Hitel, képesség – Deák Zsigmond publicisztikája

Egy tunéziai labdaszedő gyerek időhúzási céllal kidobta az ellenfél játékosának cipőjét a lelátóra, erre a focista felrúgta. A spanyol Király-kupából kiestek a nagyágyúk, legutóbb 2003-ban fordult elő, hogy a Real Madrid, a Barcelona, az Atlético Madrid és a Valencia egyike sem jutott be az elődöntőbe. Nyilatkozott a Nemzeti Sportnak Gianni Merlo, a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség (AIPS) olasz elnöke. Elhunyt Wichmann Tamás, a kilencszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes magyar „kenukirály”, akivel halála előtt két héttel még interjút készítettünk.

Négy, egymással első látásra elég nehezen összehozható közelmúltbeli történés, az egyedüli közös nevező a sport természetesen, illetve az, hogy ebből három igazán jelentős érdeklődést indukált. Olvasóink számára talán a Merlo-cikk lehetett a kakukktojás, ám ez érthető, hivatásunk olasz „főnökének” (aki az általa vezetett világszervezet kongresszusára érkezett Budapestre) szavai inkább nekünk, sportújságíróknak számítanak amolyan sorvezetőnek munkánk során, s ezáltal mégis hat azokra is, akik olvasnak minket. A tapasztalt, 72 éves zsurnaliszta nem „ejtőernyős” az AIPS élén, hanem az egyik leghíresebb orgánum, az olasz La Gazzetta dello Sport megbecsült munkatársa évtizedek óta, ettől még innovatív, az újra nyitott személyiség, aki sok vezetővel ellentétben nem keni el a kényes témákat sem.

„A globalizáció fogalmát sokszor helytelenül használják, noha egyszerűen arról van szó, hogy több információnk van a világról, mint korábban. (...) Ne álljon meg az ember saját kertje szélénél, mert elveszíti a megértés esélyét. Ha kilép a határain, azt is jobban meg tudja ítélni, ami a saját kertjében történik. A nyitottság elengedhetetlen, a sportújságírás mentális gimnasztika.” A világhálós információdömpinget, azt hiszem, nem kell magyarázni, igazából a klasszikus „hírszerzés” manapság az oknyomozó újságírásban lelhető fel, ahol épp ezeket a híreket akarják eltitkolni az érdekeltek, de mi nem hagyjuk... Ám Merlo ezen a területen sem lát áthidalhatatlan akadályokat: „Az intelligens sportvezető nem fél az oknyomozó újságírástól, mert tisztában van vele, hogy a munkáját is segítheti, hiszen megtisztítja a sport világát. Nem ismerek olyan felvilágosult, gondolkodó sportdiplomatát, aki ellene lenne ennek a műfajnak.”

Az információk megszerzése mellett-helyett egyre inkább azok elemzése, becsatornázása, az ok-okozati összefüggések feltárása az újságírói feladat. No meg szétválasztani a magot az ocsútól, mert manapság tényleg mindenki minden témában, így a sportban is bennfentesnek tetszően kommentelhet, bejegyezhet, oszthatja az észt, még ha nincs is neki, mint ahogy releváns, hiteles információja sem. „Mekkora a jelentősége a minőségi sportújságírásnak manapság, amikor a Facebookról dől a szemét” – mondta Merlo Csillag Péter tollába, s vele mi is mondjuk, hisszük. Ráadásul az a poén vagy inkább a szomorú tény, hogy a fake news a virtuális valóságból átszivárog az igaziba, elkezdvén alakítani azt. Ennek bizonyításául Ilku Miklós kollégám, például, a múlt héten kiváló összefoglalót készített az átigazolási pletykákról.

„Az átigazolási pletykák gyakorlatilag önálló iparággá váltak a világ egyik legjövedelmezőbb bizniszében, a labdarúgásban (...) A menedzserek, a klubok, a játékosok, a klubvezetők egytől egyig megpróbálnak hatást gyakorolni a hírekre, mindenki a saját malmára hajtaná a vizet. Általánosságban elmondható, hogy az utóbbi időszakban sikertelen klubok szurkolói egy-egy jelentős átigazolásra is győzelemként tekintenek, így gyakorlatilag megszállottá válnak az átigazolási pletykák iránt, míg a futballszimulációs játékokon szocializálódó generáció izgatottan követi figyelemmel a piacot saját, virtuális döntéseinek ellenőrzése érdekében.” Hogy a Manchester Uniteddel 113 játékost hoztak hírbe a téli átigazolási időszakban, azaz körülbelül három hónap alatt, de csak hármat szerződtetett? Hogy a BBC transzferfigyelőjének – pedig az ultrahiteles(nek tartott) brit közszolgálati csatornáról beszélgetünk – csak minden harmadik híre valósult meg? Kit érdekel? S ebből a mókuskerékből igen nehéz kilépnie a sportsajtónak, legfeljebb azt csinálhatjuk, hogy megpróbáljuk szakmai alapon alátámasztani vagy épp megcáfolni a körvonalazott (ál)szenzációkat.

