal előtt Birhanu Legese. Mind a helyezése (2.), mind az időeredménye (2:02:48 óra) alapján szintet lépett, így a jövőben még nagyobb rajtpénzre számíthat.

A legnagyobbat azonban így is a szervezők és a sportszergyártók kaszálják, úgy, hogy amerikai és brit elemzések szerint még mindig nincs a csúcson az iparág. A futás ma már egész éves biznisz, egy-egy maratonira akár hat hónap is lehet a felkészülés, amit étellel, itallal, felszereléssel is bírni kell. A Runner's World felmérése szerint 1976-ban még csak 25 ezren futottak maratonit az Egyesült Államokban, négy évtizeddel később ugyanez a szám már meghaladta az 550 ezret, míg eltérő távokon összesen 18.75 millióan futottak ott. A becslések alapján csak ez a szegmens 1.4 milliárd dolláros iparág (még akkor is, ha a piacra lépési költség alacsony!), ami még növekszik. Nem túlzás, hiszen arrafelé egyelőre még a lakosság öt százaléka sem futott maratonit. Látva, mennyire trendi ma a futás, illetve, hogy a hétköznapi futó mennyire felülreprezentált a társadalmi helyzetét illetően (az átlagos évi jövedelme 112 ezer dollár, 79 százalékuk pedig eljutott az egyetemig), bőségesen rejlik ebben még tartalék. A National Sporting Goods Association felmérése szerint az USA-ban a futócipők területe hárommilliárd dolláros üzlet, az Adidas és a Nike pedig külön programokkal, applikációkkal is megtámogatja az elszánt (szabadidős) sportolókat.

És még csak most érkeztünk el a szervezőkhöz. A többségük abban a kiváltságos helyzetben van, hogy két nagy forrásból is számíthat a bevételekre: a futóktól nevezési díj formájában, illetve a szponzoroktól. A hosszútávfutás drága, időigényes, így aztán a nagyobb cégeknek presztízsből, állandó szponzorációs tevékenységként vagy jövedelmező befektetés megtérüléseként is megéri költeni az ilyen események kapcsán. Nevezési díjak mindenütt vannak, általában emelkednek (sőt, nagy kiugrások is lehetnek benne, a létszám akkor is összejön, csak akkor már inkább ugyanolyan „operaközönség” vesz részt rajta, mint mondjuk a Manchester United futballmeccsein az Old Traffordban), mi több, még elképesztő példák is vannak. A New York-i maratonira a klubtagok 255 dollárért, az amerikaiak 295, a külföldiek 358 dollárért regisztrálhatnak. Aki alanyi jogon nem indulhat, csak lottósorsolás keretében szerezhet rajtszámot, de neki már a lottóba belépésért is 10 dollár felett kell fizetnie. Aztán ha kihúzzák, jöhet a több száz dolláros regisztrációs díj. A Washington Post kiszámolta, az Egyesült Államokban egy futó által egy versenyre befizetett minden 99 dollárhoz még 58 dollár szponzori pénz is érkezett.

Hadd fogalmazzak óvatosan, tisztességes bevétel még akkor is, ha a költségek is tetemesek. Észak-Amerikában például a versenyekkel kapcsolatos marketingköltségek az összbüdzsé 11 százalékát teszik ki, de a közösségi területek és útvonalengedélyek sincsenek ingyen, ahogyan a rendőri biztosítás (30 és 120 ezer dollár között mozog) vagy az orvosi ellátás sem. De az időméréshez technika is kell (ha van saját, nagyszerű, ha nem, akkor indulónként úgy öt dollárért lehet bérelni az erre szakosodott cégektől), nem árt egy tisztességes rajtcsomag sem (15 dollár/fő) vagy éppen egy takarítócég is.

Így is megéri. A már említett Rock 'n' Roll maratoni keretében Las Vegas gazdaságához 183 millió dollárral járult hozzá a helyi maratoni, San Diegóéhoz 72-vel, Phoenixéhez pedig 39-cel. Ennyiért már érdemes az egy-két napos lezárásokat is bevállalni.