„Aki nem tapasztalta meg, milyen az igazi csapatszellem, az nem tud mindent az életről”

– Rektor úr, azt hallani önről, hogy a Bayern München lelkes szurkolója.
– A hír igaz. Először 1987-ben jártam a Bayern akkori otthonában, az Olimpiai Stadionban. Nyár volt, a létesítmény üresen állt, de így is lenyűgöző látványt nyújtott, s ezzel el is dőlt a sorsom. Jó ideig évente két-három alkalommal elutaztunk Münchenbe meccset nézni, de azt vettem észre, hogy egyre kevésbé hiányzik a mérkőzésekkel járó feszültség. Ezért az utóbbi időben a tévében sem tudom követni a találkozókat. Általában megvárom a lefújást, majd rákeresek az eredményre, belenézek az összefoglalóba. Igaz, a Paris Saint-Germain elleni BL-finálét azért nem hagytam ki.

– És a minapi, Bayern-sikert hozó európai Szuperkupa-meccset? A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen beszélgetünk, innen néhány kilométer a Puskás Aréna.
– Nos, azt a mérkőzést szívesen végignéztem volna a lelátóról, de a vírushelyzet alakulása óvatosságra intett, s végül – vérző szívvel – lemondtam arról, hogy ott legyek a helyszínen.

– Édesapja, a rendező Koltay Gábor 1985-ben forgatta a Szép volt fiúk című filmsorozatot, az első epizódját a negyedszázados kényszerű távollét után hazatérő Puskás Ferencről. Eszerint a futball iránti érdeklődést otthonról hozta.
– Kissrác korom óta a futball bűvkörében éltem, ebben nyilvánvalóan tetten érhető az édesapám hatása is. Valószínűleg a Bayern-szimpátiám is tőle ered. Ő a hatvanas években a Varga Zoltán, Albert Flórián fémjelezte FTC-n nőtt fel, s nem sokkal később élte aranykorát a Franz Beckenbauer vezette Bayern is. Először 1984-ben, hatéves koromban vitt ki a Népstadionba egy Fradi–Honvéd rangadóra. A kispestiek győztek egy Détári Lajos-góllal, ennek ellenére az én csapatom a Ferencváros lett. Csaknem húsz éven át rendszeresen felbukkantunk a Fradi kíséretében az ország legkülönbözőbb pontjain. Fischer Paliért és Dzurják Csöpiért rajongtam, Lipcsei Petiről nem is beszélve.

– S meddig jutott a futballistakarrierje?
– Serdülőként az MTK-VM játékosa voltam. A klubválasztásomnak két oka volt. Egyrészt Zuglóban jártam általánosba, s a negyvennégyes villamossal könnyen kizötyöghettem a Csömöri útra. Másrészt ez volt a Verebes József vezette MTK aranykora, s a Mágussal édesapám baráti viszonyt ápolt, 1987-ben könyvet is írt róla. S noha nem volt olyan illúzióm, hogy a mester majd addig ül a nagycsapat padján, amíg elérem a felnőttkort, az ő személye is a klubhoz vonzott. Egy alkalommal, amikor a Hungária körúton az NB I-es együttes meccsén labdát szedtem, a Mágus – utalva arra, hogy koromhoz képest magas voltam – odaszólt nekem, „te leszel a jövő Híres Gábora”. Ám aztán másfelé vitt az élet.

– Édesapjának sem lehetett olyan titkos vágya, hogy egyszer majd a futballista fiáról forgat filmet?
– …amint a Stadionban a gólommal legyőzzük a brazilokat? Nem hinném, hogy ilyen álmokat szőtt. A profi karrierre több okból sem volt valós esélyem, ezzel együtt nagyon hasznos volt néhány évet sportolói közösségben eltölteni. Aki nem tapasztalta meg, milyen egy fiúöltöző „illata” és hangulata, milyen a koszos tornazsákot cipelni a villamoson, milyen az igazi csapatszellem, az nem tud mindent az életről. Jó lenne, ha minél több gyermek átélne ilyen élményeket; sokat veszít, akinek ezek kimaradnak.

