Olcsóbb helyárak, tehetséges ifjak és fű – 90 éve is ez kellett a magyarnak

Vezércikkben szólalt fel  „a futballközönség nevében” a Nemzeti Sport 1930. október 14-én, az alacsonyabb futballhelyárak mellett kardoskodva.  „Nem azért, mintha a gazdasági helyzet annyira megjavult volna, hogy elérkezett az idő a helyárak mérséklésére, hanem éppen azért, mert a gazdasági helyzet rossz” – írja az újság, és megállapítása nem ellentmondás. Mert miközben  „semmiféle «előadás« nem tudott Magyarországon megmozgatni akkora tömegeket, mint a futball”, a nézők elmaradoznak, mert őket is sújtják a gazdasági nehézségek. Még az 1.30 pengős állóhelyek (mai áron: 1079 forint) is drága sokaknak, éppen ezért kell lépniük a profi kluboknak.

A képlet egyszerű, az egyesületeknek édes mindegy, hogy – mondjuk – 5000 pengő bruttóbevételt 3000 vagy 6000 ember hoz-e össze, ám  „az üzletnek 5000 = 5000, a sportnak 6000 = 2x3000”.

Hogy nem a levegőbe beszéltek, arra példa a Vasas. Kipróbálták az olcsóbb helyárakat, sőt az 1 pengős állóhelyeket elővételben 80 fillérért árulták, s 600 belépőt adtak el így. Húsz fillérért 600 ember vállalta, hogy utánajárjon a vételnek.

A másik a gyerekek ügye. Megszokott jelenet, hogy a meccsek előtt rengeteg kissrác kóvályog a bejáratok környékén, hogy találjon egy olyan bácsit, aki beviszi a pályára – felnőttel ingyen mehettek be. A Nemzeti Sport szerint kell húzni egy vonalat egy méter húsznál a kapun, s aki alatta van, az gyerek, és bemehet, mondjuk, 20 fillérért.  „A 20 fillért pedig bízzák a gyerekekre. Két cipőfényesítéssel megkeresik s nem lesz belógás, gyerekpüföléssel vagy anélkül, de lesz egy csomó teljes jogú új »néző«, aki megmarad a futballpályák vendégének azután is, hogy a mértéket már túlhaladja.”

Ahogy az szokás mifelénk, a futballvezérek mondanak is valamit, meg nem is. Fodor Henrik dr., a profiszövetség főtitkára az olcsó diákjeggyel egyetért, ám az általános helyármérséklést  „aggályos dolognak” tartja.  „A lényegtelen olcsóbbodásnak semmi eredménye sem lenne a látogatottság növelése terén. Húsz- vagy harmincszázalékos árcsökkentés pedig olyan súlyos veszteségeket hozna pillanatnyilag, hogy azokat a mai futball el nem bírná a mai kiadásai közepette. Mert tudni kell, hogy az egyesületek évi büdzséje úgy van felépítve, hogy a legkisebb lökésre is felborul” – mondja.

A Ferencváros ügyvivője, Klement Sándor  „égetően sürgősnek” tartja a kérdést, ám nem ígér semmit. Elmesél viszont egy történetet, mely szerint volt egy barátságos meccsük, amelyre egypengős jegyeket bocsátottak ki. Meglehetősen sokan voltak kíváncsiak a Fradira, de sokallták az egy pengőt. Küldöttséget menesztettek a vezérkarhoz, s végül a pengős jeggyel két nézőt engedtek be, így körülbelül száz belépő kelt még el.

Preiszmann Lajos, a Hungária alelnöke arról beszélt, hogy ők elébe mentek az árcsökkentésnek, hiszen a kettős meccseken, amikor a Fradi és ők is pályára lépnek, a páholyjegyeket 5.60 pengő (4648 forint) helyett 4.60-ért (3818) árulják, ez a legdrágább belépő, a legolcsóbb a diákjegy, 70 fillér (581). Azt persze hozzáteszi, hogy  „többet sajnos, nem tehetünk, mert amíg a miránk nehezedő adóterheket nem könnyítik”.

Az Újpest volt a másik klub, amelynél csökkentették az árakat, igaz, jó egy hónappal később és a drukkerek nyomására. Memorandumot intéztek a klubvezetőséghez a témában, a vezérkar egyetértett velük, és  „új helyárakat állapított meg. Eszerint az állóhely ára 80 fillérre szállott le, még olcsóbb azonban, ha elővételben veszik, mert akkor csak 70 fillért kell érte adni”.