A tunéziai labdaszedő esete más műfaj, de szintén szorosan összefügg a világháló táguló lehetőségeivel. Nyilván korábban, ha történt is hasonló a föld valamely szegletében, a hír el sem jutott hozzánk, most már igen. A szereplők számunkra ismeretlenek és lényegtelenek, a két csapat a Hammam-Lif és a CA Bizertin, a vendégjátékos Mohamed Jeken, a huncut suhanc anonim. Mindenesetre – már elnézést – volt pofája az ellenfél leesett fél pár focicipőjét kihajítani a nézőtérre időhúzás céljából, Jeken erre nemes egyszerűséggel felrúgta. Ennyi a történet, amelynek videója hatalmas érdeklődést váltott ki mindenfelé, nálunk is „megrázta a kattintásfát”. Épp ez volt a cél, semmi egyéb, nem kellett hozzá szakmai kommentárt fűzni, megmagyarázni, de nem is ment egy bizonyos szint alá, a tanulságokat, ha vannak, vonja le mindenki maga. Sporttémájú bulvárhír, ilyen is van, ilyen is kell, ez nem ellenőrizetlen forrású és hitelességű átigazolási pletyka Cristiano Ronaldóról vagy Lionel Messiről – mert velük minden hírt el lehet adni –, hanem a magából erkölcsileg kifordult rögvalóság (mondom én, de lehet, hogy más csak jót röhög rajta). A lényeg, hogy semmiképp sem kitaláció, fikció.

Ha már Messi, a spanyol Király-kupa alakulása is megér egy misét. Az óriásokat legyőző törpék története egyszeri negyeddöntős sztori, viszont így csökken a további érdeklődés, elmarad az ikszedik el Clásico, a sorozatra az érintetteken, esetleg a baszk szimpatizánsokon kívül már kevesebben kíváncsiak, nincs, nem lesz globális figyelemfókusz. Jómagam érzelmi kötödés nélkül rendre az esélytelenebb félnek szurkolok, ebből a szempontból örültem a meglepetéseknek, amelyek sava-borsát képezik minden versengésnek, de összességében kevés médium járt jól az események ilyetén alakulásával. Persze, ha ez a bizonyos meglepetés akkora, mint mondjuk a Leicester 2016-os bajnoki címe az angol Premier League-ben, akkor nincs gond, hetekig ható téma, nagy durranás az egész média számára.

Az emberi természetből adódóan ilyenek a sajnálatos halálhírek is. Wichmann Tamásé a teljes magyar sportot, s a kajak-kenu világot is megrendítette, noha súlyos betegsége ismeretében fel kellett készülnünk rá. Hogy egy ilyen szituációban mi legyen az újságírói hozzáállás attitűdje, igen finoman kell eltalálni. Thury Gábor kollégám mindenesetre ott volt Wichmann életrajzi filmjének bemutatóján, majd miután a legenda a január közepi Év sportolója gálán megkapta a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Olimpiai Bizottság életműdíját, hosszú egyeztetést követően, két héttel a halála előtt, a kórházban interjút készített vele. Sokan olvasták, sokaknak tetszett, Wichmann Tamás fia pedig a megjelenéskor, majd édesapja elhunytakor is megköszönte a közösségi médiában, hozzátéve, hogy ez legalább tényleg interjú volt. Ebből kiindulva volt olyan orgánum és újságíró, aki nem létező beszélgetést adott el így, s itt nem is a név a lényeg, hanem az, hogy ezzel egy teljes szakma hitelét kockáztatja.

Pedig Gianni Merlo jól fogalmazza meg: „A valódi sportújságírást mindinkább a minőség különbözteti meg a civil véleményalkotástól. A sportújságírónak tanulnia kell, képeznie magát, hogy minél inkább képes legyen elmerülni egy-egy témában és hiteles véleményt formálni róla.” Hitel, képesség, s hadd tegyem hozzá a hivatástól független emberi tulajdonságokat is. Hiába a XXI. század kihívásai, átalakuló médiaszerkezete, ez örök mérték marad.