– Ha nem is lett élvonalbeli labdarúgó, a futballnak nem fordított hátat. Mesél a Puhl FC-ről?
– A kilencvenes évek közepén indult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a Jog- és Államtudományi kar, mi hallgatóként az első fecskék közé tartoztunk. Noha az intézménynek nem voltak saját sportlétesítményei, az nyilvánvaló volt, hogy egyetemi bajnokságnak lennie kell. A haveri társaság alkotta csapatunkhoz csatlakozott Szöllősi György barátunk, aki most a Nemzeti Sport főszerkesztője, ő járt közben az érintettnél, hogy felvehessük a korszak legismertebb magyar futballszereplője, Puhl Sándor nevét. A mezünkre fel is került a név, éveken át játszottunk Puhl FC-ként.

– Rektorként milyen gyakran futballozik?
– Töredelmesen bevallom, két ilyen alkalom volt 2018-as kinevezésem óta. Egyszer a szabadtéri pályán, egyszer pedig a Ludovika Arénában az egyetemi sportnapon. Ezt nem is hagyhatom ennyiben, erre fogadalmat teszek.

– Egy nyilatkozatában azt mondta, folytatódik a Ludovika Campus fejlesztése azzal a céllal, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem ne csak felsőoktatási képzőhely legyen, hanem kulturális centrummá is válhasson. Hol tartanak?
– Noha a járvány minket sem kímél, az élet nem állt meg: a sportesemények mellett tavaly félezer, egyetemi képzésen túli rendezvényünk volt. A sporttevékenység hasonlóan élénk. Páratlan lehetőségeink vannak a létesítményeinknek köszönhetően, s még nincs vége a fejlesztéseknek, hiszen tervben van a hajdani Ludovika Vívóterem felújítása is. Igyekszünk az élsportban is megmutatni magunkat. A Csata NB I-es női kosárlabdacsapatával szoros az együttműködés, ahogy a Bp. Honvéd szintén nálunk játszó NB I B-s férficsapatával is. Nemzetközi versenyeknek és hazai bajnokságoknak adunk otthont, a profi, az egyetemi és a szabadidős sport összehangolására törekszünk. Nem megfeledkezve arról, hogy alapfeladatunk a rendőr- és honvédtisztjelöltek kiképzése, valamint a civil hallgatók sportolási kedvének növelése.

– Ha már a nemzetközi eseményeket említette: ön a szólásszabadság-, a médiajog és a személyiségi jogok nemzetközi hírű szakértője. A FourFourTwo magyar kiadásának 2013-ban izgalmas elemzést írt arról, hogy a FIFA a magyar–izraeli meccsen elhangzott szurkolói rigmusok miatt megbüntette az MLSZ-t, noha a magyar jog szerint nem történt bűncselekmény.
– Megvan a jogi kerete annak, mit lehet mondani nyilvános helyen, s mit nem. Ugyanakkor egy stadionban a rendező meghatározhat szigorúbb szabályokat is. Innentől kezdve érzékeny kérdés, mennyire szigorú az adott sportszervező. Ha a gyűlöletkeltést, rasszizmust akarja megszüntetni, az méltányolható, ellenben aggályos, amikor a himnusz éneklését tiltja be – amire a kézilabdában volt példa –, vagy a feliratos pólókat parancsolja le a játékosokról.

– Léteznek határok, hogy meddig mehet el egy sportszövetség?
– Gyakorlatilag bármeddig. Saját rendezvénysorozatán önmaga határozza meg a játékszabályokat. Gondolatkísérletként persze lehetne olyan extrém szabályt kitalálni, amely bíróság előtt peresíthető, de a szakszövetségeké nem tartozik e kategóriába. Más kérdés, hogy nem feltétlenül értünk velük egyet.