A Nemzeti Sport tovább üti a vasat, következő témája – az utánpótlás. Nem először és nem utoljára, és egyet lehet érteni a kiindulóponttal is:  „Az utánpótlás fogalmát a háború alatt tanultuk meg értékelni. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy amíg jó az utánpótlás, addig nagy baj nem lehet, de ha már kezd a »Nachwuchs« selejtessé válni, akkor baj van a győzelmi esélyekkel.”

Márpedig 1930 őszén akadtak vele gondok. hogy mennyire,  „még vezető csapataink is – amelyek pedig a legjobban állnak e téren – elárulják a hétről-hétre megismétlődő kapkodással, csapatfelforgatásokkal, összevissza ragasztott, pihenésre szoruló játékosok szerepeltetésének erőltetésével, hogy az utánpótlásuk siralmas”.

Aktuálisan a Ferencvárosban csak Lyka Antal a saját nevelés, a Hungáriában Sebes Gusztáv, az Újpestben pedig Víg János. Miközben  „az már régi észlelet, hogy nagyegyesületeink elhanyagolják a játékosnevelést. Ahol – az amatőrcsapatban – folyik is ilyen irányú munka, ott a profivezetők részéről szinte érthetetlen lenézés nyilvánul meg a saját nevelésűekkel szemben. Pedig más profiegyesületek egészen jól tudják használni ezeket az elhanyagolt tehetségeket”. Példaként az Újpestről Szegedre kerülő Emődi Rezsőt és a Fraditól a Hungáriához távozó Kalmár Jenőt említi a lap.

A tanulság pedig:  „Mert a magyar futball aranykorszakát jelző nagy MTK nagyságát elsősorban saját neveltjeinek köszönhette. Schaffer is az MTK iskolában lett igazán naggyá, de a Konrád-Winkler-garnitúra, majd utánpótlása: az Orth-Braun-Molnár-évjárat mind a legendás MTK-iskola neveltje. Ha alig tíz évvel ezelőtt még lehetett világhírű gárdát nevelni a magyar anyagból, akkor ez ma is csak hit és akarat kérdése.”

A harmadik ügy, amely mellett kiáll a Nemzeti Sport: a füvesítés. A pályagyepesítést Rosenberg Emil dr., az MLSZ alelnöke kezdeményezte, érvei:  „A gyeppályákra szükség van, hiszen a külföld már azzal fenyegetőzik, hogy addig nem játszik velünk komoly meccseket, amíg nem gondoskodunk az egyedül reális gyepes talajról. De presztízskérdés is ez, hiszen, ha körülöttünk minden ország tud gyepes pályát alkotni magának, akkor mi sem hivatkozhatunk időjárási nehézségekre.” Ami pedig a megoldás módját illeti, „speciális angol fűmaggal külön területeket vetnének be s az így kitenyésztett gyeptéglákat használnák fel azután a pályák borítására”.

Nem lennénk Magyarországon, ha a klubok ne tamáskodnának. Pataki Mihály, a Ferencváros futballvezére jellemző fordulattal él:  „A gyeppálya gondolatát örömmel üdvözöljük, de pillanatnyilag nem látjuk megvalósíthatónak.” Még azt sem mondhatjuk, hogy nincs igaza, azt látja akadálynak, hogy nincs edzőpályájuk, miközben a nagypálya minden nap foglalt.

Az edzőpálya hiányával érvelnek az MTK-nál is. „Mi akkor hibáztunk, amikor annak idején nem szereztük meg a mai BSzKRt-pálya területét, az egykori Pékerdőt”, ha megszerzik, van tréningpályájuk. Ezzel együtt hamar lett náluk füves a pálya, sőt amikor 1932 őszén a csapat négy hétig nem játszott otthon, a pálya egyes részein, ahol megkopott a fű, újravetették. A lelkesedésre jellemző, hogy  „ellenőrizhetetlen forrásból eredő hír szerint a füvesítés a vörös Takinak annyira szívügye lett, hogy – állítólag – éjjel kilopózik a pályára lesni a fű növését...”.

Az Üllői úton a Slavia elleni KK-meccs (5:2) volt az első meccs füvön, 1936 június 21-én  „a gyepavatási ünnepre sűrű sorokban vonult fel a közönség, és fenntartás nélkül örült a régi poros porond helyébe varázsolt gyönyörű üde gyepszőnyegnek, amelyet divatosan csíkos mintájúra nyírtak”. De ez már a végeredmény, az avatás előtti héten újságolja Klement Sándor, hogy  „akadnak olyan szurkolók, akik acélszalaggal szeretnék megmérni, hogy mennyit nő a fű egyik napról a másikra. De ez semmi! Tegnapelőtt három szurkoló taxin jött ki megnézni a füvet. A taxi odakint várt rájuk, míg ők csodálkoztak az új gyep láttán.”