– Akár a közegészségügyi szabályok is felülírhatóak, mint történt a Juventus–Napoli bajnoki esetében, amikor az olasz liga játékra kötelezte volna a kényszerűen Nápolyban ragadó együttest?
– Ez már rendkívül aggályos. Fordított irányban ugyanis nem működik a logika: lehet a jogi szabályozásnál szigorúbbnak lenni, de a jogi szabályokat fellazítani tilos! Ezek persze kényes helyzetek, hiszen járvány idején képlékenyek az előírások, s az is elképzelhető, hogy a Napoli mégiscsak útra kelhetett volna, de jelen helyzetben illene nagyvonalúbbnak lenni. Ilyenkor nem feltétlenül a jogi szabályozás, hanem az emberi együttműködés lehet a megoldás kulcsa.

– Korábban a nemzetközi sportszövetségek jellemzően tiltották a politikai véleménynyilvánítást. Ez most a visszájára fordult: az amerikai profi ligákban korábban elképzelhetetlen demonstrációk zajlanak, az F1-ben Kimi Räikkönen lassan páriává válik, mert nem vesz részt a közös rituálékban. Hová lett a véleménynyilvánítás szabadsága?
– Jó indokokat lehet felhozni amellett, miért tiltsa ki a rendezvényeiről a politikát a versenyszervező. Ugyanakkor a politikát mégsem száműzhetjük az életünkből, a sportolók pedig befolyásos emberek; nem tartom eleve rossznak, ha engedjük, hogy – észszerű keretek közt – közéleti kérdésekben hallassák a hangjukat. Más kérdés, hogy a tiltás olykor átbillenhet a másik végletbe, s egyfajta véleménydiktatúra alakulhat ki: szinte kötelező véleményt nyilvánítani. Még aki hallgat, az is megkapja a bűnösök cinkosa bélyeget, ami abszurd – ilyet az ötvenes években mondtak Magyarországon vagy a francia forradalom jakobinus terrorjában. Räikkönennek nincs jogi kötelezettsége arra, hogy letérdeljen a futam előtt, viszont az utazó cirkusz tagjaként erős nyomás alá kerülhet, hogy mégis megtegye. Azzal együtt is, hogy ő sem az erőszak elutasításával vitatkozik, csak a térdelést nem tekinti a figyelemfelhívás megfelelő módjának. Békén kellene hagyni, ha el akarja kerülni az efféle véleménynyilvánítást.

– Aggasztó állapot.
– Mindez már nem jogi kérdés, hanem alapvetően politika, s felveti a véleményformáló elit felelősségét. A szólásszabadság létezik abban a formában, ahogy az alkotmányjogi tankönyvek ismerik, s ahogy én is tanítom a hallgatóknak, de azt látjuk, hogy a társadalmi valóság fontos pontokon eltér az elmélettől vagy a jogi doktrínáktól. Nincs jogi tilalom arra, hogy valaki mást gondoljon, mint a mainstream, de ha megteszi, abból hátránya származhat. Nem jogilag, „csak” éppen elveszti az állását, ugrik a szponzori szerződése, bélyeget kap a homlokára, amelyek igen súlyos szankciók. Látható, hogy a szólásszabadságnak messze nem csak jogi korlátai vannak. Elég, ha olyan hangulat, közeg alakul ki, ahol nem fogadják jó szívvel az eltérő álláspontokat. Ilyesmit láttunk már a történelemben máskor is.

– Meddig feszíthető a húr?
– Ami Amerikában történik, az a történelmi tapasztalatok szerint előbb-utóbb Európában is bekövetkezik. Az ellenszer, hogy meg kell őrizni a józanságot, az emberi méltóságot tisztelni, védeni kell, bárkiről is legyen szó. A magyar társadalom ilyen szempontból nincs rossz állapotban, nehéz azt vizionálni, hogy mifelénk monolitikus véleménydiktatúra alakuljon ki. De a világban, a szórakoztatóiparban s utóbbi részeként az élsportban mindez már látványosan megjelent, ami joggal tölti el aggodalommal az embert.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)